Kálvinisták-e a magyar reformátusok, hogyan áll ma a hazai Kálvin-kutatás, miben aktuális a reformátor példája számunkra, és hogyan értelmezhető mindezek fényében a jelenlegi járványhelyzet? Többek között ezekről beszélgetett a HIT Talk podcast 5. adásában Fazakas Gergely irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem docense Fazakas Sándor professzorral (Debreceni Református Hittudományi Egyetem), Németh Áron lelkész-egyetemi docenssel (Debreceni Református Hittudományi Egyetem) és Oláh Róbert művelődéstörténésszel (Debreceni Református Nagykönyvtár). A Kálvin-kutatás különböző területeire rálátó beszélgetőtársak nemcsak tudományos szempontból, hanem református egyháztagokként is reflektáltak a kérdésekre. Cikkünkben összefoglaljuk az elhangzottakat.

Történelmi távlatból
A hazai Kálvin-kutatás az 1860-as évektől kezdődően kezdett el felfutni a nemzetközi trendeknek megfelelően. Oláh Róbert szerint ennek művelődéstörténeti szempontból fontos mérföldköve volt az 1979-ben megjelent Adattár a XVI-XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez című sorozat, amelynek könyvjegyzékei alapján Kálvin művei a 16. század végétől a 18. század közepéig jelen voltak könyvtárainkban, sőt, Erdély bizonyos részein az Institutio tananyag is volt. A kutatások alapján Kálvin-recepciókra mindig is voltak példák, de nem mindig azonos sűrűségben. Magyarországon 2009-ben Kálvin-emlékév volt, 2017-ben pedig rendezvénysorozatokkal is megemlékeztek a reformáció 500. évfordulójáról. Ezért az elmúlt bő tizenegy év szintén jelentős volt a hazai Kálvin-kutatás szempontjából.

Fazakas Sándor szerint a 2017-es emlékéven érződött a német evangélikus dominancia, viszont nemzetközi viszonylatban a Kálvin-kutatás terén a 2009-et megelőző évek nagyon termékeny időszaknak számítottak. Szerinte 2009 és 2017 hazai megünneplésének körülményeiben is lényeges különbségek voltak: 2009-ben az egyház nagyon magára maradva igyekezett a jubileumot megünnepelni, s bár megvolt a szándék, hogy kilépjen az emlékévvel az egyházon kívülre, de ez nem volt feltűnő. A magárahagyatottság mégis segítette a teológiai eszmélkedést. 2017-ben az állam közösen ünnepelt az egyházzal, közös bizottság állt fel, komoly pénzeket rendeltek a projektek mögé. Mindkét emlékévnek voltak persze előnyei és hátrányai is, a kép tehát egyik esetben sem fekete-fehér.

Németh Áron felidézte teológushallgató korából, hogy dogmatikatanárától, Gál Botondtól egyszer megkérdezték holland kollégái, hogy a 19. századi Debrecenben mit tanultak a teológusok Kálvinról, Kálvintól. „Nagy hirtelen nem tudott rá válaszolni, azután kiderült, hogy ennek nem maradt írásos lenyomata, és ez már önmagában felveti azt a kérdést, hogy mi alapján beszélhetünk Kálvin hatásáról. Akkor a professzor úr elhatározta, hogy hirdet egy olyan Kálvin-szemináriumot, amelynek hallgatói kötet lesz a végeredménye. Így fél éven keresztül foglalkoztunk Kálvin-témákkal, és éppen 2009-re készült el a kötet Kálvin kútjából merítve címmel.” Az emlékév tehát alkalmas volt arra, hogy inspirálja a teológusokat a téma kapcsán akkor is, ha nem ez volt a kutatási területük. Kálvin kikerülhetetlennek bizonyult.

