Nincs csoda egyetlen hét alatt. Van viszont nyolc évnyi életjel, amely néhányakat felnövesztett, sokaknak hitet adott, volt, akinek visszaadta a reményt. Ez a Bárka. Közösség, amely befogad és visszavár mindenkit.

Engem is vártak egy szerdai álmos reggelen. Persze, mire megérkeztem, a táborvezető már futott annyi kilométert nagyjából, mint amennyit én autóztam a Balatonig.

Ez az a nap, mit az Úr szerzett
Reggeli után álmos gyerekekkel és lelkes, sárga pólós kísérőikkel telik meg a nagysátor. A színpadról egy ruganyos segítő kérdezi hangosan, hogy fáradtak-e, mire a társaság jó hangosan zúgja: igeeeeen! A fáradt sereget azonban nemcsak a vidám önkéntes, hanem a közös éneklés is felrázza: Ez az a nap, mit az Úr szerzett – zeng a sátor.

Megalapozzák a Bárka szerdai napját is énekkel, imádsággal, dramatikus formába ültett igei üzenettel: Naámán gyógyulásának történetéhez léptek közel aznap reggel a gyerekek. Láthatták, hogy Istenben érdemes bízni, bár tőle sokszor nem az általunk remélt módon érkezik a segítség, de biztosan megérkezik.

A Bárkás hetek idei központi üzenetét Pálfalvi J. Viola, a Bárka táborok vezető lelkésze hangosítja ki újra: lehet bízni Krisztusban!

„Fontos az az út, amit az elmúlt években közösen bejártunk a stábbal, ahogy kerestük az áhítatoknak ebben a táboroztatási közegben leginkább befogadható formáját, megtartva református hagyományainkat” – beszél a vezető lelkész később a dramatikus forma létjogosultságáról.

A Bárka tábor – a Magyarországi Református Egyház legnagyobb esélyteremtő programjaként – 2018-as indulása óta több mint 7000 gyermeknek nyújtott lehetőséget arra, hogy a Balaton partján töltsön el egy tartalmas, élményekben gazdag, fejlesztő hetet. A résztvevők között számos többszörösen hátrányos helyzetű vagy sajátos nevelési igényű fiatal is helyet kapott. A tábor élménypedagógiai módszerekkel dolgozik, a közösség, hit és játék erejére építve. A tábor fontos alapértéke, hogy az élménypedagógiai módszertant a református lelkiséggel ötvözi.

„Attól lesz ez az egész református, hogy a Szentírás az alapja a programoknak és a tematikának. Másfelől szeretnénk az egyház, a gyülekezetek, és a református intézmények felé szolgálni. Harmadsorban azt szeretnénk, ha a hozzánk érkező stábtagoknak is megmutathatnánk, hogy a református egyházhoz tartozni jó, és várják őket a gyülekezeteinkben.
Benne van az alapdokumentumainkban is, hogy világnézettől függetlenül mindenkit várunk szeretettel a Bárkába, ahogy Jézus is tette. A Bárka alapigéje az a jézusi hívás, hogy „Jöjjetek, énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Máté evangéliuma 11. fejezet 28. vers ).
Ez a hívás szól gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Azt tapasztaljuk, hogy sokan itt találkoznak újra a keresztyénség vonzó oldalával, vagy kapnak választ életük kérdéseire. Közös utunk a táborozókkal a turnusok utolsó napján véget ér, de a Mindenható Isten tovább kíséri őket és minket is, és ez tud élő reménységet adni a gyerekeknek és a stábtagoknak egyaránt.”

A nyárral nem bomlik fel a Bárka közössége: ősztől tavaszig gondot fordítanak a vezetők a stábtagok lelki életére.
„A Bárkában emberek gyógyulnak, visszatalálnak Krisztushoz, és újra elkezdenek imádkozni.”

