A hit szempontjából hogyan épül fel egy ember élete személyes tapasztalatai szerint?

Onnan indítanék, hogy szerintem minden újszülött pogány. Nincsenek erkölcsi alapvetései, gondolatai, azon túl, hogy én vagyok, itt vagyok, enni, inni akarok, most szeress engem – ez a totális önzés. Ami persze biológiailag predesztinálja őt az életre, mert ha az alapszükségleteinek kielégítését nem tudja kiharcolni, akkor életképtelen. Ilyen körülmények között a hitben való fejlődés hosszú folyamat, amelyet tanulni kell, és nem könnyű legyőzni a velünk született pogányságot. Életünk során újra és újra szembesülünk a kérdéssel: kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk. Minderre többfajta válasz létezik. Van a pogányságból fakadó anyagelvű megközelítés, de az nem oldja meg a problémát. Ha hiszünk abban, hogy a fogyasztásnál többre rendeltettünk, akkor máshol kell keresgélni. És még csak az sem biztos, hogy megnyugtató választ találunk, de már az is valami, ha legalább a kérdéseket föltesszük. Az élet értelmének keresésekor ugyanis van esély rádöbbenni, hogy mégiscsak a transzcendentális irányba kell menni, máskülönben az élet üressé, értelmetlenné, szolgálat nélkülivé válik.

A hit az ön életében folyamatként jelent meg, vagy villámcsapásszerű eseményként?

Az én életemben hirtelen megvilágosodásra nem került sor. A mi családunkban magától értetődően volt jelen a transzcendentális. Gyerekként megismertük az imádság házát, a zsoltárokat és a dicséreteket. Majd – talán nem teljesen önkéntesen – sor került a konfirmációnkra is, ahol találkoztunk a Heidelbergi Kátéval. Az egyre bővülő imák segítettek megtalálni a helyes irányt. Az elmúlt tízezer évben az emberi közösségek mindig kerestek valami központi irányítót. Gondolhatunk az ókori görög istenekre, Krisztusra vagy Mohamedre. A felvilágosodás idejében viszont már azt gondolták, hogy a racionalitás mindenek fölött áll. Ettől még megmaradt a kérdés, hogy mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? Az anyagelvűek szerint először volt az anyag, aztán a szellem. A másik oldal azt mondja, hogy a szellem volt először, a teremtő Isten, és ő hozta létre az anyagot. Én azt gondolom, hogy könnyebb és jobb azoknak, akik elfogadják, hogy van egy teremtő erő, amely a világnak ezt a részét igazgatja. Könnyebben boldogul az, akinek van határozott viszonyítási alapja, mert akkor ő nem téved meg.

Amint mondta, a lelkészcsalád alapot ad. De ahogy az ember növekszik, a hitben is felnőtté kell válnia. Önben voltak ezt a folyamatotot segítő krízisek?

A szerencsésebbek közé tartoztam, mert kamaszkoromban és később sem bizonytalanodtam el a hitben annyira, hogy elszánt istentagadó legyen belőlem. A felnőtté válásnak megvan a maga küzdelme, és ilyenkor a hit is más dimenzióba kerül. De ebben az időszakban is léteznek lelki sarokpontok, például a karácsony. Mára sajnos profán és profithajhászó ünneppé vált, csiricsáré külsőségekkel. A mi családunkban azonban a karácsony mindig a hitbéli együttlétnek, jelenlétnek volt olyan megkérdőjelezhetetlen pontja, hogy vele kapcsolatban soha senkinek nem volt kérdése. A nagypéntek nehezebb ünnep. A reformátusoknál mondanivalójában talán súlyosabban van jelen, mint a karácsony, a kereszthalál és a megváltás kérdése ugyanakkor nehezebben befogadható. A családunkban idővel a nagypéntek kérdése erősödött, sőt szinte „konkurál” a karácsony gondolatiságával. A születés és a halál keretbe foglalja az emberi életet. Ahhoz pedig, hogy a keresztény tanítás szerinti jó életet éljek, ismernem kell a krisztusi önfeláldozást, alázatot.

Édesapja, Szabó József kiváló prédikátor volt. Utána nem volt nehéz más lelkész prédikációját hallgatni? Nem volt önben óhatatlanul is összehasonlítás?

Nem, inkább csak azt éreztem, hogy apukám jobban csinálta. Az első templomi emlékem során a prédikációk mondanivalója nem biztos, hogy eljutott hozzám; nem feltétlenül éreztem, hogy kaptam egy iránytűt belőle. Érdekes egyébként, hogy a prédikáció általában 15-20 percig tart. Egy szimfóniatétel is hasonló hosszúságú. Lehet, hogy ebben az időben egy teljes szimfóniatételre jobban tudtam koncentrálni. A gyerekeimnél, unokáimnál is megfigyeltem, hogy a verbális műfajok, például egy prédikáció, kevésbé ingerlik őket. Mivel a zene nem a racionális, hanem az érzelmi térben működik, a fiatal szellem arra könnyebben fel tud kapaszkodni, mint a bonyolult mondatszerkezetű igazságbeszédre. Találkoztam olyan prédikációval is, ami retorikai szempontból jó volt, de nem éreztem mögötte a tartalmat vagy a hit szilárd alapját.

Merthogy tulajdonképpen előadás maradt?

Valahol hallottam, hogy a rendező azt mondja a színésznek: ne kívül szenvedj, hanem belül! És ha belül szenvedsz, akkor hiteles lesz kívül is. Ezt én is megállapítottam a prédikációkkal kapcsolatban. Volt, akiről azt gondoltam, hogy nagyon okos, viszont a visszafogott előadásmódja nem segített befogadni a jó gondolatokat. Olyan sótlanul adta elő a prédikációt, amihez nekem kellett energiákat mozgósítani, hogy abból valamit érzelmileg is átvegyek. De nem tudom, hogy ezt egyáltalán lehet-e oldani. A lelkésznek mindenesetre azon kell gyötörnie magát, hogy a Biblián keresztül megértett isteni üzenetet miként adja át a többieknek.