Nagyjából a 17. század közepéig Magyarországon ellenérzés övezte református oldalról a kálvinista elnevezést – mutatott rá Oláh Róbert. „Mindig az ellenfél igyekezett a reformátusokat kálvinistának beállítani, hogy ezzel rámutassanak arra, hogy ők nem Krisztus követői, hanem Kálvin követői. Emiatt nagyon sokan írásba is adták, hogy ők Krisztus követői és nem kálvinisták. Kálvin munkáit nem kritika nélkül használták, többnyire csak egy volt az idézett szerzők közül, nem volt igazán kitüntetett szerepe. Gyaníthatóan a 19. századtól erősödhetett meg a személye körüli kultusz. A vitakészség viszont rendkívül erős volt a régi református szerzők körében, a Kálvin-idézetek feljegyzéseinek több mint fele a katolikusokkal való hitviták során keletkezett. Ezt a fajta kálvinizmust ma is őriznünk kell.”

Szervezeti szempontból egyházunk nem a kálvini értelemben véve presbiteriánus. Fazakas Sándor kifejtette, hogy az egyházszervezeti forma mindenhol alkalmazkodni kényszerült a helyi kulturális, társadalmi és politikai közeghez. Ott sikerült a kálvini rendtartás eszményét a leginkább megélni, ahol a reformátusság nagyon magára volt hagyva: vagy ellenséges, vagy közömbös társadalomban. Ez viszont kihatott a civil társadalom alakulására is. „A kálvini értelemben vett egyházi tisztségek között nem rangbeli különbségek vannak, hanem funkcionális különbségek, amelyek kollegiális értelemben egymást kiegészítik. Ez nemcsak az egyházra, de a helyi társadalomra nézve is áldássá lehetne. De ehhez mintaadóvá kellene válnunk társadalmunkban a rossz szervezeti példák gyakorlatának átvétele helyett.”

A liturgia kapcsán megjegyezte: bár szoktunk arra hivatkozni, hogy Kálvin megengedőbb e téren és szabad kezet ad nekünk a magyar református istentisztelet meghatározására, ő mégis mélyebben ragaszkodott az óegyházi hagyományhoz. A közös kegyességgyakorlást nagyon fontosnak tartotta, és az ő felfogásában a sákramentumokkal való élés minden esetben közösségi ügy volt. „Amikor a liturgikus gondolkodásunk elcsúszik tetszőleges irányba, amikor úgy kezeljük az istentiszteletet, mint ami egymás mellé rakott rendezvényelemekből áll, akkor oda jutunk, hogy azt látjuk: nincs két egyforma gyülekezetünk. Úgy érzem, hogy ez akkora szabadosság, amit nem tudunk kontrollálni. Testvérfelekezeteinknek erőssége, hogy a liturgia a közös nyelv, amit mindenki ért.”



Módszertani távlatból
Mi az, amit mai református egyházunk eltanulhatna Kálvintól? – tette fel a kérdést Fazakas Gergely. A válaszadók elsősorban a lelkipásztori oldalt emelték ki ennek kapcsán. Elhangzott például, hogy Kálvin tizennégy nap alatt tízszer prédikált. Ez ma nálunk nem tartható meg, mert az igehirdetésen túl rengeteg minden más is leterheli a lelkészeinket. Ahhoz, hogy a lelkipásztor újból teológus lehessen, egyházvezetési akarat és megfelelő egzisztenciális háttér is szükségeltetik. Oláh Róbert szerint ma lehetetlen akár Méliusz Juhász Péter példáját is követni, aki az Igét az első betűtől az utolsóig végigmagyarázta. „Komáromi Csipkés György idején a lelkészek fölosztották egymás között az egész könyvet és textusonként végigmentek rajta vasárnaponként. Ez talán most is megvalósítható lenne.”

