2004. március 3.

Fekete Ágnes: Mai világunkban talán fontos megérteni, hogy az emberléthez a lemondás is hozzátartozik. Kálvin János a Református Egyház fő történelmi alakja, a legvégsőkig gyakorolta a lemondást egész életében. Most róla szóló sorozatunkat folytatjuk. Németh Pál, a Kálvin Társaság elnöke beszél arról az időszakról, amikor már kiadták az Institutiot, Kálvin tanulmányait akarta folytatni, ez azonban nem sikerült.

Németh Pál: Kálvinnak Genfen keresztül vitt az útja. Ekkor találkozik Farellel, Genf nagy reformátorával, aki nagyon kemény szavakkal próbálja maradásra bírni, hisz Genfben teljes volt a zűrzavar. Ebben a helyzetben szükség volt egy világos fejű emberre, aki a zűrzavarban rendet tesz, és Farel úgy gondolta, hogy az Institutio szerzője erre teljesen alkalmas lesz, és szinte kényszeríttette azzal, hogy Kálvin lelkiismeretére hivatkozott. Azt mondta Kálvinnak, hogy az Isten áldása nem lesz azokon a tanulmányokon, amiket azon az áron folytat, hogy nem marad ott Genfben. Kálvin később, amikor beszél erről, akkor azt mondja, hogy "mintha az Isten nyúlt volna le az égből". Kálvin egész életére jellemző az, hogy életének nagy lépéseit akarata ellenére teszi meg. És ilyen értelemben mondhatjuk, hogy Kálvin nemcsak prófétai személyiség, hanem jeremiási személyiség is, hisz Jeremiás próféta volt az, akinél leginkább feltűnő, hogy akarata ellenére lett azzá, amivé az Isten tette. És Kálvin életének is alapkövetelménye volt, hogy az Isten rendelésének engedni kell.

Fekete Ágnes: Miért volt akkor Genfben ilyen zűrzavar, tehát mi volt az ő hivatása ott?

Németh Pál: Genf városára Kálvin életében mindvégig az volt a jellemző, hogy a vallás ügye és a politikai szempontok erősen keveredtek egymással. Genf eredetileg nem volt önálló városállam, a reformáció előtt a szomszédos Savoyai hercegség által támogatott püspöki hatalom irányította. A város állandóan küzdött a szabadságáért, a többi várossal együtt próbálta kivívni a függetlenségét. A függetlenség kivívása és a reformáció ügye ezért sorsszerűen összekapcsolódott egymással. Genf első függetlenségi mozgalmai az 1482 1490 közötti időszakra tehetők. A városi tanács jegyzőkönyvében egy 1519 es bejegyzés aguynos néven említi a helvéciánus pártot; 1520 ban már eyguenots néven. A terminus bevezetése figyelmet érdemel. Ekkortájt a svájciakat csak mint "a szövetségeseket" emlegették. A "szövetséges" szó svájci német megfelelője, Eidgnoss, a genfi köznyelvet beszélők számára kiejthetetlennek bizonyult. Az eiguenot vagy eyguenot terminussal a genfiek a "szövetséges" jelentésű szót igyekeztek megtalálni. Valószínűsíthető, hogy a francia huguenot szónak ez volt a gyökere. A másik pártot ellenfeleik gúnyosan mamelukoknak nevezték (az arab "mamlúk" szó rabszolgát, zsoldost jelent), ők voltak a savoyaiak támogatói. Tehát gyakorlatilag a világi érdek és a vallási érdek szövetkezett Genfben, ennek következménye volt a teljes zűrzavar. Kálvin élete sorsszerűsen összekapcsolódott Genffel, és Genfnek a sorsa is Kálvin személyével. Így is szokták ezt mondani, hogy Kálvinról beszélni annyi, mint Genfről beszélni. Nem lehet Genfről beszélni, anélkül, hogy Kálvint szóba ne hoznánk.

Fekete Ágnes: Végül is mi az, amit ő ott létre tudott hozni, tehát amikor először Genfbe ment?

Németh Pál: Nem volt egyszerű dolga, mert amikor Genfbe megérkezett a kezdeti időszakban igen szerény szerepet töltött be. Csak néhányszor prédikált, és még 1537-ben is csak úgy szerepel, mint a "Szentírás oktatója". A városi tanács némi segélyt utalt ki számára, tehát nincs rendes javadalma. A tisztviselő, aki a kiutalást könyvelte, még a nevét sem tudta Kálvinnak, azt írta oda a könyvelésbe, hogy "ille Gallus", "az a bizonyos francia".

Fekete Ágnes: Tehát akkor Farel, valójában inkább egy ilyen támaszt akart magának, valakit, aki segít?

