Még mindig megjelennek a közösségi oldalakon második otthonukként szeretett kollégiumuk hajdanvolt életképei, de az élet megy tovább, és új alakot ölt a modernebb, letisztultabb, egyszersmind katonásabb környezetben is. A hatodik emeleti konyha steril falait és párkányait fűszernövények, fényképek, színes tapéta és kézzel készített dekoráció díszítik, a dobogón babzsákok várják a teológusokat, hogy a közös esti főzés, vacsora idején is felélénkülhessen a társasági élet.

Néha egy-egy penésztől zöldellő kenyérdarab is előkerül – élcelődik Hábel Márton, akivel hamar rátérünk az új élethelyzetből fakadó, nem egyszer mulatságos furcsaságokra. Például arra, hogy milyen zavarba ejtő tud lenni, amikor a Rendészettudományi Kar diákjai reggeli sorakozójuk után csoportokba fejlődve indulnak órára, ő pedig a teológia felé véve az irányt zavartan próbál besorolni az Orczy-kerten át vezető ösvényen, hiszen ugyanarra vezet az útja.

„Felelősek vagyunk egymásért”
Korábban csupán egyetlen lépcsőház választotta el a teológusokat közösségi szálláshelyüktől és a tantermektől, ahol az órák kezdődtek. Egyfajta burokban éltek – ennek minden előnyével és hátrányával együtt, mondják. A közösség mindenesetre összetartó volt, ennek köszönhető az is, hogy minden tűzvédelmi előírást betartva, egymás iránt érzett felelősségtudattal menekültek ki a negyedórán belül lángra kapó Ráday utcai épületből két hónappal ezelőtt.

„Nekem az első néhány nap nagyon nehéz volt, lelkileg megtörtem. De amikor elkezdtem baráti társaságban időt tölteni, jó volt megtapasztalni, hogy a többiek ugyanazon mennek át, amin én. Ez összetartó erő lett közöttünk, és már nem tudtam szomorkodni, mert körülnéztem és azt mondtam: miért sírok, amikor én csak tárgyakat veszítettem el, de ami, pontosabban: aki számít, itt ül, a mellettem levő széken” – emlékezett Szűcs Anna Fruzsina.

„A tűzeset óta sokkal inkább érezzük, hogy felelősek vagyunk egymásért. Nem hagyjuk hátra a másikat, igyekszünk odafigyelni mindenkire. Ugyanakkor, jobban védjük a mundér becsületét: az értékeinket, a traumával kapcsolatos érzéseinket. Bárkinek joga van haragudni, sírni, és ha ezt valaki vitatja, arra egyöntetűen reagálunk” – veszi át a szót ismét Hábel Marci.

„Miután el kellett jönnünk a régi kollégiumból, de még nem költözhettünk át az új szálláshelyünkre, figyelnünk kellett arra, hogy a közösséget egyben tudjuk tartani, ne széledjünk szét. Rendszeresen találkoztunk, programokat szerveztünk, elmentünk évfolyamhétvégére, ahol néhány tanárunk is jelen volt. Közösen dolgoztuk fel a történteket, ügyelve arra, nehogy valaki kimaradjon a csapatból” – erősítette meg Filotás Bálint is.

Harag és megbocsátás
A rendőrség elfogta azt a három fiatalt, aki a Markusovszky téren gyújtott fel egy matracot, amelynek a tüze átterjedt a kollégium épületére is. Halált okozó közveszély okozásával gyanúsítják őket. A teológushallgatókat haragról és megbocsátásról kérdezem. „Kereszténynek nevezzük magunkat, és így nehéz haragudni. Elszoktunk ettől, én legalábbis biztos. Amikor végre kiderült, hogy gyújtogatás történt, nem is haragot éreztem, hanem értetlenséget, tanácstalanságot. Addigra már megbarátkoztam a gondolattal, hogy talán műszaki hiba miatt gyulladt ki az épület, ami azért időnként megesik. De hirtelen ezt az elgondolásomat felborította valami” – idézte fel Hábel Marci.

