E kérdések közt a pravoszláv egyháznak más egyházakhoz, a katolikussághoz és az úgynevezett szakadárokhoz való viszonya volt az első. Akkoriban a hit iránt való érdeklődésem folytán kapcsolatba kerültem különböző felekezetű hivőkkel - katolikusokkal, protestánsokkal, óhitűekkel, molokánokkal stb. És sok igazán hivő, fennkölt erkölcsű embert találtam köztük. Szívesen lettem volna testvérük ezeknek az embereknek. És mit tapasztaltam? Az a tan, amely azzal kecsegtetett engem, hogy mindenkit egy hitben és szeretetben egyesít, ez a tan a legjobb képviselőinek személyében azt mondta nekem, hogy ezek az emberek mind hazugságban élnek, hogy az, ami életerőt ad nekik, az ördög incselkedése, és hogy csakis mi vagyunk birtokában az egyetlen lehetséges igazságnak. Azt tapasztaltam, hogy a pravoszlávok eretneknek tartanak mindenkit, aki nem azonos hitet vall velünk, pontosan ugyanúgy, ahogy a katolikusok és a többiek eretnekségnek tartják a pravoszláviát. Azt tapasztaltam, hogy a pravoszlávia - bár ezt titkolni igyekszik - ellenségesen viseltetik mindazokkal szemben, akik nem ugyanolyan külső szimbólumokkal és szavakkal gyakorolják a vallásukat, mint a pravoszlávok, és ennek így is kell lennie, először is azért, mert az az állítás, hogy te hazugságban élsz, én meg igazságban élek, a legkegyetlenebb szó, amit egyik ember mondhat a másiknak, másodszor pedig azért, mert az ember, aki szereti gyermekeit és testvéreit, szükségképpen ellenségesen viseltetik az olyanokkal szemben, akik hamis hitre akarják téríteni gyermekeit és testvéreit. És ez a gyűlölség a vallás ismeretének arányában egyre fokozódik. És nekem, aki a szeretet egyesülésében véltem az igazságot, akaratlanul is az tűnt a szemembe, hogy maga a vallás rombolja szét azt, amit éppen neki kellene megvalósítania.

Ez a vakbuzgóság annyira nyilvánvaló, kivált nekünk, művelt embereknek, akik jártunk külföldön, ahol különböző vallásfelekezetek vannak, és akik láttuk azt a megingathatatlanul magabiztos, lenéző tagadást, amellyel a katolikus a pravoszlávval és protestánssal szemben, a pravoszláv a katolikussal és protestánssal szemben s a protestáns a másik kettővel szemben viseltetik - és az óhitűek, a paskovisták, a shakerek és minden felekezet ugyanilyen viselkedését -, hogy az első időben már a vakbuzgóságnak ez a nyilvánvalósága megdöbbenti az embert. Azt mondod magadban: lehetetlen, hogy ez ilyen egyszerű legyen, és az emberek nem látnák, hogy ha két állítás egymást tagadja, akkor egyikben sem lehet meg az egységes igazság, amilyennek, a hitnek kellene lennie. Itt okvetlenül van valami. Van valamiféle magyarázat - és én hittem is hogy van, és kerestem is azt a magyarázatot, és elolvastam erről a témáról mindent, amit tudtam, és tanácskoztam mindenkivel, akivel csak tudtam. És nem kaptam semmiféle magyarázatot azon kívül, amely szerint a szumi huszárok azt tartják, hogy a világ legkülönb ezrede a szumi huszárezred, a sárga ulánusok pedig azt tartják, hogy a világ legkülönb ezrede - a sárga ulánusok. A különféle felekezetek egyházi személyei - azoknak a legjobb képviselői - sem mondtak nekem semmit, csupán azt, hogy csak ők hisznek, ők élnek igazságban, amazok meg tévedésben élnek, és hogy a legfőbb, amit tehetnek az, hogy imádkoznak értük. Én felkerestem archimandritákat, érsekeket, szent életű szerzeteseket, remetéket, és faggattam őket, de senki még csak meg se próbálta megmagyarázni nekem ezt a vakbuzgóságot. Közülük csupán egy magyarázott meg mindent, de úgy megmagyarázta, hogy többet aztán nem is kérdeztem senkitől semmit.