Fazakas Sándor szerint a reformátorok idézeteit sokszor csak saját álláspontunk alátámasztására használjuk. „Ez azért ébreszthet kételyeket, mert megfeledkezik arról a kontextusról, amelyben ezek a gondolatok megfogalmazódtak. Pont Kálvin módszere taníthat meg minket arra, hogyan kell idézni a legnagyobb mestereket: ő mélyre ásott tudományos felkészültségével, megnézve, hogy ott és akkor mit akarhatott mondani a szerző, ezt követően ez utóbbit vetette össze saját korának kontextusával, és egymásra vonatkoztatta a kettőt.” Kifejtette: a humanizmus egyfajta transzferként hozzájárult a reformáció európai térhódításához, hiszen a humanizmus egyik nagyon kedvelt műfaja a vitakészség volt. Érvek, ellenérvek, verbális hadviselés zajlott a 16. és 17. században.

Kálvin a szószéken visszafogta retorikai képességét, nem felvágni akart a tudományával, hanem az üzenet átadására koncentrált. Az előadásoknál viszont elővette minden tudományos felkészültségét. „Genfben elvárás volt, hogy a prédikáció valóban textusértelmezés legyen, ugyanakkor egy jó igemagyarázat még nem biztos, hogy jó prédikáció: az Ige aktuális élethelyzetünkre való alkalmazása is fontos. Kálvin olyan gyülekezetet állít elénk például, amely értő fülekkel hallgat. Isten egyháza ott van, ahol hirdetik és meghallják az Igét. Az evangélium üzenete ettől fog az életcselekedetekben is megmutatkozni, hiszen az élet reformációja a templomból való távozáskor kezdődik el. Ehhez elengedhetetlen a gyülekezet tanítása. Ezen a téren van még pótolnivalónk.”

Németh Áron szerint Kálvin úgy tudott Krisztus-centrikus maradni, hogy nem emlegette folyamatosan Krisztust. „Sok előremutató gondolata és módszertani megoldása van, és valahol minden tevékenysége a bibliamagyarázathoz kötődik, ezért is nyúlhat hozzá bárki. Világos írásmagyarázata ma is lekövethető folyamat, írásértelmezésének struktúrája most is aktuális. Kálvin mindenféle erőltetettség nélkül tudott aktualizálni, ebben kritikus volt a saját reformátortársai irányában is, ezért próbálta az allegorizálást visszaszorítani, és helyette inkább típusokat keresni. Más kérdés, hogy nagyon sok dologban, például az ókortudományban és a héber nyelv ismeretében már messze meghaladtuk Kálvint. Ez a tudomány természetes fejlődéséből adódik.”

A magyar református lelkipásztorok igehirdetési gyakorlatából Németh egy őt szakmai téren is foglalkoztató elemet emelt ki: azt, hogy mennyire nem merünk Ószövetséget prédikálni. „Nem reprezentatív felmérések alapján a vasárnapi igehirdetések legfeljebb harminc százaléka alapszik ószövetségi igén. Nyilván az újszövetségi textus alapján könnyebb Krisztusról prédikálni, könnyebben el lehet jutni a krisztológiáig, amely minden keresztyén prédikáció célja, míg az ószövetségi levezetés hermeneutikai bizonytalanságokkal jár. De ki kell mondani, hogy az ószövetségi igehirdetés egyházunkban eléggé háttérbe szorult, és lehet, hogy egészen a reformátorokig vissza kell menni, ahol ennek sokkal egészségesebb aránya volt. A módszert ehhez a legtöbb reformátortól eltanulhatjuk.”

Kálvin vasárnaponként ugyan az újszövetségi igeszakaszokról szólt, akárcsak a nagy egyházi ünnepekkor, de vasárnap délután a Zsoltárok könyve került előtérbe, és emellett ott voltak a hétköznapi istentiszteletek, ahol végighaladt az Ószövetségen. Ez kiadta azt a kanonikus arányt, hogy egyszerűen több ószövetségi könyvünk van, mint újszövetségi. „Ha mi a teljes Szentírást akarjuk hirdetni, akkor jóval több ószövetségi részt kellene idéznünk, mint újszövetségit.” Szerinte nemcsak a Kálvin-idézeteket használjuk díszként gondolatainkhoz, de például Kálvinra hivatkozva ragaszkodunk a 150 zsoltár énekeskönyvbeli helyéhez, miközben nem is ismerjük mind a 150 zsoltárt. Sokukat nem is énekeljük egyáltalán. Kálvin nyomán mi is nagyobb hangsúlyt fektethetnék erre.

