Beszámoló a 25 éves Dunamelléki Nőszövetség 2017. szeptember 8–10. között rendezett tahi konferenciájáról.

Éles, tiszta levegőben érkeztünk meg Tahiba, a „hegy-völgy konferenciatelepre” egy közelmúltbeli péntek délután hálaadó hétvégénkre. Itt minden virág, minden fa arról tesz bizonyságot, hogy tápláló forrásra leltek ezen a helyen. Huszonöt évvel ezelőtt itt voltak azok az asszonyok, akik újjászervezték a Dunamelléki Nőszövetséget, s most mi is itt találkoztunk húsz helyszínről összegyülekezve, csaknem százan. Élő vízre találtak ők is, s mi is Krisztusban, s valljuk, hogy a megtalált életeknek „élővíz-illata van”. Mert a víznek, igenis, van illata. Ezt szomjazza a szarvas, amikor kívánkozik a forráshoz. Úgy találja meg, hogy vágyik rá, keresi, mert bevallja szükségét. Így jöttünk vissza mi is ide, akik vágytunk újra együtt lenni, együtt hálát adni, töltődni, megújulni, utat találni, hogy felfrissüljön bennünk a Krisztus jó illata.

Hogyan is telt az elmúlt huszonöt év a Dunamelléki Nőszövetség életében? Igyekezett Krisztus jó illata lenni a gyülekezetekben. Sok mosollyal, szolgálattal, alázatos háttérmunkával, süteményekkel, vagy keresztelőkeszkenők készítésével, beteglátogatással vagy épp Isten Igéjével. Végtelen változatossággal szolgáltak, szolgálnak az asszonyok: van, ahol könyvklubot szerveznek, van, ahol ruhavásárt, van, akik „nagymama-szolgálatot” vállalnak fiatal családok mellett. Sok hálával tekinthetünk vissza az első nemzedékre, az első tizenöt alapító tagra, akik elég bátrak voltak, hogy újjáalakítsák a Nőszövetséget – mondta köszöntőjében Svébisné Juhász Márta, a Dunamelléki Nőszövetség elnökasszonya (az alábbi képen középen – a szerk.).

„Nincs is az embernek másra szüksége, mint hogy az Isten iránti szomjúság feltámadjon benne” – hangzott el a mondat az ünnepi hétvégén Bogárdi Szabó Istvántól. A dunamelléki püspök arra biztatott bennünket, hogy ne legyünk olcsó szomjoltók, inkább ébresszünk szomjúságot a körülöttünk élőkben Isten igéje iránt. Mert a nők bátrak, sokszor bátrabbak, mint a férfiak. Mernek beszélni a szomjúságról, s bevallani, hogy nem ők adják az élő vizet. Ezért tudnak segíteni, hogy mások is felismerjék igazi szomjúságukat, „melyet még a napi hat liter víz sem elégíthet meg”. Mert ez a szomjúság csak Krisztusban töltődik be. Jézus ezért kínálja az élő vizet, önmagát, hogy megtalálhassuk, s másoknak is mutassuk az utat a forráshoz.

Az első este filmvetítése mindnyájunkat elgondolkodtatott, hogy vajon hol is keressük a megoldásokat, ha kapcsolataink elromlottak. Az „Imával nyert csaták” című film megrendítő története egy asszony vállalásáról szó, aki hajlandó az „imaharcot” vállalni olyan élethelyzetben, amikor emberi megoldások nincsenek. Amikor egyedül marad, amikor már magában is elbizonytalanodik. Az asszonytestvérek is sok ilyen helyzetet éltek át, ezért a film gondolatai mindenkit mélyen érintettek.

Különös módon értették meg az elnökség szervező tagjai, hogy a konferencia mottója egy páli ige legyen: „Tudom, kiben hiszek.” Ez a mondat minden élethelyzetben igaz. Hálaadásban is, hiszen Isten megtartott minket huszonöt éven át. De a veszteségeinkben is, sok fájdalom között is ugyanúgy rá lehet találni Isten tervére. „Mert lehet a hit menedék is, lehet fegyver is” – vallotta a Nőszövetség titkára, Szabó Zsuzsa, kecskeméti nyugdíjas lelkész szombat reggeli áhítatában. Ez a mondat előremutat, nem csak a múlt hitvallása szólal meg benne: „Tudom, kinek hittem.” Pál előretekint, a következő nemzedékre, tovább akarja adni a fáklyát, hogy a hit bizonyossága által őrizze meg Timóteus a „drága kincset”, amely már nála van. Ezért a huszonöt év nem lehet emlékezés csupán a megtörténtekre, elő kell készítenünk a következő huszonöt évet.

Szénásiné Jutka néni (a monitoron látható) – aki kezdetektől áldott vezetője volt a Dunamelléki Nőszövetségnek – küldte el az elmúlt két és fél évtizedről szóló megemlékezését. Vannak olyan gyülekezetek, ahol már valóban ennyi ideje működik is a nőszövetségi szolgálat. Vogelné Ilcsi néni beszámolója, különleges fényképalbumai megőrizték a kezdeteket. Istennek legyen hála minden utat törő, hűséges szolgálóért! Pilder Mária hitvallását is hallhattuk, aki Erdélyből hozta át valamikor – Ravasz László püspök kérésére és támogatásával – a női munka ilyen felépítésének modelljét. Hogy mi a Nőszövetség célja? „A nőket Krisztus köré gyűjteni, hogy Krisztus megtalálhassa őket, hogy azután teremjék a megtérés gyümölcseit egyházunkban a presbitérium mellett.” Kiderült: a nőszövetségi munka már akkor kiteljesedett Kárpát-medence-szerte, amikor még nem volt könnyű utazni sem. Félelmetes és megindító történeteket hallhattunk ezekről az utakról.