Én arról beszéltem, hogy minden hitetlen ember számára, aki visszatér a hithez (márpedig ilyen megtérés várható az egész mai fiatal nemzedéktől), ez a kérdés jelentkezik elsőnek: miért nem a lutheránus vagy a katolikus vallásban, hanem csakis a pravoszláviában van az igazság? Ez a nemzedék gimnáziumot végez, így hát lehetetlen nem tudnia - ahogy például a paraszt nem tudja -, hogy a protestáns vagy a katolikus pontosan ugyanúgy azt állítja: csakis az ő hitvallása az igaz. A történelmi bizonyítékok, amelyeket mindegyik felekezet a maga javára magyaráz, nem elegendőek. Nem lehetne-e - mondtam - magasabbra emelni a tant, úgyhogy a tanítás magaslatáról nézve eltűnnének a különbségek, mint ahogyan el is tűnnek az igazán hivő számára. Nem lehetne-e továbbmenni azon az úton, amelyen az óhitűekkel haladunk? Ők azt állították, hogy nálunk másmilyen a kereszt, az alleluja, és a pap másképp kerüli meg az oltárt. Erre mi azt mondtuk: ti valljátok a niceai hiszekegyet, a hét szentséget, mi is valljuk. Hát ehhez tartsuk magunkat mi is, ti is, egyebekben pedig csináljatok, amit akartok, hisz egyesültünk velük azáltal, hogy azt, ami a hitben lényeges, a lényegtelen fölé emeltük. Hát nem lehetne most a katolikusoknak is azt mondani: ti is hisztek ebben és ebben, a legfontosabbakban, a filioque-t és a pápát illetőleg meg csináljatok, amit akartok. Nem lehetne-e ugyanezt mondani a protestánsoknak is, ha egyszer a legfontosabbakban úgyis megegyezünk? Beszélgetőtársam egyetértett gondolatommal, de azt mondta, hogy az ilyen engedmények miatt azzal vádolnák az egyházi hatóságokat, hogy elrugaszkodnak őseink hitétől, és akkor szakadás következik be, márpedig az egyházi hatalomnak az a hivatása, hogy teljes tisztaságában megőrizze a görög-orosz pravoszláv hitet, amely őseinktől szállt ránk örökül.

fotó: André Kertész

Ekkor mindent megértettem. Én a hitet, az éltető erőt keresem, ők pedig a legjobb eszközt keresik ahhoz, hogy bizonyos emberi kötelezettségeket teljesítsenek az emberek előtt. És amikor ezeket az emberi dolgokat végzik, gyarló emberi módon végzik őket. Bármennyit beszélnek is arról, hogy sajnálják eltévelyedett felebarátaikat, és imádkoznak értük az egek urához - emberi dolgok végzéséhez erőszak kell, és azt mindig is alkalmazták, alkalmazzák és fogják alkalmazni. Ha két felekezet azt hiszi magáról, hogy ő él igazságban, a másik meg hazugságban, akkor mindegyik a maga tanítását fogja hirdetni, hogy az igaz hitre térítse a felebarátokat. Ha pedig e hamis tanokat az igazságban élő egyház tapasztalatlan fiai előtt hirdetik, akkor az az egyház szükségképpen eltávolítja a fiait csábítgató embert, és elégeti könyveit. Mert hát mit tegyen a pravoszlávia azzal a véleménye szerint hamis hit tüzében égő szektással, aki az élet legfontosabb dolgában, a hitben, megkísérti az egyház fiait? Mi mást tehet vele, mint azt, hogy levágja a fejét, vagy börtönbe veti? Alekszej Mihajlovics idejében máglyán égették el az eretnekeket, vagyis az akkori legsúlyosabb büntetést alkalmazták. A mi korunkban szintén a legsúlyosabb büntetést alkalmazzák: magánzárkába csukják a szektást. Jobban szemügyre vettem, mit művelnek a vallás nevében, és elborzadtam, és immár csaknem teljesen megtagadtam a pravoszláviát.

Lev Tolsztoj