Pálfalvi J. Viola

Viola gyógypedagógus és teológus, mára a Bárka vezető lelkésze, a Bárka Tábor Alapítvány elnöke.
De úgy kezdődött ez az egész, mint egy népmesében: egy elsőéves teológus hallgató elment Star Wars-os tornacipőben és rövidnadrágban megtartani a Bárka táborok egyik nyitó áhítatát. Amikor azt hallotta a turnusvezetőtől, hogy itt vannak a gyerekek és itt a lelkész, kezdődhet a Bárka - még nem értette pontosan.

„Álltam és néztem kukán, hogyha van itt egy lelkész egyébként, aki meg tudja tartani a nyitóáhítatot, mit keresek én itt?! Aztán kiderült, hogy én vagyok az a lelkész, akiről szó van.
Egészen megrendítő volt, hogy kétszáznegyven ember előtt ezzel a tekintéllyel lettem felruházva. Ez a pillanat nagyban formálta a későbbi lelkipásztori identitásomat. A táborozó közeg pedig sokat változott azóta: a mai áhítaton azért is lepett meg a csend, mert akkoriban még nagyon nem volt ilyen figyelem az igei alkalmakon, idő kellett a gyerekeknek, míg megszokták ezeket a tábori formákat.

Én pedig lelkipásztorrá formálódtam a Bárkában.

Nagyon összefonódott a lelkészi ars poeticám a tapasztalati tanulással, mint módszerrel és szemléletmóddal, amivel itt a Bárkában dolgozunk.
Olyan lelkipásztor szeretnék lenni, aki növekedési lehetőséget ad a gyülekezeti tagoknak, a rábízottaknak.
Fontosnak tartom, hogy ami itt van értékként, azt vigyük el a gyülekezeteinkbe, és használjuk a gyülekezeti lelkészi gyakorlatban is, mert frissességet, lendületet tud adni a mindennapi szolgálatnak” – mondja a fiatal lelkipásztor.
A Bárkában helye van a tornacipőnek, de helye van a fekete-fehér palástos úrvacsorás istentiszteletnek is.

A találkozás után elindulok felfedezni a tábort és közben megismerkedem egy fedélzetmesterrel, aki egykor maga is táborozó volt.

Nagycsaládból a fedélzetre
Csima Sándor már négy éve stábtag. Annak idején zeneiskolája, a Csomasz Tóth Kálmán Alapfokú Művészeti Iskola révén került a Bárkába, Miskolc közeléből. Akkor még mindössze annyit tudott, hogy ez egy református tábor, ahová különböző helyekről érkeznek majd gyerekek.
„Fontosnak tartom, hogy amikor táborzóként voltam itt, a stáb annyira jól mozgatott bennünket, hogy nekem fel sem tűnt, hogy vannak köztünk anyagi vagy családi háttérből adódó különbségek. Itt tapasztaltam meg, hogy nem mindenkinek adatott meg olyan stabil háttér, mint nekem.

A Bárkában tanultam meg őszintén hálásnak lenni az életemért. 

Ezért is jelentkeztem a stábba, amikor elég idős lettem és megnyílt számomra is ez a lehetőség. Táborozóként rajongtam a fedélzetmesterekért, a kormányosokért, kapitányokért - láttam, hogy mindent beleadnak, hogy mi jól érezzük magunkat. Szerettem volna nemcsak közéjük tartozni, hanem visszaadni valamit abból a szeretetből, elfogadásból a jövő táborozóinak, amit én is kaptam” – meséli Sanyi lelkesen, amikor a motivációiról kérdezem. Azt mondja, hogy a Bárka lett számára a biztos pont, az elfogadás szimbóluma, ami kellő munícióval látja el egy évre előre, hogy megküzdjön az őt érő viharokkal. Mert viharból azért jut neki is.

Amikor arról kérdezem, hogyan épít bizalmat a gyerekek felé, azért bevallja, hogy ez nem könnyű.
„Sokszor még egymásban sem bíznak, és minden gyereknek másra van szüksége ahhoz, hogy elkezdjen valaki iránt bizalmat táplálni. Ezt figyelem és igyekszem azt adni nekik, amire szükségük van, legtöbbször egészen egyszerű dolgokat” – mondja a fiatal segítő, aki azt is elmondja, hogy az idei tábor kihívásai közül számára éppen az a legnehezebb, hogy a bizalom kialakulását elősegítse a táborozók között.