A kényszerű digitalizáció távlatából
Felmerült az is, hogy a koronavírus-járvány miatt kialakult online igehirdetési gyakorlat mennyiben kálvini és mennyire kellene annak lennie. „A mi generációnk számára ez ismeretlen helyzet. A sci-fik világából megtanultuk, hogy ilyenkor menekülni kell, el is menekültünk a digitális térbe. De egyrészt a digitális világ is összeomolhat, másrészt ez inkább lehetőség, mint alternatíva számunkra” – mondta Németh. „Az informatika egyik célja, hogy felgyorsítsa a világot, de a hit dolgai, a kegyesség megélése nem gyorsíthatók fel, ahogyan az érzelmek sem. Lehet, hogy el kellene lesnünk a reformátoraink lassúságát, ahogy naponta foglalkoztak az Igével, naponta prédikáltak, amilyen kitartóan és buzgón imádkoztak. Vannak területek, amelyek most is igénylik ezt a fajta lelassulást.”

Igehallgatóként az volt a benyomása, hogy ha otthon ül a képernyő előtt, akkor nincs az a palástos lelkész, aki elhitetné vele azt, hogy a templomban van. Emiatt számára szimpatikusabbak voltak azok az online istentiszteletek, ahol a lelkész nem játszotta el ezt, hanem virtuális értelemben véve megjelent a nappalijában, hétköznapibb körülmények között. „Olyan házi istentisztelet alakulhatott így ki, amelynek az egyik résztvevője ugyan online kapcsolódott be, mégis sokkal hitelesebb légkör teremtődött ezáltal. Számomra jó tapasztalat volt, hogy vendégül láthattam a lelkipásztort egy házi istentiszteleten, és nem kellett azt hazudni magunknak, hogy templomban vagyunk. Tudtunk így is az Ige körül lenni, annak ellenére, hogy hiányzott sok minden az istentisztelet teljességéhez.”

Fazakas Sándor arról beszélt, hogy olyan új formákat kell keresnünk, amelyek az online csatornákhoz illenek, de a közösségi együttlét nem tolható át az analóg világból a digitálisba. „További kutatásokra van szükség ahhoz, hogy megértsük a digitális kapcsolatok természetét. Minél többet foglalkozunk ezzel, annál kevesebb válaszunk és annál több nyitott kérdésünk van.” Meggyőződése, hogy nincs visszaút a digitális korszak előtti időszakba. „Ha Kálvin ma élne, arra biztatna minket, hogy merjünk ezzel a kihívással szembenézni. A reformátorok zseniálisak voltak abban, hogy felismerték a nyilvánosság, a publicitás erejét, és jól is tudták használni. A mai korban a digitalizáció a nyomtatáshoz hasonló forradalmi újítás, de komoly lemaradásunk van benne.”

Úgy látja, hogy az online térbe kényszerülés helyzete valahol az egyházunk struktúráit is feszegeti. „Szeretjük hangoztatni a parókiális struktúránk fenntarthatóságát, de vajon a virtuális térben ezek mennyire tarthatók fenn? Éppen az online tér mutat rá, hogy a régi struktúrák repedeznek. Még akkor is, ha reméljük, hogy egyszer majd visszatérhetünk a megszokott keretek közé. Kálvin szerint nincsenek örökre kőbe vésve a szervezeti és strukturális jellemzőink, hanem időről időre újra kell gondolni és szükség esetén át is kell formálni ezeket – nagyon okosan, közbölcsességgel, imádkozással, egymásra figyelve, konszenzust keresve.” Fazakas Gergely hozzátette: Kálvin Krisztus-központúsága az a példa, amely most utat mutathat. „Bízunk benne, hogy ez határoz meg minket a jövőben is.”


Képek: Károli Gáspár Református Egyetem; Wikipédia; Füle Tamás