Mindenhonnan azt halljuk, hogy a most élő generációk soha nem éltek át ahhoz hasonló nehézségeket, mint amilyen nehéz időszakok előtt állunk. Újra és újra elmondják minden csatornán, hogy gazdaságilag, egzisztenciálisan, érzelmileg és mentálisan is nagy kihívásokkal nézünk szembe. Mindannyian hasonló feszültségben élünk, hiszen olyan rendkívüli időket élünk, amikor nem igazán maradhatunk kívülállók. Hogyan tudunk ilyenkor erőt meríteni egymásból a hétköznapok kihívásaihoz? – ezzel a kérdésfeltevéssel indult Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorálpszichológus, szexológus online előadása.
 
A szakember hasonlata szerint meghitt kapcsolatainkban egymás feltöltése úgy működik, mint két pohár: ha az egyik elkezd kimerülni, a másik tölt bele, amikor pedig a másik úgy érzi, hogy most már ő is kimerülőben van, akkor az első tölt vissza neki valamennyit. „Jól működő kapcsolatokban folyamatosan egymást töltögetjük. Öntjük egymásba a szeretet, a megértést, a bátorítást, a jövőképet” – magyarázta. Üres pohárból azonban nem lehet másik poharat utántölteni. Pedig szükségünk lenne arra, hogy ne csak túlélők legyünk egymás mellett, de erőforrások is egymás számára.



Évek óta – túl régóta – élünk egzisztenciális és biztonsági feszültségekben, méghozzá mindannyian és egyetemesen, ezért idegrendszerünk egy idő után nem bírja a folyamatos feszültséget és kimerül. Ideje lenne fellélegezni. Kapcsolatainkban a másiktól várnánk a reményt és a feltöltést, de a másik ugyanezt várná tőlünk. Hasonló kimerültséggel küzdünk mind, emiatt a kapcsolataink is kimerülnek, a párkapcsolatokon belül például ugyanaz az űr, ugyanaz a fájdalom lesz úrrá mindkét félen. „Akkor, amikor egyetemesen fáradunk el, honnan meríthetünk erőt, ki tölt minket fel?” – adódik mindebből a kérdés.

Hol vannak az értékeim?
Évtizedekkel ezelőtt még nem ijesztgettek minket annyit, mint manapság. Rövidebb időintervallumon belül éltünk és a kapott információk általában a körülöttünk lévő közvetlen valóságról szóltak. Ehhez képest ma mindent hallunk és látunk: az egész világ drámáját, amely ránk teszi sarát, szorongással tölt el minket, és arra buzdít, hogy készüljünk fel a szörnyűségekre. „Biztos van, amely ezekből valóban bekövetkezik, és biztosan lesznek nagyobb nehézségek, amelyekkel szembe kell néznünk. De ha ezekre nem úgy készülnénk, hogy már eleve a jövő rettegésében élünk, hanem tudnánk a mában élni, az segíthetne abban, hogy kicsit logikusabb, racionálisabb jövőképünk épüljön fel” – véli Tapolyai Emőke.

Amikor újra és újra azt halljuk, milyen nehézségekben vagyunk, a képzelőerőnk észrevétlenül is bevonódik. „Pszichológiai szakszóval kognitív torzítás áldozatai leszünk. Ez azt jelenti, hogy egyvalamire fókuszálok, és ettől egyre torzítottabban látok. A »mi lesz akkor, ha« torzítja és beszűkíti a jövőképemet. Saját fantáziám alkotja meg a »ha« utáni válaszokat, méghozzá elsősorban érzelmi alapon, nem racionálisan. Ebben egyre jobban kimerülünk.” Az így kapott érzelmi válaszok nem felkészítenek minket a küzdelemre, nem kreatív problémamegoldáshoz vezetnek, hanem elhanyagoljuk miattuk a racionalitást, a bizalmat és a hitet, és ez kétségbeesésbe hajszolhat minket.



Hogy valójában mit veszíthetünk el küzdelmeink során, az attól függ, mit tartunk értéknek. „Amikor kezdünk kimerülni, elveszítjük értékeinkről a fókuszt. A félelem agressziót szül, az agresszió pedig pusztít: embert, identitást, kapcsolatokat. Ezáltal pusztítja értékeinket, jövőnket. Helyezzük újra fókuszba értékeinket, kapcsolatainkat! Ez a tanács talán túl egyszerűnek, túl kézenfekvőnek tűnhet. Sokan problémamegoldásként valami szenzációs és újszerű információra várnának inkább, pedig nem új információra van szükségünk, hanem transzformációra. Megváltozásra, megújulásra.” Kinyilatkoztatások helyett néha csak csendben számot kéne adnunk magunknak arról, hogy hol vannak az értékeink.

Látni és láttatni
Elmerülünk a hitben, hogy tudjuk, mi következik, pedig ezt egyedül Isten tudja. Minél jobban harcolunk a valóság ellen, annál jobban felismerjük végességünket és korlátainkat: hogy van, amit nem tudunk megoldani. Ennek elfogadása azonban felszabadíthat minket, és arra motiválhat, hogy a Végtelen elé járuljunk, hogy Ő mutassa meg, mit tegyünk! „Végességem elfogadása arra is rámutathat, hogy nem vagyok egyenlő a küzdelmeimmel. Aggódva nézem, ha az emberek azonosulnak a drámájukkal, tragédiájukkal, gyászukkal, veszteségükkel, sebzettségeikkel, küzdelmeikkel. Ezek kihatnak ránk, de ezeknél többek vagyunk” – figyelmeztetett a pszichológus. Identitásunknak lehet más alapköve is.

