A hittanosaim nagyon szeretik hallgatni gyermekkorom vicces történeteit. Például azt, amikor a testvéreim szappant etettek velem, meg amikor megfogták a lábaimat és fejjel lefelé beletettek a fürdőkádba. Az egyik kedvencük talán az, amikor elmesélem, hogy a két bátyám hogyan temetett be tetőtől talpig a hóba. Erről a napokban előkerült a képi dokumentáció is:

Ahogy látszik, nem viselt meg túlságosan a dolog, sőt! A mai napig hallom a hangosan feltörő kacagást és látom a testvérem elégedett, büszke arckifejezését miközben alkotására tekint és kicsit sem visszafogott mozdulattal a hókupac tetejébe szúrja a lapátot.

Tudjátok, ahogy a képet néztem és felelevenedett annak a téli délutánnak az emléke, egyszeriben elfogott valami keserűség is. A derűt felváltotta a szomorúság. Éveken keresztül arra tanítottak bennünket, hogy legyünk végre komolyak. Vegyük komolyan az iskolát, a tanulást, vegyük véresen komolyan az életet, mert az nem fenékig tejfel ám. Mindezt azért, hogy elmondhassuk magunkról azt, hogy komoly, felelősségteljes értelmiségi felnőttek lettünk. De hová tűnt a játékosság, a derű, a könnyedség? Mit szólnánk mi, önálló véleménnyel és öntudattal rendelkező, magunkat sokszor a kelletténél jobban komolyanvevő emberek ahhoz, ha valaki cserebogarat dugna a kabátunk alá? (Igen, ez is velem és a testvéreimmel történt meg.) Minimum felháborodnánk.

Amikor pár hete lehullott az első hó, az iskolában elhúztam a függönyöket a tanteremben, hogy együtt nézzük a hóesést. Az egyik diák rászólt a másikra, hogy ezt nem szabad. Szerintetek ez nem kétségbeejtő?

Valaki II. János Pál pápáról mesélte el a következő történetet. Egy audiencián, ahogyan a pápai székben ülve vitték a Szentatyát, valaki a tömegből egy kisgyermeket nyújtott felé. Megfogta a gyermeket, játszi könnyedséggel a magasba dobta és ezt mondta: „ünnepeljétek az életet”. De jó lenne valahogy így!

Jó lenne adventben több örömöt látni és kevesebb kárörömöt. Jó lenne adventben örülni az ismétlődés örömének, ahogy újra meglátjuk a kivilágított várost vagy megnézzük a szokásos karácsonyi filmeket, annak, ahogy újra előkerülnek a kedvenc karácsonyfadíszek. Jó lenne adventben újra és újra örülni az Örömhírnek. Meg úgy összességében: Jó lenne rácsodálkozni arra, hogy az élet valójában öröm és dinamika!

Ezért, Uram!

A mai vasárnapon azt kérem tőled:

 „jó szóval oktasd, játszani is engedd

szép, komoly fiadat!”

Horváth Mariann