Speciális tudású ügyvédnővel beszélgetek egészen hétköznapi dolgokról a városligeti rekortán futópálya mellett. Hétköznapi, mint a futás – és megrendítően természetes, mint Isten helyreállító jelenléte.

Jól látom, hogy most sem üldögélni van kedved?

Rengeteg emlék és kilométer köt ehhez a parkhoz. Ha itt vagyok, tényleg azonnal futni vágyom, pedig csak pár éve, 2019-ben kezdtem. Van, aki azért fut, mert fitt akar lenni, van, aki gyors vagy energikus akar lenni és van, aki menekül valami vagy valaki elől, vagy saját maga elől. Én ez utóbbi voltam.

De erről a pontról visszanézve már látom, hogy minden megváltozott, most sem az motivál, hogy fitt legyek, de azt is elhagytam, amitől menekültem. Már csak a futásért futok. Hasonló „lelki mozdulást” éltem meg a hitemben is.

Egyszerre nyert nagyobb teret az életedben ez a két terület?

Első volt a futás. Az életem nehéz fordulópontján, amikor újra kellett építenem mindent a nulláról, ez volt a „menekülés útja”.

Mindeközben a megélt mélység ajándéka volt, hogy felnőtté váltam a hitben, ekkor csatlakoztam előbb a fiatal felnőtt bibliakörhöz, majd a hitmélyítő csoportomhoz is. Az első lelki hétvégén kaptam a jól ismert jeremiási igét megerősítésül, ami azóta is minden külső-belső küzdelmemben vezet:
„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok.” (Jeremiás könyve 29. fejezet 11. vers)

Ahogy lábra állt, felerősödött, személyessé vált a hitem, úgy alakult át a futás menekülésből Istennel töltött, minősített idővé. Nagyrészt egyedül futok, akkor ez magától értetődő gyakorlat, de imaidővé vált az életemben a túrázás is, mert bár többen vagyunk az úton, de vannak olyan szakaszok, amikor ki-ki egyedül halad. A hosszabb, hegyi túrákon, amelyek megerőltetőbbek és mindenki küzd magával, azzal együtt, hogy látótávolságon belül maradunk, el-elhagyjuk egymást. Felfelé és befelé figyelni ilyenkor lehet a legjobban.

Rengeteg eszközöd lehetett volna kezdetben a feszültség levezetésre, miért pont a futás lett a nyerő?

Az ügyvédi hivatás teljesen kiszámíthatatlan életet eredményez, amelynek a ritmusát az ügyfeleim és a határidők diktálják. Sokféle sport volt jelen az életem korábbi szakaszaiban, de most a csapatsportokat a többiekkel szembeni felelősség kizárta, és olyat sem választhattam, ami időhöz kötött – így nagyon hamar erre az egyre szűkültek a lehetőségeim.

A felismerés utáni napon már itt is voltál a rekortánon?

Előtte beneveztem egy futóversenyre. A kollégáimnak is azt szoktam mondani, hogy két dolog sérthetetlen: a titok és a határidő. Ezek olyan abszolútumok, amelyek keretezik az életünket, én ebben működöm. Az edzést is ügyvéd módjára fogtam fel: ha van egy határidő, befizettem a nevezési díjat, akkor nincs visszaút vagy kifogás.

Akkor jöttem le futni, amikor már megvolt a cél  ̶  ötkilométeres távra kellett felkészülnöm két hónap alatt. Azt már megtanultam, hogy a belső motiváció legtöbbször illúzió. Nem lesz kevesebb a munka, nem leszek kevésbé fáradt: egyszerűen csak el kell kezdeni.

Melegítettél azért, mikor először lejöttél a Városligetbe?

Természetesen nem. Nem is nyújtottam utána, annyira bíztam a rugalmasságomban. (Nevet.) Be kellett ismernem, hogy azért az állóképesség nem minden. Vannak olyan izmaim, amelyek létezéséről is elfelejtkeztem, amíg az első izomláz nem kezdett rájuk emlékeztetni.

Azóta eltelt néhány év, idén tavasszal is részt vettél két versenyen, ez miért fontos Neked?

Inspiráló azt látni, hogy rengeteg ember életét formálja a futás, nem vagyok „egyedül”. A tavaszi versenyek egyenként nagyjából harmincezer embert mozgattak meg – a tapasztalt lelkesedés rám is visszahat, amellett, hogy nagyon szeretem a befutó érmeket is. Kézzelfogható bizonyítékai annak, hogy tettem magamért.

Az Ultrabalaton azért volt különleges számomra, mert most futottam először csapatban. Harminchat órára zártuk össze magunkat egy kisbuszba nagyjából ismeretlenekkel, de a végére nagyon szépen összekovácsolódtunk.
Amikor fáradt vagyok és az alapvető szükségleteim kielégítésére várni kell, nem egyszerű a másikat szeretni. Büszke voltam magunkra, hogy annak ellenére sikerült, hogy valószínűleg nem csak bennem volt annak a feszültsége, hogy teljesítsem a saját szintidőmet.