A bárkás turnusok közül a fiatal segítő azért szokta a fonyódligetit választani, mert itt érzi azt, hogy a leghasznosabb, hogy a szolgálatára, jelenlétére valóban szükség van.

Sanyi vallásos családból jön, rendszeresen jár istentiszteletre, de igazán a Bárkában értette meg, hogy Isten valódi menedék és beszélhet róla azoknak, akik nem találkoztak még a szeretetével. „Számomra is a táborok során lett világos, hogy számíthatok Istenre, hogy neki számít az életem és bármivel mehetek hozzá” – fogalmazza meg a hitében megélt változásokat.

A gyerekek nehéz történetei nem mindig derülnek ki számára, de szokatlan érettséggel fogalmazza meg, milyen fontos az az óvó szeretet, amely nem vájkál, nem kíváncsiskodik, hanem egyszerűen stabilan jelen van egy gyerek számára, miközben Istenre mutat.

Amikor azt kérdezem, szerinte mire elég egy hét, azt mondja, hogy arra mindenképp, hogy rátaláljanak Istenre, aki állandó menedékként velük marad a tábor után. „Kapnak egy nagyon jó emléket, hogy van egy hely, ahol biztosan szeretik őket, vannak emberek, akikhez bizalommal fordulhatnak és megérthetik, hogy nem az a természetes, ha bántják őket” – fogalmazza meg Sanyi a tábor „hasznát”.

A biztonság pillérei a Bárkában:

Fontos keretet ad a napirend, amelyben a két áhítat mellett helye van a dramatikus formába öntött egészségvédelmi perceknek is, kiemelt szerepe van az élménypedagógiai foglalkozásoknak, ahol szociális kompetenciafejlesztés zajlik, valamint az irányított sportprogramnak is.

A tábor rendjében biztonságot jelentenek a jól körülírt szerepkörök is, az eligazodást a pólók színkódja is segíti. A tábori résztvevők szerepkörei a hajózással kapcsolatos neveket kaptak:
Matrózok (fehér pólóban)– táborozók
Fedélzetmesterek (sárga pólóban)  – A csoportok (fészkek) kíséréséért, a gyermekek jóllétéért felelősek. A Bárka napi életének szervezésében, a gyerekek tábori napjainak lebonyolításában ébresztőtől a takarodóig, az alapvető fizikai és lelki szükségletek ellátásában, a biztonságos, nyugodt és szeretetteljes légkör kialakításában vesznek részt aktívan.
Kormányosok (világoskék pólóban): A programért felelős animátorok, akik gondoskodnak a szabadidős programokról, a délutáni strandolástól, a kisebb játékok vezetésén keresztül a szabadidős elfoglaltságokon át, az esti programok előkészítéséig és lebonyolításáig.
Vitorlamesterek (türkiz pólóban): elsősorban a stábtagok felé nyújtanak segítséget a saját gyerekcsoportjuknál, a gyerek csoportba való integrálódási folyamatát támogatva. Ebben a szerepben gyógypedagógiai vagy mentálhigiénés felsőfokú végzettség megléte szükséges.
Révkalauzok (zöld pólóban): a gyerekcsoportok  kísérői, akik adott intézményből a táborba hozták őket
Kapitányok (bordó pólóban): a délelőtti élménypedagógiai foglalkozás vezetői
Halászok (kék pólóban): a Bárka lelkiségéért, az áhítatokért felelnek, az imádságos hátteret biztosítják, akiket lelkigondozói kérdésekkel is meg lehet keresni
Felfedező (szürke pólóban): a turnusvezető, szakmai programért felelős
Hajóács (magenta pólóban): a tábor vezetője

Hallgatom Sanyit, aki lelkesedéssel és szinte tapintható szeretettel beszél a gyerekekről és a stábról egyaránt. Ő árulja el, hogy van egy titokdoboz is a Bárka fedélzetén, amibe névvel, vagy név nélkül is írhatnak kérdéseket, kéréseket a gyerekek a lelkészeknek. Ha a gyerkőc jelzi, hogy beszélgetni is szeretne az adott témáról, egy halász személyesen megkeresi.

