A futball egyike az emberiség azon közös nyelveinek, mely országhatárokon és kontinenseken, nyelveken és kultúrákon is átível. Ha Dél-Afrikában bárkit megkérdezünk arról, hogy kicsoda Cristiano Ronaldo, valószínűleg tudni fogja. Ha odadobunk egy labdát egy csapat mexikói gyerek közé, biztosra veszem, hogy hamar elkezdik lábról lábra passzolgatni – a példákat hosszan sorolhatnánk Magyarországtól Ausztráliáig, Argentínától Japánig. Nincs ez másképp az indonéziai Balin sem, amely az átlagember számára egy trópusi turistaparadicsom vagy a spirituális megújulás helyszíne, Zoltán Bettina életének azonban az egyik legfontosabb állomása. Profi labdarúgóként szerzett tapasztalatai és hite a szigetlakó balinéz családok mindennapjait gazdagítja, miközben ő maga is napról napra tapasztalja meg Isten valóságának újabb mélységeit.

Kapcsolódó cikkünk
Egy lány, aki leszereli a fiúkat a teológusfocin. Egy lelkészjelölt, aki feladta addigi elképzeléseit a jövőjéről, hogy kövesse az elhívását. De vajon merre vezet a labda útja? És a hité? Minderről Zoltán Bettinával beszélgettünk.
Focipályáról a lelkészi pályára – Parókia.hu

Zoltán Bettina két éve szolgál lelkipásztorként a solymári református gyülekezetben, emellett a Bárka és Erzsébet-táborok lelkiségéért felelős csapat tagja. Kevesebben tudják róla, hogy teológiai tanulmányai előtt igazolt futballista volt, a Ferencvárosi Torna Club játékosaként szerepelt az NB I-ben is, illetve Magyarországot képviselhette az U17-es válogatott tagjaként. Megtérése után nem sokkal szögre akasztotta a stoplist és beadta a jelentkezését a teológiára. „Az első két évben egyáltalán nem fociztam, mert kemény időszak volt ez számomra. A harmadik évben visszatértem egy NB II-es csapathoz, de nem tudtam olyan intenzitással csinálni, mint korábban – hobbiból pedig nem akartam minden hétvégén pályára lépni” – idézi fel beszélgetésünk elején, melyet 11 ezer kilométeres távolságból folytattunk hét órás időeltolódással.

Az aktív játék abbahagyása azonban nem jelentette azt, hogy Bettina teljesen maga mögött hagyta volna futballkarrierjét. „Sokat imádkoztam azért, hogy a fociban eltöltött éveket tudjam Isten dicsőségére használni. Még tíz évvel ezelőtt, a megtérésem után olvastam a Youth With A Mission nevű felekezetközi szervezetről és a világ minden pontján végzett missziós munkájukról, tavaly pedig egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kerestem fel a honlapjukat. Megtudtam, hogy a tanítványképző iskolájuknak van egy olyan változata is Balin, ahol a focin keresztül mutatják meg Isten szeretetét.”

A lelkipásztor úgy érezte, helyén van a gyülekezetben és a tábormisszióban, de vágyott valami másra. „Mindenki azzal bátorított, hogy ezt nekem találták ki és ne habozzak, ennek ellenére sokáig húztam a döntést és a repülőjegyet is csak tíz nappal az indulás előtt vettem meg.”
Zoltán Bettina augusztus közepén érkezett meg a nagyjából Békés vármegye területével megegyező nagyságú szigetre, ahol egy hónapig önkéntes munkát végzett a szervezet missziós központjában és annak vonzáskörzetében – például egy börtönben –, szeptemberben pedig elkezdte magát a képzést is, benne természetesen sok-sok focival.

Zoltán Bettina jelenleg a legfiatalabbakkal foglalkozik. Az 5-8 éves gyerekek különböző társadalmi és vallási háttérből érkeznek – noha Indonéziában a muszlimok vannak többségben, a Balin élők majd 90%-a a hindu vallás helyi változatát gyakorolja –, egy azonban közös bennük: szenvedélyesen szeretnek focizni. „Minden edzést imádsággal kezdünk és minden edzést úgy zárunk, hogy leülünk és megbeszéljük, mi minden történt a gyakorlás során. Ennek során nem úgy mutatjuk meg Isten szeretetét, hogy felcsapjuk a Bibliát, hanem a személyiségüket akarjuk formálni. Nemrég például az elveszett bárány történetén keresztül mutattam rá arra, Isten mennyire szereti őket. Az edzések alapvetően indonéz nyelven zajlanak, egy-két gyerek tud csak angolul, de nonverbális jelekkel gyakran megértjük egymást.”

A futball központi szereplője, a labda is „hirdetője” lehet az evangéliumnak: „Egyszer arról beszéltem, hogy játék közben mindenki a labdára fókuszál és aszerint helyezkedik, hogy az hol van éppen. Az életben pontosan így kell koncentrálnunk azokra az igazságokra, melyeket Isten kijelentett rólunk, hogy szeretettek és elfogadottak vagyunk. A világ ezernyi más dolgot mond, ahogyan a lelátóról is válogatás nélkül kiabálnak be mindent, de csak a lényegre szabad figyelnünk.”

