„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Karácsony felé
Kassák Lajos neve minden bizonnyal sokak számára ismerős. Az idősebb generációhoz tartozók még emlékeznek a középiskolai irodalomórákra, amikor a Mesteremberek című versét olvasták, elemezték. No persze az még a szocializmusban volt, de annak már (hála) vége. Kassák avantgárd művész, politikai beállítottságát tekintve pedig anarchista volt. Joggal teszi föl a kérdést a kedves olvasó, miért is hozom szóba. Sokan talán elintézik azzal, hogy kommunista volt, és kész. Hát éppen ez az! Mégsem tudta Istent megkerülni.
A napokban ismét levettem a polcról Összes verseit. Először az első – noha másként is tehettem volna –, majd a második kötetet vettem kézbe, lapozgattam, és csakhamar a vége felé nyitottam ki, mivel számomra az utolsó írások mindig jelentősebbek a korábbiaknál, mert azokban vélem fölfedezni a megérkezést, a dolgok kifutását, legyen az pozitív vagy negatív. És ekkor találtam rá a Karácsonyi meditációra. Igaz, ez nem az utolsó évek termései közül való, ráadásul – nyilván nem véletlen – a kiadatlan versek között szerepel, mint amit a nyilvánosság előtt nem akart vállalni, mégis figyelemre méltó. A háttérről talán elég annyit tudnunk, hogy a vers 1953-ban íródott, vagyis abban az időben, amikor hallgatásra kényszerült (1949–1956), amikor nagy nyomás lehetett rajta.
Úgy vélem – persze ez lehet, hogy nagyon szubjektív –, a vers sem a 20. századi vallásos, sem a régi, hagyományos istenes versek közé nem sorolható. Az az újszövetségi igevers jut eszembe, amelyben az apa kétségbeesett kiáltását olvashatjuk: „Segíts a hitetlenségemen!” (Mk 9,24). Meggyőződéssel állíthatjuk, a költő mindent tud, amit tudnia kell. Ismeri a betlehemi történetet, sőt, még az úgy szerette Isten a világot jánosi örömhír és az Ige testté lett is megjelenik. „Ez hát a nap mikor Isten elküldte egy-fiát.” Sőt, a miérttel is tisztában volt: „hogy szenvedjen értünk és megváltsa bűneink”. És előkerül a jászol, mi több – akárcsak az ókeresztyének –, karácsonykor már a nagypénteket is látja. „…öt sebe lángol már az örök éjszakában.” Tud az Isten Bárányáról, igyekszik vergődő képzeletébe begyömöszölni, de kudarcot vall. És elementáris erővel egyszerre szólal meg a hitetlenség és a vágyakozás drámai verssora: „Nem vagy s nem voltál soha de szeretném ha lennél.” Aztán létrejön az ateizmusban lappangó, tiltott miszticizmus – vagy misztikus ateizmus? –, és a vallomás imába fordul, és megszületik benne az „Ó Jézusom” fohász, amely – ott és akkor – bizonyára több, mint sztereotípia, üres vallásos szóismétlés, s bár újra megismétli a „nem vagy és nem is voltál soha” megrendítő beismerést, de mégsem tudja elkerülni azt a vonzást, azt a kék áramlatot, amely Jézus felé sodorja.
Mindez megdöbbentő volt számomra. Isten megszólította Kassákot. Mi ez, ha nem a megszólító Isten tettenérése? Az elköteleződött anarchistát, a vaspályán beteljesülés felé száguldó tüzes lokomotívokat és vasbetonból készült bábeli, égbenyúló toronyházerdőt álmodó költőt. Az emberiség kiteljesedését, a Homo deus-t hirdető avantgárd írót, a dadaista és konstruktivista festőt. Mennyire abszurd és mégis örömteli. S a tragédia, hogy ez a Lélek-jelenés nem kapott megfelelő választ. Megvolt a bibliai üzenetet összefoglaló kultúrtudás, vágyakozás a szabadulásra, és mindez meddő maradt. Karácsony minden lényeges teológiai és tárgyi kelléke rendelkezésre állt. Ahogy ma is. Nekünk is. De nem volt megérkezés.
Vagy mégis?
Ez hát a nap mikor Isten elküldte egy-fiát
hogy szenvedjen értünk és megváltsa bűneink
kétezer éve már hogy a jászolban született
s öt sebe lángol már az örök éjszakában.
Nem hiszek benned Jézus legártatlanabb bárány
bénultan vergődnek képzeletem szárnyai
úgy gondolom hogy nem vagy és nem is voltál soha
mégis vágyom a fényt mit jóhíred sugároz.
Nem vagy s nem voltál soha de szeretném ha lennél
oly mélyre süllyedtünk már a véres iszapban
hogy egy gyenge jel egy múló ígéret is könnyen
lángra gyújthatná szabadulásunk reményét.
A táj amiben élek s a nép melyet szeretek
mind rólad beszél némán összezárt ajakkal
egyazon sors kegyetlen láncait csörgetjük mind
egyazon álom vizén hajózunk szüntelen.
Egyre biztatom magam és szólok társaimnak
eljönnek a szelek hogy űzzék vitorláink
Ó Jézusom ki nem vagy és nem is voltál soha
feléd sodornak a bánat kék hullámai.