A halászokhoz lelki bajokkal és mély kérdésekkel is lehet fordulni, de a stáb minden tagja a gyerekek jólétéért dolgozik. Közülük egy régi stábtag idén új szerepben, gyermekvédelmi referensként segíti a tábor munkáját.

Értő figyelemmel a gyerekek között
2019 óta jár a Bárka táborba Bálint Benjámin, akinek rögtön három oka is van rá, amelyek közül egyik sem vesztette el az érvényét az évek alatt. Sőt. Benjámin végzettsége szerint szociális munkás, családgondozóként dolgozik, református, de Istenhez kötődése a Bárka keretei között találta meg igazán a formáját, harmadrészt pedig maga is állami gondozásban nőtt fel testvéreivel együtt.

„Erősségemnek érzem, hogy tudom, milyen a másik oldalon lenni. Tudom, mit jelent nehezített pályán kezdeni az életet, így jobban tudok a bárkás gyerekekhez kapcsolódni” – mondja, amikor arról az öröméről beszél, hogy a szakmai csapatnak is része lehet immár.
Bálint fedélzetmesterként kezdte a Bárkában, először nevelőszülője javaslatára jött el egy hétre szolgálni.
Azóta kipróbálta a kormányosi szerepben a játékszervezést, majd miután elvégezte az élménypedagógiai alapképzést, kapitánnyá lett. Idén a szakmai tudása kerül előtérbe: gyermekvédelmi referensként segíti a tábor életét.

Arról kérdezem, könnyen észreveszi-e azt, hogyan lehet segíteni egy gyereknek.

„Szerintem az a legfontosabb, hogy a megfelelő kommunikációs csatornát megtaláljuk. Nincs egységes kézikönyv a gyerekekhez. Nagyon emlékszem valakire az egyik táborból. A kisfiú nem akart itt lenni és nem fogadta túl jól az én társaságomat sem.
Kiderítettem, mi az erőssége, mit szeret csinálni, így elvittem egy csapat fiúval együtt focizni. A meccs közben már nagyon-nagy pajtik lettünk, a hét végén pedig már nem is akart hazamenni” – idéz fel egy számára meghatározó esetet Benjámin, akinek annak idején abban is segített a Bárka, hogy a saját múltját helyén kezelje.

„Abban, hogy fel tudjam dolgozni a gyerekkoromat, sokat segített ez a közösség. Persze sok önismereti tréningen vettem már részt, szakemberek is álltak mögöttem, azért is tudom már felvállalni a saját történetemet.
Bennünket egyik napról a másikra lakoltattak ki 2011 környékén, így kerültünk állami gondozásba. Már korábban is hányattatott volt a sorsunk, az általános iskolát nyolc különböző helyen végeztem.
Sok mindent tapasztaltunk a testvéreimmel: kortárs kiközösítést, kapcsolódási és anyagi nehézségeket, de azt is láttuk utólag, hogy mindenben ott volt Isten és ott voltunk mi egymásnak a testvéreimmel. Közülük én vagyok a legfiatalabb, de a bátyám, István is itt van a Bárkában, hármunk közül talán rajta láttam a legnagyobb változást. Mielőtt a Bárkába jött nehezen ment neki a szociális kapcsolódás, például nem vett fel szemkontaktus.
Istit a Bárka kimozdította a komfortzónájából és a helyére került. Humoros, nyitott személyiséggé érett itt, sokkal jobban tud kapcsolódni már mindenkihez.
Rajta keresztül is megerősödtem abban, hogy

az embernek tudnia kell egy idő után döntést hozni: hagyja, hogy a múltja visszahúzza, a hátrányain siránkozik és sajnáltatja magát, vagy azokat a régi történeteket, hibákat és traumákat fel tudja használni mások javára. Én a második lehetőséget választottam.” 

