Amikor kivesszük Istent egy bibliai történetből, akkor attól is megfosztjuk, ami nélküle alig megérthető. (Ilyen a bűn és az áldozat fogalma.) És ott marad valami a valóságból, az emberi viszonyrendszer váza, amiben persze nagyon könnyű magunkra ismerni. Hasonló lett az a Káin és Ábel története alapján született előadás, amelyben a megtartott bibliai nevek is és az aktualizált történet is kortalanságot jeleznek – csak más megközelítésben.
A színházi nevelési előadás egyébként közelebb visz ahhoz is, hol tartanak 2025-ben a gyerekeink. A gondolkodásuk, a motivációik, a konkrét tudásuk – átlag tizenegy évesen. Ifjúságnevelés másként.

Családról gondolkodni - de hogyan?
A Magyar Színház külső játszóhelye előtt várakozom, nagyjából húsz ötödikessel együtt a járdán. Nagyon izgatott vagyok. Ők is, de hallhatóan egészen más okokból. Futár jön az osztály egyik végéből a másikba sietve: Brigi, szerelmes beléd a Máté! – saját fülemmel hallom kibontakozni a közöttük játszódó romantikus drámát.
Az ötödikesek még nem vegyülnek egymással egyébként. Elöl a lányok, hátul a fiúk. Látszik, hogy ki az, aki kilóg a sorból, kik a menők, kik a perifériára szorultak.

És a téma köztük: a szerelem. Tavasz van, forrong az osztály. Nyílik a helyiség ajtaja, betódulunk mindannyian. Nincs elég szék, de aki tud, helyet foglal. Itt vannak a menő srácok és a kirekesztettek, a szép lányok és az okosak. Kilép a négy színész az ajtó mögül és játékra hívja őket itt és most.

Közvetlenül az ajtó mellett ül Romankovics Edit is, a darab szerzője – csendesen, bátorítóan mosolyog. 1992-ben, amikor a színházi nevelés szárba szökkent a magyar ugaron, ő társulati tag volt Kelet-Közép-Európa első ilyen társulatában (Kerekasztal – a szerk.), középső királylányként a Fehérlófiában találkozhatott vele először, aki akkoriban volt harmadikos Gödöllőn.
Jó néhány éve már kártyákat oszt a fiatal nemzedék kezébe. Jelenleg épp a Magyar Színházban négy fiatal színész kezd játszani belőlük: Kinga, Marci, Laci és Soma, akik pontosan így mutatkoznak be, amikor megkérdezik a gyerekektől, hogy ismerik-e Káin és Ábel történetét. A srácok találkoztak már a bibliai történettel főként hittanórán, az iskolában. Ez most más lesz! – mondják a színészek, akik arra hívják a gyerekeket, hogy a családról gondolkodjanak velük együtt.

Szeretet, testvér, szülők, apa, öcsém, kedvesség – ezek az asszociációk érkeznek a gyerekektől a család témájára. Se több, se kevesebb. Ezzel a közös tudással lépünk be együtt a játéktérbe, ami pont olyan, mint egy vívó pást, két oldalán székekkel.

A fiúk és a lányok
Nagyon helyesek az ötödikesek, egyik oldalra a lányok ülnek, a másikra pedig a fiúk – egyetlen kivétellel. Az a srác ül a lányok oldalára, akinek a fiúk sorában már nem jutott hely.

És kezdődik.
Nincs súlyos, vörös bársonyfüggöny, az ablakon beköszönő nap végigtáncol a gyerekeken, a színészek elérhető közelségben vannak. Ezek a kiskamaszok még nem tudják, hogy a színházi nevelési előadás különlegessége, hogy nem lehet megúszni, nem lehet kimaradni. Gondolkodni és dönteni is kell majd. Ott van a színész karnyújtásnyira, belenéz a szemünkbe – és énekelni kezd.
Bubnó Lőrinc adott olyan zenei keretet a történetnek, amely kiemel a hétköznapok klikkelő, kattogó zakatolásából.

Miért kell kutyául egymásra ugatni? Miért csatázik az emberiség? – teszi fel a kérdést a kezdő énekben a négy színész, amelynek mélységét aligha kapta el a jelen lévő osztály. Figyelem az arcokat: riadtan, kíváncsian, furcsálkodva nézik a gyerekek, mi bontakozik ki a szemük előtt.

Látom, ahogyan ellágyul a lányok arca, amikor megszületik az orrunk előtt a fiktív család, Ádám és Éva első gyermeke, Káin.  

Ismerős mondatok
Az előadás szövegének ereje az ismerős mondatok sokasága minden párbeszédben. Tipikus szóváltások apa és anya között, szülő és gyerek között, testvérek között. Látjuk egy kapcsolat születését, kibontakozását és gyümölcsét – és lájuk a taposóaknákat is.
Az átlagos magyar családok feszültségének vibrálását a gyermek születése körül: „Ne kényeztesd annyit, tedd le…” Az anya eufemisztikus odafordulását a gyermekéhez: „A legszebb ajándék, amit adhatok neked, szívem alatt hordom édes testvéredet…” – „Szeretned kell! Ő a testvéred!”

Miközben nő a családi „teher”, nő az anya aggodalmas mondatainak száma és az apa távolsága a családtól. Apa egyre többet „gyúr”, egyre nagyobb súlyokat emelget.

Közben az a capella hangfürdőben nagyon kemény igazságokat énekelnek el a színészek a kapott szeretet mennyisége és a gyerek viselkedése közötti összefüggésről. „Ha sokat kapunk, mindenkit szeretünk, ha keveset kapunk, mindenkit lecsapunk.”

