Törékeny, fogyatékos testében erős lélek és friss szellem lakozott. 
Egész életében közös tanítómesterünk, Vályi-Nagy Ervin tanítványa maradt, s sok-sok fiatal avatott tanítója lett.
Adósai voltunk, adósai maradtunk. Abban a reményben búcsúzunk, hogy az Élet Ura majd kipótolja minden hiányát.

Balog Zoltán 

Régi fényképet keresek, szentendreit, de lehet, hogy nincs is fénykép arról az időről. De most kellene valami fekete-fehér kapaszkodó, mert már-már idillé szűrődik emlékeimben az a pár hónap, ott Bolyki Jánoséknál, ahol megismerkedtünk az ifiben. Kedves és derűs, s amíg nem kell nagyot mozdulnia, nem is tudható, hogy fél oldalára béna. De ügyesen megtanult járni, közlekedni, írni, tanulni - élni. S később is, mindig tanult..., mert a paralízissel egész életében birkóznia kellett, ahogy tréfásan mondta: ez nem olyan angyal, mint a Jákóbé volt, meg is illette a csípőmet, de nem is eresztett... Majd hozzátette huncutul: de persze, ugyanolyan, hiszen, megáldott.

Ezért nem transzponálta az állapotát követeléssé senkivel szemben. Sokan ezt büszkeségnek vették. S meglehet, erősebben ragaszkodott méltóságához, mint akiket elkerült az angyal érintése – de nem akart megélhetési fogyatékos lenni. Talán fel sem vették volna a teológiára, ha nincs már egy diplomája, s talán nem lett volna belőle soha lelkész, lelkigondozó, igehirdető, tanár, ha nem a jelesek között végez, s nem válik ki nyilván: mindenért megdolgozott. Ezért nem szerette a lehaljókat, legkivált a mézesmázas ál-udvariasokat; megvetette a sajnálkozás és a feszengés elegyéből szórt könyörület-morzsákat - gyűlölte a hamisságot, szerette az igazságot. Szerette a barátait. A volt barátait is. Teljes embernek tudta magát, hiszen éppen annyit kapott Krisztustól az üdvösség nagy kegyelmében, mint bárki más – mindent és teljesen. Tudta, amit csak az életünkkel tanulhatunk meg: a megváltó kegyelem mindig teljes kegyelem (sola gratia tota gratia).
Pár hete telefonon hívott. Korábban sosem keresett telefonon -, nekem kellett keresnem (ez régi egyezség volt köztünk). Vályi Nagy Ervin kéziratban maradt utolsó előadásainak a sorsa érdekelte. Aztán már csak a kórházban beszélgettünk. De ez nem igaz így -, a kórházban találkoztunk - még egyszer. Ott, a lélegeztetőgépre fogva már nem értettem mit mond. Mert nem tudok szájról olvasni. De azt hiszem, ha éppen nem is mondok neki semmit ott, ebben a végtelenül igazságtalan helyzetben, akkor is értett volna. Ő már rég megtanulta a szívről olvasást. 

Bogárdi Szabó István