Délelőtti előadónk, Komlósi Piroska családterapeuta, klinikai szakpszichológus a veszteségeink feldolgozásáról hozott gondolatokat. Mert életünkben sok olyan helyzet adódik, amelyben valami nem úgy történik, mint ahogy vártuk. Hogyan élhetjük túl a veszteségeinket? Veszteség az, ha nem érjük el álmainkat, vagy ha valaki elmegy mellőlünk. Gyermekkorunkban tanuljuk meg családunkban, hogy mit lehet kezdeni egy ilyen helyzettel. Szidni kell valakit, gyorsan túl kell lenni rajta, úgy kell tenni, mintha semmi sem történt volna? Ezek a családi örökségek nem biztos, hogy sikeresek, azaz nem adnak igazi megoldást. Az első és legfontosabb, hogy éljük meg érzéseinket, s beszéljünk róluk – mondta a szakember. Ilyenkor a legnagyobb szolgálat a meghallgatás. Társul szegődni a másik mellé.

A kiscsoportokban mi is megosztottuk egymással veszteségeinket. Ilyen mondatok hangzottak el a csoportbeszámolóban: „Nem tudom, hogy lehet Krisztus nélkül élni, de biztosan nem érdemes.”

Megemlékezett valaki Szabó Éva néni mondatáról is, aki egy ilyen nehéz élethelyzetbe jutott asszonytestvérnek azt mondta: „Na, most megtudod, mire mégy csak Jézussal!” – „Eljutottam arra a pontra, hogy vagy a Dunának megyek, vagy a templomba. Istennek legyen hála, hogy ott olyan lelkész fogadott, akinek értő füle volt” – hangzott az emlékezés.

Gál Judit debreceni kórházlelkész bizonyságtételének mottója is megragadott bennünket: „Nem az teszi az embert, amit visel, hanem amit elvisel.” Igék életté formálódása megy végbe a szenvedések közben: „Tudom, az én megváltóm él.” Kálvin János arra használta betegsége idejét, hogy megírja a Zsoltárok könyvének kommentárját. A kiscsoportos beszélgetésben mi is azt kerestük, mit tanultunk, mi vált áldássá a veszteségeinkben. „Tudhatom, hogy aki belevisz, ki is hoz belőle” – mondta valaki. „Isten nem szünteti meg veszteségedet, hanem értékké formálja azt.”

Berkesi Gábor lelkipásztor magával ragadó előadást tartott a reformáció énekkincséről, reformátor élettörténetekkel, az énekek születésének, megírásának életszerű előadásával. Mind bekapcsolódhattunk az éneklésbe, s megelevenedtek a régi imádságok, értelme lett az énekeskönyvi soroknak, s megéreztük a hitközösséget az évszázadokkal ezelőtt élt énekírók szándékaival: akik a zene eszközeivel magasba emelték az Úr nevét. A holdraszálláskor is azt a zsoltárt énekelték az asztronauták: „Tebenned bíztunk…” – s kapcsolódott hozzájuk fennállva az egész rakétairányító központ. Ilyen kincseket őrzünk ebben a kis „fekete énekeskönyvben”!

Fodorné Ablonczy Margit áhítata zárta a gazdag napot: ”De az ÚR mellém állt és megerősített engem…” Beszélt arról, hogy belülről kell megerősödnünk, azaz „nem csigaházat, hanem gerincet kell építenünk”, így tudunk megerősödni. Felemlegette előző napokban meghallott személyes üzenetét, hogy a „legnehezebb út az a negyven centi, ami a fejünktől a szívünkig vezet”. S hozzátette, hogy csak azok a mondatok lesznek értékesek, amelyek ezt az utat megjárták. Elmondta azt is, hogy a „hit-tudásnak” így kell „hit-élménnyé” válnia, hogy megvallhatóvá váljék.

Az estét imaközösségel zártuk, ahol hálát adtunk Isten minden ajándékáért, könyörögtünk a családjainkért, hozzátartozóinkért, a közbenjártunk vezetőinkért, a presbiterválasztásért és saját nőszövetségi munkánk kiteljesedéséért is.

Vasárnapi, úrvacsorás istentiszteletünkön P. Tóthné Szakács Zita országos vezetőnk szolgálata elevenítette fel az elmúlt huszonöt esztendő áldott munkálkodását, s mutatott egyben előre is, hogy mi most a feladatunk: „A keresztyén nő legfőbb parfümje a Krisztus jó illata.” Bevont minket az országos kezdeményezésbe, hogy „keresztmama-szolgálatban” vehessünk részt, azaz Kárpátalján vállaljunk el családokat, ahol idén a „reformáció gyermekei” megszülethettek. Ahogyan minket támogattak sok évvel ezelőtt holland családok, most továbbadhatjuk mi is ezt a gazdagságot.

Várjuk, kérjük Isten vezetését, hogy minden nő megtalálhassa helyét gyülekezeteinkben, ahogy egy kis igés lapon magunkkal vihettük Speratus mondatát: „A hit Krisztusra tekint.”

Kép és szöveg: Fodorné Ablonczy Margit (DM elnökhelyettes)