Miért választottad a (gyógy)pedagógusi pályát?
Tizennégy évig voltam otthon az édesanyaként rám bízott legfontosabb szolgálatban: a családom mellett. Az elsődleges célom az volt, hogy minél teljesebben jelen tudjak lenni a gyermekeim életében, ezért el kellett engednem azokat a foglalkozásokat, amelyek ezt nem tették volna lehetővé. Olyan pályát kerestem, ahol a személyiségem adottságait is kamatoztatni tudom, és az anyaság nem akadály, hanem erőforrás.

Az első diplomám szociális munkásként szereztem, mindig közel álltak hozzám azok, akiknek nehezebb az útjuk: akik testi, lelki vagy szociális hátránnyal küzdenek. Egyre világosabbá vált számomra, hogy Isten hív a gyógypedagógusi útra.
A gyógypedagógia számomra nem egyszerű munka, hanem szolgálat – Krisztus szeretetének csendes továbbadása.

Hálás vagyok, hogy az anyaság miatt nem kellett lemondanom a hivatásomról, csak későbbre került annak az ideje, hogy hangsúlyt kapjon az életemben.

Visszanézve látom Isten szabályos vezetését, ő hozta a harmóniát a szakmai utamba is. Számomra fontos volt, hogy mindig az igére támaszkodva hoztam döntéseket, de a körülmények is megfelelően alakultak a számomra. A Pécsi Tudományegyetemen először akkor indult gyógypedagógus-, logopédusképzés, amikor elkezdtem gondolkodni a pályamódosításról.
Családi jelmondatunk: „jelen lenni” – egymás és Isten számára. Ez volt a titka annak, hogy rá tudtam állni az Ő időzítésére, mert Ő tudta, mikor minek van helye az életemben.

Hogyan formálódott a hited, élethelyzeted változásaival a pályához, a gyerekekhez való hozzáállásod?
Az évek során megtanultam, hogy a hit nem állapot, hanem út. Voltak időszakok, amikor a nehézségek próbára tették a bizalmamat, de éppen ilyenkor tapasztaltam meg mindig mélyebben Isten hűségét. A gyerekek által nap mint nap tanulom a türelmet, az elfogadást és a feltétel nélküli szeretetet. A hit segít abban, hogy minden gyermekben meglássam azt a lehetőséget, amelyet Isten helyezett el benne.

Sokáig otthon tanítottam a saját gyermekeimet, és ez az időszak rendkívül építő és eredményes volt. Ezeket a tapasztalatokat ma is kamatoztatom az iskolai rendszerben, alkalmazva azokat a módszereket, amelyek otthon már bizonyítottak. Érdekes módon a legnagyobb csoportom létszáma megegyezik azzal a gyermeklétszámmal, akikkel otthon tanultam együtt. (Nevet.) Akkor is a helyemen voltam – és most is.

Isten a legtökéletesebb differenciáló pedagógus. 

Számomra Pál apostol Római levelében írt szavai nagyon meghatározóak: "Mert ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. Mert a nekünk adott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: aki a prófétálás ajándékát kapta, az a hit szabálya szerint prófétáljon; aki a szolgálat ajándékát kapta, az végezze szolgálatát; a tanító a tanítást, a vigasztaló a vigasztalást, az adakozó szerénységgel, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel." (Róm. 12,4-8) 

Kátoli Veronika a MEIXNER EGYMI-n belül az utazó ellátásban végez gyógypedagógiai habilitációt és logopédiai fejlesztést a következő baranyai falvak integráló intézményeiben: Babarc, Szajk, Szederkény, Versend, Olasz.

Huszonöt éve él házasságban. Férjével, Gáborral együtt öt gyermeket nevelnek egy Mohács melletti kis faluban. A Szekszárdi Református Gyülekezet tagjai, a Bibliai Házassággondozó Szolgálat szolgálattevője.


 

Érezhetően át vagy itatva az igével, de van szakmai ars poeticád is, úgy tudom.
A jelmondatom így szól: „Minden ember Isten képmása, ezért méltósága sérthetetlen.”

Számomra a méltóság azt jelenti, hogy minden gyermek – képességeitől, teljesítményétől vagy viselkedésétől függetlenül – értékes és szeretetre méltó. Ez különösen fontossá vált számomra, amikor láttam, milyen sok gyermek érkezik sérült önbizalommal, megtörten.