„Amikor a többiek már a megbocsátásról beszéltek, én még haragot sem nagyon tudtam érezni. Egyrészt látom magam suhancként – mi is csináltunk mindenféle hülyeséget, gyújtogattunk is talán, szóval akár én is lehettem volna azoknak a srácoknak az egyike. Másrészt ők sem úgy mentek oda, hogy na, most akkor melyik családot fosztjuk meg az édesapától és melyik intézmény létformáját tesszük tönkre. Így, harag nélkül viszont megbocsátani is nehéz” – ismerte el.

A teljes történet fényében
„Különös, hogy amikor egy nem hívő barátommal beszélgetek, könnyebben haragra gyúlok, és a gondolkodásomat ez határozza meg. Ám amikor hívő emberek beszélgetünk egymás között, sokkal inkább szem előtt tartjuk, hogy Isten minket megmentett, és a hála kerül előtérbe” – számol be Szűcs Anna Fruzsina. „Leendő lelkészekként jó, ha megtanulunk hálát adni és köszönetet mondani a nehézségek ellenére is. Ez nem azt jelenti, hogy mi nem érzünk fájdalmat, vagy nem veszítettünk el számunkra fontos dolgokat, de azt is megmutathatjuk, hogy ezeken túl lehet jutni. Megélhetjük a haragot is, de fontos szem előtt tartanunk a teljes történetet. A megbocsátás már megtörtént Krisztus keresztjén, még mielőtt bármilyen nehézséget megtapasztalhattunk volna az életünkben. De ha még ott tartunk, hogy összetörtünk, akkor azt is vállalhatjuk. A hívő életnek vannak nehézségei, és ezekről beszélnünk kell. Így leszünk önazonosak majd a gyülekezetben is.”

„Ennyien szeretnek”
A teológusok arról is beszéltek, mennyire jólesett nekik az emberek támogatása. Hívők, nem hívők, reformátusok és más felekezetekhez tartozók, régi ismerősök és ismeretlenek egyaránt megszólították, támogatásukról biztosították őket már a tragédia utáni első órákban. „Írtak, kerestek olyanok is, akikkel nem tudom, mikor beszéltem utoljára. Mindenkiben volt segíteni vágyás, olyan felajánlások érkeztek, amelyekért nem tudok elégszer köszönetet mondani. Kicsit el is vagyunk szokva attól, hogy mi kapjunk, hiszen hozzátartozik a mindennapjainkhoz a szolgálat. Nagyon jó érzés volt megtapasztalni, hogy ennyien szeretnek minket. Ez ráébresztett minket arra, hogy nem csak egymással kell a kapcsolatot keresnünk, hiszen a világnak is szüksége van ránk. Ugyanúgy érdekli őket, hogy mi van velünk, mint ahogy mi megkérdezzük egymástól, hogy hogyan dolgoztad fel, ami történt. Ezért fontos, hogy amikor erről beszéljünk, ne legyünk távolságtartók, mondván, hogy te nem tudod, mit érzek, min mentem át, hiszen őket is érinti mindez” – folytatta Fruzsi.

Egy asztal körül Jézussal
Ennek egyik legmegrendítőbb példájáról Hábel Marci mesélt. Mint mondta, a Ráday utcai kollégiummal majdnem szomszédos katolikus középiskola diákjai február végi csendes hétvégéjükön bibliodráma-foglalkozáson vettek részt, ahol azt a feladatot kapták, hogy jelenítsék meg az utolsó vacsorát. „Egy hónappal a tűzeset után egy csapat katolikus fiatal úgy dolgozta fel ezt a jelenetet, hogy az utolsó vacsorán Jézussal együtt azok ülték körül az asztalt, akik a tűzesetben a leginkább érintettek: néhány teológus, a gyújtogató fiatalok, az ő szüleik és az árván maradt család.”

