Van szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből, még ha hosszú út is vezet a traumáktól a gyógyító kegyelem befogadásáig – üzeni a Ráháb zsoltára című könyv, amely személyes vallomás arról, hogyan tapasztalhatjuk meg Krisztus helyreállító jelenlétét sérült életünkben. Ez a történet azonban csak egy a sok közül, és nem mindegyik hasonló eset végződik ilyen reménytelien. Mit lehet tenni azért, hogy jóval többen találjanak rá a gyógyulásnak erre az evangéliumi útjára, és hogyan biztosíthatnak a keresztyén közösségek hiteles és biztonságos kapcsolatokat a bántalmazottak számára? Ezekre a kérdésekre kereste a választ Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorálpszichológus, szexológus, valamint Lovas András református lelkész. Beszélgetésüket Inhoff Mona református lelkész vezette.



A trauma kizökkent minket mindabból, ami normális, és erőnkön felüli energiát vesz igénybe. Ezen belül a szexuális bántalmazás olyan tabutéma, amelyhez nagyon sok szégyen kötődik – hangzik el a beszélgetésről készült videónkban. A gyógyulni vágyónak ezért első lépésként azt kell megfogalmaznia, hogy élni szeretne. „Ha az életigenlés még nem is megy, fontos, hogy tudjam kérni Isten segítségét abban, hogy újra képes legyek erre vágyni” – fogalmazott Tapolyai Emőke. Teljes gyógyulás e földi életben nem lehetséges, de a sebekből hegek lesznek. „A heg emlékeztet, megmutatja töröttségünket, hogy már nem az vagyok, aki voltam, de már nem fáj, ha hozzáérnek, vagy nem mindig és nem annyira, mint korábban.” Lovas András szerint gyógyulásról akkor beszélhetük, ha a seb már nem irányítja az életünket.

Ráháb zsoltárának története megmutatja, milyen az, amikor az evangélium ereje betör szívünk mély rétegeibe és ott hoz felszabadulást. De hol és milyen módon történik ez? Hol van a gyógyulás Isten népében? Ahol az evangélium testet ölt, ott sokkal több gyógyulásnak kell lennie, mint amennyit általában közösségeinkben tapasztalunk. De ha nincs a gyülekezeteinkben gyógyulás, miért nincs és hol van? Hol van az a küzdelem, az a vágyódás, hogy tapasztaljunk többet Isten erejéből? – kérdezte Lovas András, hozzátéve: úgy tapasztalta, hogy a keresztyénség általános hitbeli erőtlenségben van. Hogy mindez megváltozzon, elsősorban az egyéneknek kell felismernie, megtapasztalnia Isten gyógyító munkáját. „A gyógyulás a kegyelem elfogadása, majd továbbadása” – fogalmazott.

A beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy a gyógyuláshoz nem elég sajnálni az áldozatot, hanem fontos a bűnt bűnnek nevezni. Ez a gyógyító kegyelem egyik legfontosabb előfeltétele. Ugyanakkor ügyelni kell arra, hogy még jószándékkal se törjünk be a bántalmazott legintimebb szobájába, mert az újabb traumákat okozhat. „Nagyon drámai, amikor hívő emberek küldenek vissza bántalmazó kapcsolatba másokat. Néha ez valóságos életekbe kerül. Ezeket nekem, külső szemlélőnek is nehéz feldolgoznom” – mondta Tapolyai Emőke, aki szerint akkor, ha segíteni akarunk másokon, el kell viselnünk, hogy nincs mindenre válaszunk. „Bölcsesség és alázat kell ahhoz, hogy valaki belássa, nem ért ehhez. Késznek kell lennie elviselni a fájdalmat, és semmi mást nem adni, csak a hiteles jelenlétet.”

A legfontosabb ilyenkor leülni a másikkal a porba, és türelemmel végighallgatni a mondandóját, még akkor is, ha ez hosszú folyamat – javasolja a pszichológus. Aki kapcsolatban sérült, az kapcsolatban is gyógyulhat meg, ezért az a cél, hogy a gyógyulni vágyó a hozzánk való kapcsolódáson keresztül is Istenhez kerüljön közelebb. Ehhez az alázaton túl józanságra és Isten vezetésére is szükség van. „Ilyenkor ne az legyen bennem, hogy én majd elindítom a sérültet a gyógyulás felé! Ehelyett próbáljak meg egy őt tisztelő, biztonságos kapcsolattá válni. Azt kell kérnem Istentől, hogy én valóban ilyen kapcsolat lehessek az illető számára, és azt, hogy rajtam keresztül megérezhessen valamit Istenből! Csak Jézus ruhájának a szegélye akarok lenni, amit elég megérinteni a gyógyuláshoz.”
 

Képek és videó: Füle Tamás