Németh Pál: Támaszt akart, de Kálvint tolta előtérbe. Farel nagysága kitűnik abból, hogy Kálvinban felismerte a többet, a hatalmas szervező egyéniséget s így ő idővel a háttérbe lépett. Farel 1521 et követően kezdte el reformátori tevékenységét Meaux ban (Mó) majd szülővárosában Gapban. Itt nehézségekbe ütközött és Bázelbe kénytelen menekülni, ahol nyíltan hirdeti az evangéliumi tanokat. 1526 tól tanárként működik Svájcban, később Lausanne ban, Neuveville ben, Neuchâtelben (1531). Robosztus, nagyhangú, óriási hatású prédikátor, aki hatalmas lelkesedéssel beszél, tömeget lázba tudja hozni. Mennydörgő hangja túlharsogja az orgonát, buzdítására a város lakói ledöntik a szentek szobrait, és a folyóba dobják. Ahová csak beteszi a lábát, mindenütt lázadást szít, nem ismer félelmet. 1532 ben Genfben találjuk, szavai hatására a tömeg fellázad. Elfogják, és arra buzdítják a népet, hogy dobják a Rhóne folyóba. Puskát is fognak rá, de az csütörtököt mond. 1534 márciusában elfoglalják a ferencesek templomát. 1535 ben ellenségei meg akarják mérgezni, de ez sem sikerül. Heves hitviták után 1536 májusában a városi tanács és a nép ünnepélyesen úgy döntött, hogy "az evangélium szerint akar élni". Ennek ellenére joggal mondja Kálvin: "Teljes volt a zűrzavar". Farel emberi nagyságát mutatja, hogy belátta: mindenáron ki kell kerülni ebből a zűrzavarból, de ő a maga lelkes és hatásos prédikációival nem tudja megadni a születőfélben lévő genfi egyháznak azt a szervezetet és teológiai alapot, amelyre szüksége van, így átengedte a terepet az ifjú Kálvinnak. Farel tehát nem volt szervező egyéniség. Abban az időben még csak egy egyházszervezet van, a katolikus egyház szervezete. Évszázadok során alakult ki, szilárdult meg. A reformációnak, pedig nagyon gyorsan meg kellett alkotnia a saját egyházi szervezetet ahhoz, hogy egyházként megmaradhasson. Ez a feladat várt Kálvinra, és ezt a feladatot, az első genfi tartózkodáskor igazából még nem tudta megoldani. Kálvin tanítása szerint, az egyház (ez persze Pál apostol tanítása) Krisztus titokzatos teste, amely csak az Isten számára látható, emberi szem számára nem tapasztalható, csak hihető. Tehát csak hinni lehet benne. Az egyház valósága a hit tárgya. A nagy kérdés az, hogy hogyan jutunk el a keresztyén emberek közösségéhez, a keresztyén társadalomhoz. Így is mondhatnánk, hogyan valósul meg az életben, amit hitemmel hiszek. Sokan gondolják azt, hogy mindaz, ami Kálvin Genfbe érkezése után történt, a reformátor hajthatatlan akarata szerint ment végbe. Valójában igen bonyolult volt a kapcsolat a város vezetése és a reformátorok között. A nehezen elnyert függetlenségét és tekintélyét féltékenyen őrző városi tanács egyáltalán nem óhajtotta fölcserélni a katolikus érsek zsarnokságát valamiféle reformátori zsarnoksággal. Ezért erősen korlátozták Kálvin lehetőségeit. Még az egyházi autonómiáért vívott küzdelmeit sem koronázta siker. A városi tanács a politikai hatalom rendíthetetlen birtokosa maradt. A Kálvinnak tulajdonított "Genf diktátora" vagy "genfi pápa" cím történetileg teljesen megalapozatlan. Kálvin maga is panaszkodik amiatt, hogy "a genfi tanács intézkedéseit sokan neki tulajdonítják". A későbbi események mind azt igazolják, hogy Genfnek sokkal inkább szüksége volt Kálvinra, mint Kálvinnak Genfre.

Fekete Ágnes: Végül is mik azok a kulcsok, amivel megérthetjük Kálvin egyháztanát?

Németh Pál: Az első az Úrvacsora kérdése. Kálvin úgy képzelte, hogy hetente kell úrvacsorát venni. A másik kérdés az, hogy a presbiteri rendszert milyen módon lehet bevezetni. Az első genfi tartózkodása alatt, ezek még csak tapogatózások. Kálvin úgy gondolja, hogy szükség van személyes vallástételre, hisz látta azt, hogy Genfben a politikum vonta magával a reformációt, és úgy gondolta, hogy nyilvánvalóvá kell lenni annak, hogy kik értenek egyet az evangéliummal és kik azok, akik többre becsülik a pápa királyságát, mint a Krisztus királyságát. Tehát ilyen sarkosan fogalmazta meg a kérdést.

Fekete Ágnes: Kifejezett egyház tagsági határt akart ő meghatározni?

Németh Pál: Egy hitvalló nyilatkozatot akart, és hát pontosan emiatt kellett aztán menekülniük Farellel együtt Genfből. Az oktatás céljára készült Káténak volt egy függeléke, ez a bizonyos hitvalló nyilatkozat, amelyre minden genfi polgárnak és lakosnak kötelessége lett volna esküt tenni, és akik a nyilvános hitvallástételt megtagadták, azok számára csak egy lehetőség maradt: elköltözni Genfből. Nos ez váltotta ki a botrányt. Kiéleződött az ellentét a politikai vezetés és a lelkészek tanácsa között. 1538. április 23 án a város két tanácsa együttes ülésen nagy szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy Fárelnak, Kálvinnak és Coraud nak három napon belül el kell hagynia a várost. A Tanács bölcsen döntött. Ne gondoljuk azt, hogy tagjai ügyetlenkedő emberek voltak. Most persze mi Kálvin pártjáról nézzük a dolgot, de kétségtelen, hogy egy ilyen esetben a város békessége megkívánta azt, hogy azok, akik ezt az áthidalhatatlan ellentétet, megoldhatatlan válságot előidézték, hagyják el a várost. Kálvinék egy kicsit sértődötten, de azért nem csüggedve mentek el. Ezt mondták: "Nagyon jól van! Ha embereknek szolgáltunk volna, jutalmunk mit sem ért volna. De mi annak a Mesternek szolgálunk, aki majd megjutalmaz minket." Megint ugyanaz a gondolat: "az Istennek kell inkább engedni, mint hogy embereknek". Mivel az Istenért kerültek szembe az emberekkel, így ők nyugodt lélekkel és szabad szívvel távoznak onnan.