Mi volt a titka?

Mindenki a közös célért küzdött. Motiváló volt, hogy időponttól teljesen függetlenül ott álltunk egymásért szurkolva, amikor az aktuális futónk beért a váltópontjára, és indította a társát. Igazi csapatmunka volt, pedig kétszer találkoztunk előtte mindössze a technikai eligazítás miatt. Ha egyéniben indulsz egy futóversenyen és nem sikerül, azt mondod magadnak: majd legközelebb. A csapatban felelsz a többiekért is.

Valahogy így néz ki egy gyülekezet, az egyház is. Összerendeződnek olyan emberek, akiknek egyébként olyan nagyon sok közük nincs egymáshoz.

Valóban. De hasonlóan működik egy túracsapat is. Az elmúlt években a Kéktúra mellett, amelyet leginkább egyedül járok, ráakadtam egy csapatra is, akikkel különleges helyekre megyünk, tavalyelőtt Közép-Amerikában megmásztuk az Acatenangot, ami 4400 méter magas.

A lelkiélet viszont nem pontosan úgy működik, hogy határozott célokat tűzöl ki és ha jól csinálod, ott az eredmény: megmászod a hegyet és nálad a befutó érem.

Azért az valós párhuzam, hogy a hited is akkor élő, hogyha gyakorlod. Ha a futást elhanyagolom, visszaesik a teljesítményem, csökken az a távolság is, amelyet képes vagyok megtenni.
Az Úristen kegyelme nélkül semmilyen eredmény nincs. Őszintén hiszek abban, hogy tényleg csak ő tudja, hogy mi a terve velem, így minden, amit az életben elérek, az valahol az Úr akarata szerint való. És nyilván van, amiért küzdök és nem érem el, és nem tudom, hogy Isten miért úgy döntött, de ahhoz már elég idős vagyok, hogy fájdalom nélkül elfogadjam.

Fájdalom nélkül? Várj, azért itt gondolom nem annyiról van szó, hogy beleugrasz valamibe melegítés nélkül, vagy kiszállsz belőle nyújtás nélkül. Nem könnyű elfogadni Istentől, ha valami olyasmi következik, ami nem a te célod volt.

Az élet folyamatosan hoz olyan történeteket, amire szerintem nem voltam bemelegedve és arra sem voltam kész, hogy kiszálljak, de nem volt más választásom.
Viszont egy saját ügyvédi iroda például nem az én célom volt, őszintén szólva nem gondoltam, hogy képes vagyok arra, hogy elérjem. Most már több embernek adok munkát, felelős vagyok az életükért, a megélhetésükért és a szakmai fejlődésükért egyaránt.
Azt sem gondoltam, hogy valaha a hivatásom és hitem össze tud fonódni és az egyébként nagyon férfias egyházunkban számítanak a véleményemre.

Korábban is ügyvédi irodai tag voltam, de amikor 2019. április elsején a kezembe kaptam immár a saját ügyvédi irodám alapításának az engedélyét, őszintén szólva nem tudtam a magam számára sem megválaszolni azt a kérdést, hogy miért éppen hozzám fognak jönni? De Isten tudta a választ és ez elég volt.

A túrázáson keresztül mire tanított Isten?

Közhelyesen hangzik, de az életre. Nem csak a hátizsák terhe, hanem az emberekkel való kapcsolódás esetlegessége is erre emlékeztet: időről időre egyedül maradok az úton, amin sokan haladunk.

Amikor egy kora hajnalban megmászott vulkán tetején várom a napfelkeltét, például az Acatenangon vagy az Ijenen, és bár megvan annak is az esélye, hogy kitör, de nem az történik, hanem feljön a nap, zsigeri szinten válik érthetőbbé az evangélium, ahogy az is, milyen kicsi vagyok a teremtett világ erőivel szemben. De Isten hatalma nemcsak megtart, hanem túlmutat mindazon, ami adott esetben megrettent vagy túlnő rajtam. 

Ilyenkor érint meg igazán, hogy Istennek van célja velem, van egy út, amin végigkísér, mellettem van és fogja a kezem.
A túrázás a lelki formálódásom eszköze is az Úr kezében. Itt már nem én szabom meg az irányt vagy a célt, hanem teljesen rábízom magam a vezetőre.

Lelkileg éltél át hasonlót, hogy Isten oda juttatott el, ahova nem akartál menni?

Mélységbe kerülni nem akar senki. De nekem is szükségem volt rá, hogy meghalljam Isten hívását és új alapra építsem az életemet, visszaigazítva a lábaimat az Ő ösvényeire.

Képek: személyes archívum