Gyerekeik a hetvenes években születtek. Érte Önöket atrocitás a keresztelésük, konfirmációjuk miatt?

Barbaránál nem volt probléma. Amikor viszont Soma keresztelési ideje jött el, ide szólt az egyik pártbizottsági elvtárs, hogy a tantestület gyerekei közül négynek névadó ünnepséget rendeznek, és Somát is vigyük el. Mondtam, megtisztelő, de az a helyzet, hogy Somát a nagybátyám Tiszanagyfaluban már megkeresztelte, és nekünk ez elegendő. Tehát a névadó ünnepségre nem mennénk el. Nagyot hallgatott... A következő alkalommal, amikor találkoztunk, azért szóvá tette, hogy nem voltunk ott, de nem követte retorzió. Akkoriban nem volt könnyű a vallásgyakorlás, de mi mindkét gyermekünket megkereszteltettük, és konfirmáltak is. Igyekeztünk őket a fogadalmunk szerint nevelni, hogy ha felnőnek, akkor önként tegyenek vallást a hitükről. A családunkban több nemzedékre visszamenően vannak lelkészek mindkét ágon.

Ha jól tudom, Kodály 150. genfi zsoltárát minden énekkari tagnak megtanítja. Tekinthetjük ezt a hitvallásának is?

A dolog nem teljesen tudatos. Ha nem Kodály írta volna és nem ilyen jól, akkor nem maradt volna repertoáron. De nem „ideológiai propagandának” tekintem, inkább a Kodály-életmű egyik legkiemelkedőbb zsoltárfeldolgozásának. A lelki táplálékok közül pedig a zene az első számú. És ha van lélek, akkor az táplálandó, ahogy Kodály mondta.

Ha már zeneművek megfejtése: hogyan értelmezi Bartók Cantata profana című művében a fiúk átváltozását? A történetben kilenc fivér elindul vadászni, de egy hídon átkelve szarvassá változnak.

Sokféleképpen gondolhatjuk ezt a meseszerű kolindaszöveget. Bartók unitárius volt. A hagyományos értelemben nem volt vallásos, de a Világegyetemet mint transzcendentális létezőt fogadta el és hirdette. Benne megvolt a kozmikus gondolkodás, csak nem biztos, hogy keresztény módon fogalmazta meg. Ebben a kolindatörténetben az átváltozást varázslatnak tekintette, hasonlóan ahhoz, mint amikor az Ige testté lesz. A hídon tulajdonképpen megtörténik ez a bizonyos átalakulás, átlényegülés. Én legalábbis így gondolom. Ő nem részletezte, csak azt mondta, hogy létrejön a csoda: átjárás a hídon ahhoz a megfoghatatlan természeti csodához, ahol már semmi sincs a földi, hétköznapi valóságból.

Ha szabad ennyire személyeset kérdezni: felesége, Ágnes néhány évvel ezelőtt egy koncertturné során, Japánban infarktust kapott. Milyen hatással volt ez a hitükre?

Már nem tudom, pontosan mikor fogalmaztam meg magamban először, hogy Isten szeret engem. Szeret, mert valahogy mindig megvédett. Amikor kicsi voltam, mindig olyat csináltam, aminek következtében könnyen meghalhattam volna, de ő vigyázott rám. Talán valamiféle küldetésben gondolkozott velem kapcsolatban. Erre a japán esetre különösen azt mondhatom, hogy a szerencsés véletleneknek összjátéka volt. Ha Magyarországon vagy Japánban máskor történik, annak végzetes következménye lett volna. De a hitéletünk szempontjából ez az esemény nem volt fordulópont. Már régebb óta éreztem, hogy tényleg szeret az Isten, én pedig igyekszem úgy élni, ahogy elvárja tőlem a Biblia alapján. Annak, hogy most gyakrabban járunk templomba, más okai vannak. Korábban a család mindennapos tevékenysége, az örökös időzavar ezt kevésbé tette lehetővé. Most, hogy kettesben vagyunk, ráérünk. Annak ellenére, hogy görögkatolikus, Ágnes eljön velem a református istentiszteletre. Kettesben pedig felszabadultan tudunk abban az egy órában csak Isten jelenlétében lenni.

Több nemzedéket felnevelt már, miközben óriási tempóban változik a világ. Mit tart a legfontosabbnak, amit minden gyerekben magként el szeretne ültetni?

Szerintem nem jó irányba változik a világ. Az emberek a boldogságot nem belül, hanem kívül keresik. Az én dolgom sosem volt más, mint hogy egész munkásságommal, lényemmel azt próbáljam képviselni és üzenni: a boldogságot belül kell keresni. Direkt agitációt azonban nem szoktam folytatni. Megpróbálom úgy csinálni, hogy minden ilyen megnyilvánulásom csak gondolatindító vagy egy kis kapaszkodó legyen az Isten felé vezető úton. Ennek jegyében az óráimon, a koncerteken igyekszem azokat a zenéket megmutatni, amelyekben az isteni rend mutatkozik meg. Merthogy vannak olyan zenék is, amelyek nem felemelik az embert, hanem padlóra küldik. Az ókori görögök szerint a rossz zene rendezetlen lelkűvé és könnyen hajlíthatóvá teszi az embert. Sőt, Platón azt mondta: jó zene – jó államvezetés. Örökérvényű gondolat, ma is tanulhatnánk belőle.

Hadházy Anna
A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságíró-tanfolyamának hallgatója.

Kép: Mudra László