Amikor arról kérdezem, hogyan épült vissza benne a bizalom a társadalom felé, azzal kezdte a választ, hogy az Istenbe vetett bizalma nem tört meg. A kecskeméti református gyülekezet Emmaus Házában tartott csendeshetekre eljutottak gyerekként testvéreivel együtt. Erre így emlékszik:

„Az Istennel való kapcsolat minket kilökött a hétköznapok nehézségeiből és megláttuk azt, hogy sok minden lehet rossz az életünkben, de Isten a nehézségek között is velünk van és benne bízhatunk. Nagyon jó minőségű életet kaptunk az SOS Gyermekfaluban, azt gondolom, abban is ott volt Isten, ahogyan a régi traumáinkat fel tudtuk dolgozni.”

A bizalmat eljátszani mindig könnyebb, mint megszerezni. Azon gondolkodtam hangosan, vajon előfordult-e, hogy egy táborozó Benjámin bizalmával élt vissza.

„Ha gyermekekkel dolgozik az ember, akkor meg kell értenie, hogy miért működnek úgy, ahogy. Ide minden gyerek komolyabb terhekkel jön, valamilyen hátránnyal érkezik.

Nem tudhatom, hogy a viselkedése, vagy személyiségvonásai azért alakultak-e úgy, ahogy, mert a saját szüleiben sem bízik. Nagyon sok türelem kell ahhoz, hogy ezt kibogozzuk.
Épp ezért nem az a lényeges, hogy egy gyerek megbánt-e engem, vagy eljátssza-e a bizalmamat. Ha tudok az érzéseimről beszélni, hogy ez rosszul esett és elkezdünk közösen róla gondolkodni miért alakult így, példát mutatok neki is.

Még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki a bizalmamat el tudná játszani. 

A Bárka munkatársai szívüket-lelküket beleteszik ebbe a történetbe, több mint százötven szakember dolgozik azért, hogy nyaranta hétszáz gyerek jól érezze magát. Kiráz a hideg, ha ebbe belegondolok!
Ha át tudjuk adni, mit jelent szívvel-lélekkel szeretni a másikat és mindent megtenni a jóllétéért, az önmagában is szuper.

Ha egy gyerek megérti, hogy Isten nemcsak a táborban van jelen, hanem mindig számíthat rá, azzal olyan kapaszkodót adtunk, ami egy életen keresztül megtarthatja. 

Ha emellett arra is rájön a foglalkozásoknak köszönhetően, hogy ha az emberekkel kedves, ők is kedvesek lesznek hozzá, akkor azt gondolom, hogy minden befektetett munka megérte” – vallja a fiatal szakember.
 

Növekedési lehetőség mindenkinek
Kovács Nikolettának, a Bárka táborvezetőjének most nem a kreatív, hanem a mindent kézben tartó énjével sétálok a délelőtti élménypedagógiai műhelyek közt. Nico egyszerre laza és spontán, fegyelmezett és gondosan keretekhez ragaszkodó.

Miközben az élménypedagógiai háttérről mesél, látom az első tizenhat fős kamaszcsoportot, akik vízhordós játékot játszanak épp. Az a feladatuk, hogy megtöltsenek egy ládát vízzel a lehető leghatékonyabban – ehhez bármilyen eszközt használhatnak, amivel rendelkeznek: a baseballsapkától kezdve egészen változatos ötletek valósulnak meg szemeim előtt.

Nico elmondja, hogy minden fészek mást csinál a délelőtti foglalkozásokon. Hogy éppen mit, arról a kapitányok döntenek az adott csoport sajátosságait mérlegelve.

Egy-egy feladat után sor kerül a feldolgozásra is: a táborozók megtanulnak beszélni arról, ami történt közöttük, reflektálnak az együttműködésre és közöttük zajló kommunikációra is.