Zoltán Bettina Balin végzett szolgálatáról és a tanítványképző iskoláról rendszeresen frissülő blogot ír – cikkem címét is tőle kölcsönöztem, ugyanis az oldalt megnyitva a Jézus & Foci & Bali felirat fogadja a látogatót. A blog a https://jezustszeretnenklatni-com-8.webnode.hu/ címen érhető el.

Zoltán Bettina arról is beszámolt, hogy a misszióban hangsúlyos a játék szeretete, ebben már ő maga is formálódott a Balin töltött ideje alatt. „Eleinte ideges voltam, ha valami nem sikerült. Ha focizunk, nyerni kell, nem? De a futball ezen a szinten csak eszköz arra, hogy az emberek Istennel találkozzanak. Mi történik, ha a másik csapat nyer? Valójában semmi. A cél az, hogy a gyerekek érezzék a szeretetet, Isten pedig örül annak, hogy együtt játszunk.”

A lelkipásztor Balin remekül tudja hasznosítani korábbi tábormissziós tapasztalatait: „Ott is nagyrészt olyan embereknek beszélhettem Istenről, akik még nem, vagy másképpen hallottak róla, esetleg rosszul mutatták meg nekik Őt.” Kérdésemre, hogy miért kell távoli országokban missziót végezni, miközben akár a szomszédban is vannak fizikailag és lelkileg éhes emberek, őszinte és pragmatikus választ adott:

„Az ember Isten akaratában van a legbiztonságosabb helyen. Isten országa túl van az emberi logikán és az országhatárokon. Ahová küld bennünket Isten, oda kell mennünk, mert máshol úgysem vagyunk a helyünkön. Nekem most itt van dolgom, és lehet, hogy valaki mást pedig épp most küld Magyarországra, mert neki oda van elhívása.”

Az általa elkezdett tanítványképző iskola hat hónapig tart: az első felében elméleti, a másodikban gyakorlati tanulást foglal magában. „Minden héten egy adott témát járunk körül. Többségük előkerült már a teológián, így itt talán jobban tudok arra koncentrálni, hogy bennem mit végez el Isten, és hogyan vagyok jelen a szolgálatban.

Számomra a legerőteljesebb a bűnvallás és a megbocsátás hete volt, amikor együtt vihettük oda vétkeinket Isten elé. Foglalkoztunk azzal, hogyan lehet meghallani Isten hangját és elkérni a vezetését a mindennapokban, de szó esett a spirituális harcról is. Sokan azért érkeznek a szigetre, hogy meditáljanak, megújító szeánszokon vegyenek részt és az isteneknek áldozzanak – a keresztyénségnek pedig ebben a szellemi harcban kell terjednie.”

A felekezetköziségben tapasztalt egységben Zoltán Bettina Isten munkájának új dimenzióit éli meg. „Gazdagít, hogy ki milyen módon hangolódik rá a Szentlélek iránymutatására vagy hogyan dicsőíti Istent. Úgy vélem, a felekezetek különböző ajándékokat kaptak az Úrtól és jó, ha tudunk tanulni egymástól és beszélgetni, hol mire esik nagyobb hangsúly. Otthon, ha egy beszélgetés során szóba került, hogy keresztyén vagyok, gyakran jött a kérdés: És melyik felekezetből? Itt azonban inkább arra fókuszálunk, ami összeköt minket Jézus Krisztusban.”

Amellett, hogy minden energiájával a képzésre és a szolgálatra koncentrál, a lelkipásztornak már most vannak tervei arra, hogy a kint tanultakból mit fog hasznosítani. „A solymári ifiseknek szeretnék olyan edzéseket tartani, ahol a közös sportolás mellett a lelkiekre is hangsúlyt fektetünk, és klassz lenne, ha dicsőítéssel egybekötött focitornát tudnánk szervezni a gyülekezetekbe járó gyerekeknek.

Magyarországon erre kevés kezdeményezést láttam eddig, de tudom, hogy lehetséges, hiszen Balin olyan emberek álltak bele ebbe a szolgálatba, akiknek nem volt pénzük, ’csak’ hitük és vágyuk arra, hogy Isten országát építsék. Ha mi nem szólítjuk meg a fiatalokat, akkor az ellenség fogja, ha viszont szeretnek focizni és jelen lenni, miért ne mennénk mi közéjük?”

Zoltán Bettina egyrészt hálás, hogy a futball ismét komolyabban jelen van az életében, a hitben kapott testvérekkel kapcsolatban pedig azt kívánja, hogy bárcsak minden keresztyén ember így tapasztalhatná meg a közösséghez tartozást. „Úgy gondolom, azért kaptuk a Krisztus-testet, hogy abban mindannyian meg tudjuk élni egymás támogatását és azt, hogy mindnyájan Istenhez tartozunk.”

A lelkipásztor zárásul hozzátette: vágyik rá, hogy a reformátusoknál is legyen nagyobb rácsodálkozás Isten dolgaira egymás bizonyságai és megosztásai által, hogy kit hogyan formál napról napra az Úr. „A misszió azt jelenti, hogy hirdetjük az embereknek, hogy az Isten országa elérkezett közénk Jézus Krisztusban. Akár annak, aki éppen mellettünk ül a templomban, akár annak, aki ismeretlenül szembejön az utcán, vagy éppen annak, aki a világ másik felén focizik velünk. Mert Isten meghívása mindenkinek szól és a mi dolgunk, hogy minél többeknek át is adjuk ezt.”

Képek: Zoltán Bettina magánarchívum