Mindig is nehezen értettem meg a világot. Magamra és másokra is címkéket aggattam, hogy boldoguljak, hogy biztonságban érezzem magam. Amíg nem telt meg tartalommal egy-egy címke, vagy nem találtam valakire a megfelelőt, nem tudtam jól működni abban a kapcsolatban.

A sajátjaimmal is meggyűlt a bajom. Lassan nyert értelmet és bontakozott ki, hogy milyen feleség, anya, barát, kolléga is vagyok én. Hosszú idő volt, amíg a családommal, barátaimmal, munkahelyemen önmagam tudtam lenni. Míg már nem akarok megfelelni, sem védekezni; nem értékelem sem alul, sem felül magam.

A gyötrelmes, ám mégis csodálatos lelki folyamatok közben azon is elgondolkoztam, kicsoda nekem Jézus. A Barátom? Vezetőm? Segítségem? Legfőbb Bizalmasom? Reménységem? Megváltóm?

Rá nehéz megfelelő címkét találnom. Ő mindez együtt. És még valami. A Tanítóm, Mesterem. Nagyon sokat tanultam Tőle, Vele. Elmondhatatlan, felsorolhatatlan.

A Zsoltárokhoz fordulok, ha nem tudom lehalkítani, ami kint vagy bent szól, és csendre vágyom. Az Ószövetség kitágítja, formálja az istenképem, az evangéliumok pedig felemelnek és Jézushoz visznek. Odatelepedek lábaihoz és csak hallgatom, figyelem.

Megtérésem után legszívesebben odamentem volna a hitben előttem járó, számomra kedves emberekhez és csak annyit mondtam volna nekik: „Mesélj nekem Jézusról!” Ez a vágyam máig megmaradt, sokszor nyitom így ki a Bibliám az evangéliumoknál. Van, hogy csak hagyom, hogy átöleljen, vigasztaljon, szeressen, átjárjon nyugalma, békessége. Van hogy kiüresedve megyek, vagy kérésekkel, kérdésekkel terhelten. Ott hagyom lábainál a fájó mondatokat, mozdulatokat, a magamra erőltetett elvárásokat, és könnyű szívvel megyek tovább.

Örömmel, hálával, köszönettel telve is Hozzá sietek. Olykor pedig kiválasztok egy számomra érthetetlen, megfejthetetlen fogalmat, és ezt szem előtt tartva, olvasom a sorokat. Megnézem, hogy szeret, hogy tanít, hogy fordul oda az emberekhez. Reá tekintek és így leegyszerűsödik a bonyolult, fényessé válik a sötét, magassággá a mélység, elviselhetővé az elviselhetetlen, tisztává a szennyes, megoldandó feladattá a probléma, szerethetővé a bűnös. 

Kedvenc képeim közé tartoznak azok a részek a Bibliából, amikor Jézus áll valahol vagy épp ül egy csónakban és tanít. Az emberek körülállják, hallgatják. Különböző háttérrel, szándékkal, anyagi helyzettel rendelkező emberek sokasága veszi körül.

A János evangéliuma 5. részének olvasása közben elgondolkozom azon, én vajon hol állnék.

A tömegben, aki megkapja a magáét Jézustól? Azok közé tartoznék, aki felháborodik a hallottakon, és még véletlenül sem érzi bűnösnek magát? Vagy aki elgondolkozik és változtatni kész, képes, mert látja, hogy mit csinált eddig rosszul?

Vagy kicsit oldalt állnék, nem tartozva sem Jézushoz, sem a tömeghez? Kíváncsian figyelve csupán az eseményeket? Eszemmel megértve, logikámra támaszkodva szemlélném az eseményeket, megértve Jézust is, a tömeget is?

Vagy Jézus mellett állnék, hozzátartozóként? Úgy, mint akik kölcsönös szeretetben élnek, ismerik egymást? Mint aki a szívével és az eszével is érti, éli, amit Jézus mond?

Bárhol állnék, a közelében lennék. Hallanám, látnám. Szemébe nézhetnék. És akkor, onnantól fogva teljesen egyértelmű lenne, hogy hol állnék.

Akkor már nem kérdeznék, nem szólnék, csak nézném, hallgatnám. Szeretném.