Az én feladatom, hogy segítsek újra felépíteni bennük az önelfogadást, és megéreztetni velük: jók úgy, ahogy vannak, és Isten tervében pótolhatatlan helyük van. Akkor is, ha nem szavakkal teszek bizonyságot, a hozzáállásommal, a következetességemmel Krisztust szeretném tükrözni. Igen, méltóságharcos vagyok – mosollyal és hittel.

A saját gyerekeid melletti helytállás hogyan hatott az iskolai munkádra? Volt-e, amikor úgy érezted, a kettő nem fér meg egymás mellett?
Voltak olyan időszakok, amikor a család és a munka terhei szinte összenyomtak. De megtanultam, hogy nem kell mindent egyedül hordoznom. Isten kegyelme elégséges, és mindig küldött segítséget: kollégákon, barátokon, családtagokon keresztül. A saját gyermekeim által sokkal mélyebben megértettem a szülők félelmeit és reményeit, ez pedig empatikusabbá, alázatosabbá tett a munkámban is.

Közeledik a félév, ott lesznek a számok a bizonyítványokban. Te szülőként hogyan fogadod ezeket és hogyan látod pedagógusként? Hogyan látod hívő emberként?
Hívő emberként hiszem, hogy a siker nem a számokban mérhető. Egy gyermek akkor sikeres, ha fejlődik, ha küzd, ha megtanul hinni önmagában és másokban. Pedagógusként nem az a célom, hogy mindenki kitűnő legyen, hanem hogy mindenki a saját lehetőségeihez mérten előre lépjen.

Szülőként a bizonyítványra pillanatképként tekintek, nem ítéletként. 

Nem helyezek nyomást a gyermekeimre. Inkább az erősségeikre építek, és hiszem, hogy az „elég” sokszor több, mint a „sok”. A családunkban a férjem jegyekhez kötött ösztöndíjrendszert alkalmaz, de édesanyaként főként az embereket nemesítés lebeg a szemem előtt, számomra az a fontos, hogy erősödjenek hitben, tartásban és magyarságukban is.

Mi a „siker” számodra pedagógusként?
Számomra a siker az, amikor egy gyermek szemében felcsillan a felismerés: „képes vagyok rá”. Amikor elkezd bízni önmagában. Amikor egy szülő reményt kap vagy egy diák megölel, mert érzi, hogy szeretve van. Ezek a pillanatok mind Jézus munkájáról tesznek bizonyságot.

A fejlődés maga a siker. 

Logopédiai területen ez sokszor mérhető, de a nevelés mindig mélyebb az oktatásnál. Siker, ha irányt tudok mutatni, ha életre szóló kapaszkodót adhatok. Szeretnék egyensúly lenni az önbizalom mérlegén, különösen azoknál a gyerekeknél, akik nem illenek bele a „jó tanuló” sablonjába. Kudarc számomra az lenne, ha valaki nem találná meg élete értelmét – hiszem, hogy Isten országának építésére minden ember alkalmas. Ez pedig merőben más mérce.

Szülőként hajlamosabbak vagyunk kétségbeesni közepes vagy rosszabb eredmény miatt. Te mit gondolsz, mi az, amiért „érdemes aggódni”?
Sosem voltunk maximalisták, számomra fontos, hogy az életünk egyensúlyban maradjon. Rossz jegyekkel is lehet magasra jutni, és színötössel is lehet nagyot bukni. A saját tanulmányi utunk sem volt hibátlan.

 Valójában csak akkor érdemes aggódni, ha a gyermek elveszíti a kíváncsiságát, az örömét a tanulásban, vagy azt érzi, hogy nem szerethető. 

A jegyek jönnek-mennek, de a lélek sérülékeny. A legfontosabb, hogy a gyermek megőrizze az önbecsülését, és tudja: akkor is értékes, ha hibázik. Természetesen vannak hivatások, amelyekhez elengedhetetlen a kiváló tanulmányi eredmény – de ott is az elhívás a kulcs.

Amikor Te magad vagy mélyponton, mi segít a szakmádban megújulni?
Elsősorban az imádság. Imádkozom egyenként a rám bízott gyermekekért is, akiknek az örömébe kapaszkodom, de van, hogy csak annyit mondok: „Uram, elfáradtam.” Számtalanszor tapasztaltam ilyenkor, hogy Isten új erőt ad. Fontos, hogy van megtartó közösségem a családomban, a kollégáim körében és a gyülekezetemben egyaránt.

Hiszem, hogy minden nap, minden gyermek, minden apró előrelépés Jézus Krisztus dicsőségét szolgálja – a családban, az iskolában, a nemzet jövőjében.

Képek: Todoroff Lázár/ reformatus.hu