Évekkel ezelőtt egy szép nyári estén kisebbik fiammal összebújtunk a hintaágyban és néztük a csillagokat.

- Ősszel új életem lesz, iskolás leszek - mondta halkan.
- Képzeld el az első napot. Mit fogsz érezni? - kérdeztem.
- Félni fogok és izgulni. És azt fogom gondolni, hogy „Hát én meg hogy kerültem ide?".
Még jobban hozzábújtam és csak ennyit mondtam neki:
- Kicsi Kincsem, ez lehetne a mi jelmondatunk, mert én is nagyon sokszor érzem ezt.

Később elgondolkoztam azon, hogy valóban mennyiszer érzem én is ezt. Még az Isten országában (és a gyülekezetben) is. Meg-megállok és várom, félek, hogy felébredek. Olyan érzés ez, mint egy nagy buliban. Ahol a Házigazda jó barátom, de a helyzettel és a többiekkel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom, hogy kell szólni, mi a dolgom, ki kicsoda. Nem értem őket. Félek tőlük, félek, hogy nem jól viselkedek. Látom, hogy sokan már itthon vannak itt. A többiek is a Házigazdához kötődnek leginkább. Őket is Ő hívta. Őt akarják megismerni még jobban. Mint ahogy én is. Mint ahogy én is? Mit szeretnék én itt? Földi boldogságot? Embereket? Istent? Mindent? Mi hiányzik belőlem? Mennyire fontos, hogy ki miért van itt? Mennyire fontosak a személyes kötődések? Mennyire szabad annak lennie? Mennyire vagyok fontos én? Vagy a gyülekezet egysége a legfontosabb?

Sok a kérdés. Ilyenkor eltávolodok tőlük és közelebb húzódok Hozzá. Tőle várom a nyugtatást, biztatást, hogy maradjak, jó helyen vagyok. Van, hogy csak a visszaszerzett lelki békémmel nyugtat meg, van, hogy egy emberi pillantással, szóval, mosollyal, egy könyvvel, amiből megértek valamit. Például azt, hogy a magányosság érzése, amit gyermekkorom óta érzek, nem hibás működés. Nem kell már küzdenem az ellen, amikor csak megfigyelőként szeretek jelen lenni. Mert ahogy valahol olvastam: sok mindent „a világba belemerülve sosem vennénk észre, csakis akkor, ha a világ pereméről, nyakunkat nyújtogatva próbálunk bekukucskálni." Szeretek kihúzódni a világ peremére, és aztán szeretek visszamenni. Próbálok bízni Benne, hogy Ő így is elfogad, nem haragszik, örül mindenkinek, így nekem is. Megbízik bennem, hisz kincseket bízott rám. A munkámat, szolgálatokat, embereket, például a kicsi fiamat. Aki megtanított a feltétel nélküli szeretetre. Aki tükröt tart. Akivel annyi mindent átéltem már. Neki hittem el először, hogy igazán szeret, mindenki közül engem választana, mert mi összetartozunk. Így már megláttam, hogy a nagyobbal is így van ez, csak neki más az eszköztára, amivel kifejezi. De amióta elfogadjuk őt úgy ahogy van, amióta nem fél megmutatni a dühét, haragját, elégedetlenségét, elvárásait, mert tudja, így is szeretjük, azóta egyre kevesebbszer mutatja ezt és egyre gyakrabban a szeretetét, ragaszkodását, elégedettségét, megértését. Az elfogadás a kapuja a változásnak. Kincs. Akkor is, ha kapjuk és akkor is, ha adni tudjuk.  

Ez után a szép csillagfényes este után szépen lassan, évek alatt elfogadtam önmagam, kialakult egyfajta gyülekezethez tartozásom is. Már nem gondolkoztam mindezen. Egészen egy konfliktusos helyzetig. A konfliktus nem volt olyan nagy, de a vihar, amit bennem okozott, annál inkább. Felszínre hozta a kisebbségi érzésem, kirekesztettségem, magányosságom. A gyülekezet egy bennem szorongást kiváltó, ismeretlen csoporttá vált újra. Bár tudtam, hogy irreálisak az érzéseim, mégsem tudtam leküzdeni őket. Igyekeztem a Láthatatlanokra nézni a láthatóak helyett, de a szorongásom nem akart oldódni. Pár hétig nem mentem istentiszteletre sem. Jó volt távol maradni. Jó volt otthon lenni. Biztonságban, békességben, nyugalomban. Szinte vágytam arra, hogy visszahúzódhassak a perifériára, és sajnálhassam magam, hogy engem senki nem szeret.

A periférián, kirekesztettnek, nemszeretetettnek érezni magam nagyon kényelmes, biztonságos, ismerős pozíció. Ott nem kell tennem semmit. Csak sajnálnom önmagam. Közel voltam hozzá, hogy kimondjam: „Én mindent megpróbáltam, nem sikerült, feladom.” Imádkoztam útmutatásért, jelért. Valami egyértelmű dologra gondoltam. Ha nem is nedves gyapjúra vagy égő csipkebokorra, de mondjuk egy levélre Tőle, amiben megírja, hogy itt a helyem, fontos vagyok, szeretnek itt engem, és az sem baj, ha ezt a levelet Hárman írják alá. De nem kaptam ilyen írást. Csak egy esküvői meghívót a gyülekezet egyik tagjától. Majd egy ebédmeghívást egy családtól. Aztán egy e-mailt egy nagyon kedves embertől, amiben beszélgetni, vacsorázni hív. A kávézást valaki mással aztán már én kezdeményeztem. Egy hideg, esős, sötét délelőttön pedig egy ravatalozónál álltam.  Egy pillantást váltottunk azzal a szép és okos lánnyal, akit a gyülekezetből ismerek és most elveszítette egy hozzátartozóját. Már ebben a pillantásban is benne volt mindaz, amit aztán meg is írtunk egymásnak, hogy hálásak vagyunk a másikért és sokat jelentünk egymásnak. Így kezdtem el újra látni és hallani. És így kezdtem el megérezni, hogy hiányzik. Az igehirdetés, a gyülekezet énekhangja, a közösen elmondott imádság, az ismerős arcok és az ismeretlenek, mindazok, aki énekelnek, imádkoznak. Velem, értem és olykor helyettem. Így lett szépen lassan ebből a félelmetes csoportból újra ismerős közösség.

Nem lett minden konfliktusmentes, barátságos és ismerős. Nem kaptam minden kérdésemre választ. Még sokat vitatkozom Pál apostollal. Még kell, hogy tudjam, hogy van a világnak pereme, ahová visszahúzódhatok. Nem gondolom, hogy mindenki ismer, ért, megért, szeret. De vannak itt embereim, van itt dolgom, és van helyem. Még akkor is, ha olykor nem tudom, hogy kik azok, mi az, és hol van. Nem tudom sarkig tárni a gyülekezet felé a szívem, de résnyire nyitni tudom, és Istennek és nekem ez pont elég.

Rácz Kornélia

​Fotók: Füle Tamás