Bevallom, szívesen belehallgatnék a „vízhordó játék” megbeszélésébe, ahol arra is születnie kell majd visszajelzésnek, hogyan viszonyulnak ahhoz, ha valaki nem teszi hozzá a feladat megoldásához a saját részét.

Most erre nincs lehetőségem, külső szemlélő maradok, aki távolabbról érzékeli a csapat formálódását.

A tábor élménypedagógiai foglalkozásainak célkitűzései napi bontásban:

Első nap: ismerkedés
Második nap: kommunikáció
Harmadik nap: együttműködés
Negyedik nap: problémamegoldás és érzelmek
Ötödik nap: elengedés
 

„Nyilván nincs könnyű dolga a kapitányoknak sem ebben a melegben” – kommentálja Nico, amikor kevésbé motivált kamaszokat lelkesít az egyik önkéntes.
Egyébként minden fészek megtalálta a maga árnyékát a játékos komolykodáshoz. Fiatalabbak csoportját nézem messziről, nagy körben állva kapaszkodnak egy vastag kötélbe. Bizalom gyakorlat.
Legszívesebben ott állnék közöttük, kapaszkodva a kötélbe, megtartva azt, aki éppen beledől.

Nico azt mondja, nem életkor, inkább szocializáció és fáradtság kérdése, hogy könnyebb, vagy éppen nehezebb játékba hívni a gyerekeket, de függ a csoport dinamikájától.  

A következő csapat, akik mellett elsétálunk Alszik a várost játszanak, tehát még a bemelegítő játékkal igyekeznek egymásra és a kapitányra hangolódni. A délelőtti élménypedagógia foglalkozáson három óra áll a vezetők rendelkezésére, hogy a gyerekekkel bejárják azt az utat, ami napi célhoz segíti őket.

„Ha megmondanánk, pontosan milyen játékok legyenek, az egészen más hangulatú tábor lenne mint így, hogy a kapitányok élnek a rájuk ruházott felelősséggel és egyenként végiggondolják, kiküzdik magukból, hogy milyen legyen a tábor. És tudod mit? Így ezerszer jobb is” – vallja Nico.

Közben elérünk a sárga jurtákhoz: tábor a táborban – ez a stáb szálláshelye.

Belépve az egyik nyitott szállásra látom, hogy a kormányosok már az esti nagyjátékra készülnek jelmezekkel, kellékekkel. Felismerem a reggeli jelenetek egyikéből a papagájt – nevetve ismeri be a lány, hogy valóban ő volt, de most már teljes gőzzel készül a következő jeleneteire.
A kormányosok is a parton vannak délután a gyerekekkel, akkor már nincs idejük az estére készülni.

Nico szerint mindegyik szerepkör máshogyan nehéz, a határok, feladatok viszont világosak. Elmondja, hogy a vitorlamesterek feladata például az, hogyha egy gyerek nem tud, vagy nem akar beállni a játékba, megtalálják a módját hogyan integrálják a csapatba.
A Bárkában nem mindenki önkéntes – de minden területen van önkéntes is. A kapitányi szerepkörre azért nehezebb jelentkezőt találni, mert szükséges hozzá az élménypedagógiai végzettség.

„Az is csoda számomra, hogy az önkénteseink életében mit jelent a Bárka”- mondja Nico, aki éppen nagy bizalommal várja, hogy aznap este kiderüljön, felveszik-e pedagógiai karra a táborozóból lett fedélzetmestert (a cikk megjelenésekor már tudjuk: Sanyit felvették - szerk.).
„Csima Sanyiban itt a Bárkában született meg a döntés, hogy tanár lesz. Hasonlóan a testvéréhez, aki itt erősödött meg abban, hogy orvosi pályára lép” – ad Nico bepillantást a stáb egy-egy tagjának történetébe és a saját szívébe is, egy pillanatra. „Nekem a stábtagok is nagyon fontosak.