„Becsukom a szemem, hogy lássak” – fogalmazott egyszer Gauguin francia festő. Tapolyai Emőke szerint a vihar előtti csendben nekünk is ezt kellene tennünk: becsukni szemünket, hogy ne az égbolt sötétsége határozza meg a jövőképünket. „Érdemes lenne lecsukni laptopjainkat, kikapcsolni telefonjainkat, kicsukni a kommenteket, a pletykákat, a riogatásokat. Itt az ideje letenni picit a teendőket, a tömérdek megoldandót, és azt mondani: látni akarok. Látni akarom azt, hogy miben hiszek, hol vannak az értékeim, látni akarom a másikat, hogy ő miben hisz, hol vannak az értékei. Maradjon kívül az ezer megoldatlan probléma, gond, amely körülvesz minket, hogy tisztán lássuk a nagy képet!”



Fontos, hogy stabilan álljunk, szerepeinkben és szerepeinktől függetlenül is, hogy ne körülményeink határozzanak meg minket, hanem képesek legyünk rálátni a tágabb képre, és ebben támogatni másokat. A kihívások közepette a legnagyobb megtartó erőt az erős, meghitt, bizalmi, bensőséges kapcsolatok jelentik. A Paradicsomban Isten együtt volt és együtt alkotott Ádámmal, mégis ő mondta ki, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. A szakember szerint ez volt az első „nem jó” a teremtett világban. Még a Paradicsomban is szükségünk volt kapcsolatra, hát még a Paradicsomon kívül! “Legyen két-három olyan mély, erős kapcsolatunk, ahol őszintén megnyílhatunk! A házasságnak is ilyennek kéne lennie.”

Párkapcsolatunk akkor lehet életmentő, megtartó erővé mindkettőnk számára, ha képesek vagyunk egymást is a nagy kép felé terelni. Ehhez a meghitt kapcsolathoz a szakember szerint legalább három dolog megléte szükséges:

• Bátorság: Bátorság kell annak elviseléséhez, amit megismerek magamból, és amit megismerek a másikból, amikor őszintén beszélgetünk. „Nem szeretjük a feszültségeket és kerüljük őket. Nyugtatgatunk, kitérünk a konfliktusok elől, csak passzív-agresszívan fejezzük ki, ha feszültek vagyunk, pedig a feszültség elviselése az érettség jele.” Fel kéne nőnünk ahhoz, hogy védekezés nélkül meg tudjuk hallgatni a másikat és meg tudjuk mutatni magunkat a másiknak.
• Alázat. Alázat kell ahhoz, hogy el tudjuk viselni mindazt, amit a másik mond, akár kritika, akár kérés, akár bántottság, akár harag, akár fájdalom. Nem biztos, hogy ebből mindent magunkra kell venni, a másik fájdalma, kérdése nem ellenem szól. Tudom kell úgy a másik mellett állni, hogy ne minden rólam szóljon. Az alázat másik oldala a bocsánatkérés. „Sokat beszélünk a megbocsátásról, de keveset beszélünk a bocsánatkérésről. Mert mindig könnyebb és nagyvonalúbb dolog megbocsátani, mint bocsánatot kérni.”
• Áldozat: Meg kell tudni állni és elviselni azt, ha valami nincs kész. „Megállok és nem játszom el a tökéletes szolgáló szerepét, hanem rád figyelek. Megállok, és azt mondom, hogy késleltetem minden más vágyamat azért, hogy együtt legyünk és egymásra figyeljünk.” Ma már az is áldozat, ha nem visszük be a kütyünket az ágyunkba, hanem letesszük a teendőkkel együtt, hogy együtt legyünk a másikkal, hogy őszintén megnyílhassunk egymásnak.

A Gondviselés perspektívája
„Ne aggodalmaskodjatok az életetek felől” – tanít minket Jézus Máté evangéliumában, arra emlékeztetve, hogy Isten az ég madarairól és a mező liliomairól is gondoskodik, mi pedig értékesebbek vagyunk a szemében. Tapolyai Emőke szerint hiába ismerjük jól ezt a tanítást, nem figyelünk oda rá, már be se engedjük a lelkünkbe, pedig akkor, ha megbíznánk Istenben, nemcsak mi magunk lennénk nyugodtabbak, de egymás erőforrásai is lehetnénk. „A körülményeimre sokszor nem tudok érdemben hatni, de arra igen, hogy megkötöz-e a bizalmatlanság, a félelem, az agresszió, a pusztítás, a reménytelenség, a szkepticizmus, és arra is, hogy egymást töltjük-e vagy elsorvasztjuk. Ez a döntés szabadsága. Az ember csodálatos tulajdonsága, hogy küzdelmei közepette is szabad” – fogalmazott.

A sikeres megküzdéshez szükségünk van a nagy képre: annak figyelembevételére, hogy a látszaton túl van egy másik valóság, amelynek Ura a minket szerető Isten. Először magunknak kell megélnünk ennek perspektíváját ahhoz, hogy ezt kapcsolatainkban is továbbadhassuk. Szükségünk van Isten gondviselésére és arra, hogy becsukjuk a szemünket és végre lássunk. Szükségünk van erős, bensőséges emberi kapcsolatokra, bátorságra, áldozatra, alázatra. Nem könnyű feladat ez, hiszen olyan nehéz tisztán látni. De ahogyan Mózes azt mondhatta az Úrnak: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!”, úgy mi is kérhetjük Őt, hogy arca előttünk járjon, és ezzel nyugtasson meg minket. Általa válhatunk egyszerű túlélőkből mások erőforrásaivá.


Tapolyai Emőke Szeretetbe kapaszkodva című online előadása a 2023-as Házasság hete rendezvénysorozat keretein belül hangzott el. Felvétele utólag is megtekinthető ide kattintva.


Barna Bálint
Képek: Házasság Hete, pexels.com