Újjáteremt mindent
Hogy milyen történet része lehet a fájdalom és a veszteség, azt akkor tudjuk meg, ha elég idő eltelik, hogy kibontakozni lássuk azt. Isten ígéretei azonban jó előre kapaszkodót jelenthetnek. Erről már Zoltán Bettina beszélt, aki felelevenítette, hogy amikor a teológiára került, Isten Igéje szólt hozzá: „Íme, újjáteremtek mindent.” (Jelenések könyve 21. fejezet, 5. vers)
„Nagyon kapaszkodtam ebbe az ígéretbe, volt egy táblánk, arra fel is írtam, hogy mindig lássam és bízzak abban, hogy Isten tényleg munkálkodik közöttünk. Ő nem mondott le a mi egyházunkról, hanem szeretné, hogy közelebb legyünk hozzá. Amikor a tűz eloltása után utoljára felmehettünk a szobáinkba, hogy elhozzuk, ami menthető, az aznapi Ige ugyanez volt. Innentől kezdve nem volt kérdés bennem, hogy ez lehet a fordulópont a mi életünkben. Akivel korábban a megújulásért imádkoztunk, még mosolyogtunk is rajta, hogy olyan szépen elképzeltük, hogy hozza majd Isten a változást. De nincs semmi, ami nagyobb hatást tenne ránk, mint valami, ami mindannyiunkat érint és mindannyiunkra hatást gyakorol. Valószínűleg nem történhet úgy változás, hogy valaki föláll a szószékre, mond valami szépet, és akkor egyszerre mindannyian felébredünk. Ami megráz, az tud mindenkit elgondolkodtatni, hogy végül együtt forduljunk vissza az Istenhez. Látom, hogy ez történik, mert emberek sorra jutnak el oda, hogy Isten megmentett minket, akkor mit csináljunk másképp.”

Jellé válni
Az új élethelyzet egyik legfőbb hozadéka, hogy olyan emberek között élnek, akik még nem ismerik Istent – tette hozzá Zoltán Bettina. „Elég nehezen éltem meg, hogy a mi évfolyamunk nem egy kollégiumba került, pedig nekünk fontos volt, hogy esténként összeüljünk imádkozni néhányan. Aztán úgy döntöttünk, ha ez tényleg fontos nekünk, akkor megyünk és teszünk érte. Én például rendszeresen átjárok a Milestone kollégiumba, ahol van közösségi tér léghokival, biliárddal. Éppen ott beszélgettünk hárman arról, hogy mit mondanánk arra a kérdésre, miért a kereszténység az út Istenhez, és miért nem bármelyik másik vallás. A portás meghallotta ezt, odajött, elmondta, hogy ez a téma nagyon érdekli őt, és elkezdett kérdezni, nem provokálva, hanem őszinte nyitottsággal. Látszott az a sóvárgás, hogy ez neki mennyire fontos téma. Mi pedig nem erőltettünk rá semmit, csak jelen voltunk. Jellé válni azt jelenti, hogy csak éljük a hétköznapjainkat, és az emberek jönnek, és kérdeznek.”

Erre pedig minden remény megvan. A teológusok elmondták: költözésük után megtudták, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen már régóta imádkoznak azért, hogy az oda járók megismerjék Isten kegyelmét, szeretetét. Tizenheten csatlakoztak ahhoz a kezdeményezéshez, amely célul tűzte ki a missziót a hallgatók körében. „Nekem nagy élmény, hogy már több este is leültünk imádkozni – persze, évfolyamonként máskor is szoktunk, de most ott ült elsős, hatodéves. Isten ezt most így adta nekünk, hogy értsük meg Őt, miként tudnánk hirdetni az evangéliumot itt” – mondta Zoltán Bettina.

Már most látszik, hogy a két hónappal ezelőtt történtek formálták a jövendő lelkipásztorait. Szűcs Anna Fruzsina mindannyiuk nevében szólt: „Megerősödtünk a hitünkben, ez olyan tapasztalat, amiről beszélnünk kell. Igen, nem mindig értjük, Isten mit miért enged meg, de reménységünk van afelől, hogy neki gondja van ránk.”

Képek: Füle Tamás, Jakus Ágnes