A gyerekek mindenképpen jól fogják érezni magukat, sokat fognak fejlődni és tanulni egyetlen hét alatt is, de hogy mennyiben formálódnak azok, akik velük foglalkoznak, talán még hangosabban beszél az itt folyó munkáról. 

Ebben a táborban is van olyan táborozó, aki már megkeresett, hogy szeretne fedélzetmester lenni. Másodikos volt, amikor először jött táborozni, itt nőtt fel a szemünk láttára.”

Egy távolabbi csoportban foglalkozást tartó lányra mutat:

„Ott van Nóri, aki minden évben hazajön Helsinkiből bárkázni, Fanni, aki tizenhét éves kora óta minden évben velünk van két hetet – mind mellettünk nőttek fel, kicsit a mi gyerekeink is: a következő nemzedék lelkészeinek, pszichológusainak, szociális munkásainak, tanárainak, szociálpedagógusoknak egy része a Bárka fedélzetéről startol” – mondja Nico elérzékenyülve, aki arra is büszke, hogy a szolgálók között egyre több az anya-lánya, anya-fia páros is.

Rá is mutat az éppen közeledő Csicsire, vagyis Ocsovai Krisztinára, aki fodrász és 2019 óta táboroztat a Bárkában. Elvégezte az élménypedagógiai képzést és most megérett benne, hogy gyógypedagógus szeretne lenni.

„Mindig szerettem volna gyerekekkel foglalkozni és amikor láttam a Bárka felhívását, hogy önkéteseket keresnek, nagyon megszólított. Bár nem volt pedagógusi végzettségem, mégis jöhettem. Életemben először talán itt éreztem azt, hogy a vezetőim odafigyelnek rám, nem vagyok egyedül” – mondja Krisztina. Ő azért jött évekkel ezelőtt táboroztatni, hogy szeretetet adjon, ma arról számol be, hogy mindig a sokszorosát kapta vissza.

Arról is megrendülve számol be, hogyan gyógyította a Bárka közössége a családjukat, amikor a fia is helyt állt fedélzetmesterként a táborban.
„Sosem fogom elfelejteni, ahogyan az oktatási rendszerben perifériára szorult fiam nézett rám a záró alkalmon, ahol csüngtek rajta a gyerekek és kérték, hogy írja alá a pólójukat. Nagyon megérintette őt is, hogy elfogadták úgy, ahogy van és tehetett másokért” – mondja Krisztina.

Nicóra is nézek közben kíváncsian, vajon vele mi történt a Bárkás évek alatt?

„Korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen döntést hozok, de bennem felnőttként itt érett meg a konfirmáció gondolata. Azóta vallom, hogy misszióm a Bárka. Nem hangos szóval térítek, de amíg futja az erőmből, addig szeretném, ha a Bárkában sok felnőtt és gyerek amellett, hogy önfeledten játszik, megtapasztalná Isten Jézus Krisztusban közel jövő és bárki számára elérhető szeretetét. Hiszem, hogy ahogy hozzám, úgy hozzájuk is elér a megváltó szeretet.”

Amikor Nicót arra kérem, a sok jó mellett idézzen föl nehéz pillanatot is, rögtön az első tábora jut eszébe. „2018-ban a legelső hét különösen nehéz volt. A száznyolcvan táborozóból százötven érkezett nevelőszülői hálózatból. A negyvenkét fős stábból az első napon negyvenen azt mondták, hogy hazamennek. Aztán ez a száznyolcvan gyerekek teli torokból, harsogva énekelte, hogy Ne félj, mert megváltottalak… Abban a pillanatban éreztem: benne vagyunk Isten kezében és Ő maga bátorít: csináljátok, itt vagyok!
És az a nehéz tábor is egy kicsit könnyebbé vált onnantól kezdve. Legalábbis én így éltem meg. De biztos jelent valamit az is, hogy végül egyetlen stábtag sem ment haza, sőt, valaki a mai napig velünk dolgozik.”

Hát ilyen hely a Bárka. Meg még ilyenebb.


Képek: Bazánth Ivola, Parti Judit