Azon gondolkodom, mit láthatnak a gyerekek. Mondjuk az, akinek sosem volt egész a családja és úgy ül az előadáson, hogyha majd lesz egy „normális” családom, akkor majd érvényesek lesznek a gondolataim is arról, amit látok. Addig meg elbújik a szótlansága mögé és esetlen poénokat mond a mellette ülő fülébe. Mi lehet mögötte? Bárcsak lenne apám, bárcsak lenne testvérem, bárcsak az lenne a legnagyobb bajom, hogy kivívjam az apám elismerését… Találgatok.

„Ádám, milyen apa vagy te?” Ez a nagyon is ismerős számonkérés belül arra a kérdésre is rezonál, hogy milyen Isten az, aki megengedi…? És mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi az, amiért nem tudja Istent Istennek elismerni.
Az előadás egyetlen rap-dalára végre fellazulnak az osztály menő srácai is, ütemre, elismerően bólogatnak. Megérkeztek ők is – bármi is az, amit otthon hagytak.

Káinhoz a fiúk
Az előadás egyetlen órája alatt a felsős korosztály fontos kérdéseit végigzongorázza. Lesz szó a szerelemről is, a felelősségről, érzésekről és indulatokról, férfiasságról és női szerepről – mindez pedig hozzánk olyan közel van megjelenítve, hogy nem lehet azt gondolni, hogy ez engem nem érint, ezen nekem nem kell gondolkodnom.

Vannak egyszerűen dekódolható színházi kellékek: az ütő és a labda egy-egy olyan eszköz, amihez könnyen kapcsolódnak a gyerekek, nem kérdés, hány jelentésük van és mit lehet velük csinálni.
Nem ilyen egyszerű a megfejtése a hegynek, ami többször kerül elő az apa és a fiai beszélgetésében, viszonyrendszerében. Meg kell mászni a hegyet – mondja az apa. – Magad győzd le, ne a hegyet! – mondja az anya.

A színházi nevelési előadás sajátossága, hogy rögtön véleményt mondhatnak a nézők. Persze nem a saját belátásuk szerint, hanem őket megszólító kérdésekre válaszolva. Amikor a taps után a színészek a gyerekekhez fordulnak, rögtön a második kérdés hozzájuk, hogy mi lehet a hegy. Nem záporoznak a válaszok. Egyetlen érkezik: Valamilyen célt elérni.

A következő gondolkodni valót a testvérek közötti feszültség kirobbanásának pillanatát vizsgálva kapják a gyerekek. Visszakapjuk a képet, a színészek kimerevítik azt a pillanatot, amikor Káin az öccse fölé magasodik és ütésre emeli a baseballütőt.

Lesújt-e Káin? – kérdezik a gyerekektől.
Meg lehet nézni, körül lehet járni a pillanatot, végig lehet gondolni, hogy mi zajlik Káin lelkében és mi történik eközben Ábel szívében és gondolataiban. Ez az osztály azt gondolja, hogy Káin végül nem fog lesújtani.
A gyerekek nagyon ismerősnek találják az előadásban látott szituációkat – épp ezért kompetensnek is gondolják magukat, hogy a négy szereplő szerint csoportokra osztódva tanácsot adjanak nekik – tehát Ádámnak, Évának, Káinnak és Ábelnek. A gyerekek abban segíthetnek a szereplőknek, hogy megtalálják, konkrétan mit kellett volna másként csinálniuk ahhoz, hogy ne jusson a testvérgyilkosság közelébe a történet.

A négy színész várja azokat a gyerekeket, akik szimpatizálnak az általuk megjelenített figurával. Évához az addig is nagyon beszédes és aktív lányok, Ádámhoz a hallgatagabbak szaladnak – és Káinhoz az összes fiú. Kivétel nélkül.
Kérésre kicsit átrendeződnek, a passzív fiúk választják Ábelt.

Viszont mindegyik csoport talál olyan pontokat a cselekményben és olyan tetteket, amelyek szerintük más irányba fordították volna az eseményeket.

Kivétel nélkül mindenki tudott olyan mondatokat adni az általa választott szereplő szájába, amelyek más minőségű kapcsolatokat eredményeztek volna.

Ezeket a lehetőségeket a színészek meg is mutatták a végén – a jelenetek igazolták az előzetes feltételezést. A kedvencem Ádám megállító mondata a verekedő testvérekhez: „Ti nem fordulhattok egymás ellen, ez egy szövetség, srácok!”

„Miért van az, hogyha ilyen egyszerű jól dönteni, az életben mégsem sikerül?” – ezzel a kérdéssel engedi el a darab szerzője az osztályt.

Egy fiktív családot láttunk, egy fiktív család problémáira tudtak megoldást találni a gyerekek. De vajon valóban ki lehet venni a történetből Istent? Nem lehet. Amit láttunk, nem Káin és Ábel története a Bibliából. Tükröt tart a miniatűr emberi poklocskáinknak – gyerekszinten. „Ha az emberiség meg akar szabadulni abból a pokolból, amelyet önmagának készített, nincs más útja, mint amit a Názáreti mutatott" – mondja a pietistának épp nem mondható G. B. Shaw.
Ha egy osztálynyi ötödikes elhiszi, hogy van választása és el tud képzelni egy reményteljes jövőt, akkor számunkra sincs minden veszve. 

Képek: Magyar Színház/ Kovács Milán