„Sírsz, Jézus? – Ez a halandó lény sajátossága.
Életre támasztod a barátodat? – Ez az isteni erő megnyilvánulása!”
(Ortodox triódion, „Lázár szombatja”, részlet)

Az Újszövetségben három helyen találkozhatunk olyan szakasszal, amelyek a könnyekre fakadó, síró Jézusra mutatnak rá.

Barátjának, Lázárnak a halála és a feltámasztása előtti események során előbb arról olvasunk, hogy a Megváltó „megrendült a lelkében”, majd pedig így folytatódik a történet: „könnyekre fakadt.”

A másik történet a virágvasárnaphoz kötődik, ahol a bevonulás ujjongó öröme, a templomnak a féltő szeretetből való megtisztítása mellett ott vannak a könnyek, amelyeket Jézus ejt a Szent Város jövője felett.

Végül a Zsidókhoz írt levél egyik verse fogalmaz így Jézusról: „Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból.”

Vajon van-e szerepe ezeknek a benső érzéseknek, a könnyeknek megváltásunk történetében?

Mit üzen a számunkra az, hogy az evangélium a könnyekre fakadó Jézusról tudósít?

Egyáltalán van bármi jelentősége annak, hogy úgy láthatjuk Isten Fiát, mint aki sír?

Azért is kérdések ezek a számunkra, mert ellentmondásos viszonyban vagyunk az érzelmekkel, az érzelmeinkkel, ezen belül a könnyekkel, a könnyeinkkel, mások könnyeivel.

Egyszerre van bennünk félelem az érzelmektől, de ott él bennünk egy mély vágy a valódi érzelmek megélésére. Akár olyan módon, hogy közeg, tér születik arra, hogy mi kifejezhessük, megélhessük azokat mások felé, akár olyan módon, hogy a másik valódi érzéseinek a befogadójává váljunk.

Események, történesek sora él bennünk, amikor az érzelmek, a könnyek a hazugsággal kapcsolódtak össze. Nem is csupán összeért ez a kettő, hanem a könnyeink, vagy a másik könnye maga volt a hazugság. Becsaptunk másokat és becsaptak bennünket mások a könnyeik által. Hamar eszközzé válhat a könny, a sírás, amely során érzelmileg kívánunk nem csupán hatni, de zsarolni is. A könnyek okozta zavart használjuk fel a másik ellen, saját, őszinteséget nélkülöző céljaink elérésének érdekében. A könnyek által kívánjuk nyomás alá helyezni a másik életét, lelkiismeret-furdalást okozni ott is, ahol éppen mi vagyunk „hunyók”, mi vagyunk hazugok és képmutatók. Olykor pedig – ugyancsak igaztalanul – azzal vádoljuk egymást, hogy a másik könnyei a manipuláció eszközei. Nem vesszük észre a tiszta könnyeket sem.

Mert azt is hamar megtanuljuk és megtanítjuk a következő generációk számára, hogy életünket oly módon is védelem alá kell helyezni, hogy a valódi érzelmeinket nem mutatjuk ki, nem beszélünk róluk, és nem fejezzük ki. Mindezt azért, mert visszaélhetnek vele. Legyünk őszinték, igen, ezek a visszaélések gyakorta megtörténnek, megsebeznek bennünket. Így magunk számára arra a következtetésre jutunk, hogy jobb semmiféle érzelmet sem felvállalni, megélni, mert ez nem más, mint gyengeség. Ezt pedig mint valamiféle életbölcsességként adjuk tovább a ránk bízott gyermekeknek és fiataloknak. Közben pedig magunk is elszenvedőivé lettünk a „pókerarcú” világnak, ahol mindenki elrejti valóságos érzelmeit, lenyeli, visszafojtja könnyeit.

Végül említsük meg azt a gyakorta hangoztatott mondatot, hogy „fiúk, a férfiak nem sírnak.” Mintha biológiailag eleve a férfi teste úgy épülne fel, hogy a könnyek lehetőségétől mentes lenne. A könnyek ebben az értelemben valamiféle gyengeség, valamiféle „nőies” dolog kivetülései, ami ily módon természetellenes megnyilvánulás egy férfi részéről. Ezért időnként ellentmondásba kerül a „keresztyénnek” gondolt világképünk, amelyben egyszerre van jelen az istentiszteleti énekekben, dicséretekben a könnyekre fakadó bűnbánó képe, illetve annak tanítása, hogy a könnyek illetlenségek és a gyengeség jelei egy férfi szemében.

Az Isten Fia könnyekre fakad.
Mit üzen mindez a számunkra?

Talán minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy ez is hozzátartozik a megváltásunk történetéhez. Nem véletlen, hogy mindhárom újszövetségi szakasz szorosan kapcsolódik a Jézus kereszthalálát megelőző eseményekhez.

Lázár feltámasztásnak történetében a Megváltó megrendül az ember kiszolgáltatottságán. Megrendül azon, hogy az ember a halálba hanyatlik, megrendül az ember hatalomnélküliségén a halál felett. Megrendül a veszteséget átélő Mária és Márta könnyei felett, megrendül azoknak a veszteségén, akik tiszta szívből gyászolják Lázárt és együttéreznek a két nővérrel.

Virágvasárnapon pedig a visszautasítás, az elutasítás nem haragot, nem bosszúvágyat, vagy éppen a rezignált „kit érdekel” érzését fakasztják fel Jézus bensőjében, hanem a visszautasítás komoly következményei felett rendül meg, amelyek bekövetkeznek azoknak az embereknek az életében, akik eltolják maguktól a megváltói szeretet lehetőségét.

Azt is üzeni ez a számunkra, hogy ott, ahol Jézus bevonul az életünkbe, ahol bevonulhat emberi kapcsolatainkba, ott tér, idő, lehetőség születik a valódi érzéseink megismerésére, kifejezésre. A könnyeknek helye lesz, most már nem azért, hogy valamit kieszközöljön, elérjen, vagy éppen félrevezessen, hanem azért, hogy a másikkal összekössön, megértessen. Teljes megváltott személlyé tegyen bennünket, férfiakat és nőket.

Ezek a történetek Krisztusban szabad és félelem nélküli emberekké tesznek, van helye a megszentelt, megtisztult érzelmeknek. A könnyek lelki ajándékának. Azt gondolom, hogy kedves ajándéka Istennek az, hogy éppen abban a római levélben szerepel erre utalás („Örüljetek az örülőkkel, sírjatok a sírókkal”), amelyet úgy tartunk számon, mint a megváltásunk üzenetében újra és újra megújító újszövetségi iratot.

A könnyek krisztusi ajándéka missziói lelkületet fakaszt Isten népében, az Egyházban. Arra hív bennünket, hogy helyezzük át a hangsúlyt. Vagyis, hogy az örökös „túlélési” reflexeink, a birodalomépítési attitűdök helyett a másik élete, a halálnak való kiszolgáltatottsága, az elveszettsége, Isten nélküli magánya, megsebzettségből fakadó félelmei álljanak a figyelmünk, szolgálatunk fókuszában. Jézus talán ezért is sírt a Szent Város felett.

A szerző református lelkipásztor.

Képek: Dominus Flevit - "Az Úr sír" templom Jeruzsálemben, az Olajfák hegyén (Füle Tamás)