Félévszázadnyi, tudatosan megélt karácsony emlékei közül néhány vonás és tükörcserép darab jön felszínre a mában. Tükrözik a kort, amelyben éltünk, az életkort, amelyben megéltem ezeket, a hozzáállást, ahogyan viszonyultam az ünnephez. A hetvenes évek világa, egy-egy kisfaluban, gyermekkorom ideje, amikor külső körülményeinktől függetlenül mély benyomást tett rám, hogy boldog szívvel ünnepeltük családunk körében Jézus Krisztus születésének ünnepét. Öröm volt, amikor a nagycsalád, rokonaink is velünk lehettek. Hitben éltek és hitben éltük meg az ünnepeket.

Szüleink nagyra becsült, maradandó ajándéka számomra, hogy soha nem mondtak mást az ünnepről, mint ami valójában. Hitben járva, nem fokozták az élményt olyan elemekkel, amelyek később furcsa csalódáshoz vezettek. Nem becézték az újszülöttet, nem mondták, hogy más hozta, adta az ajándékokat, mint aki valójában. Arról tettek bizonyságot életükkel és szavaikkal, hogy életünk minden ajándéka lényegében felülről való. Édesapánk a karácsonyi történetet felolvasta, néhány gondolatban magyarázta, imádkoztunk és énekeltünk. Természetes része volt ez a megajándékozottságnak, ami kézzel fogható ajándékokban is testet öltött. Mindezen túl és ezzel együtt – most már tisztábban látom –, a legnagyobb ajándék az együttlét volt Istennel és egymással.

A nyolcvanas években érkezett el az addig számomra ismeretlen karácsony. Tizennyolc évesen vittek el katonának Marcaliba, 1984 augusztusában. Abban az évben a laktanyában töltöttem a karácsonyt, távol a szeretteimtől. Rendkívüli élmény volt, hogy valóban csak a lényegre figyelhettem. Szinte semmi sem maradt meg a körülményekből. Csak egy sokatmondó út, amit édesanyám tett meg értem. Elhatározta, hogy szilveszterre eljön hozzám. Persze csak egyedül jöhetett, mert lelkész édesapám otthon szolgált. 
Már a vonaton sem értette, miért csodálkoznak, hogy mer egyedül utazni. Egy hotelben akart aludni. Nem gondolta, hogy nem lesz hely sehol. Ajánlottak egy magánszállást, de ott is hoppon maradt. Nem volt más, visszament az állomásra és ott próbált aludni egy asztalon. Szál egyedül. Éjfél után a személyzet is hazament. Három óra táján bejött egy nem nagy bizalmat ébresztő férfi, módfelett csodálkozva nézegette. Elkezdett imádkozni. Egy idő után odajött és kérdezgetni kezdte: honnan jött, hová megy ezen a napon egyedül. Elmondta, hogy holnap szeretne egy kis örömet szerezni katona fiának. Úgy látszik, megértette. Később ijedt meg, mi minden történhetett volna. De Isten kegyelméből nem történt semmi. Másnap reggeltől délutánig együtt lehettünk, s ez mindent megért. A meglátogatás akadályokat legyőző valósága, az állhatatos szeretet példája számomra a nagyobbra mutat. Édesanyám szeretetében mennyei Atyánk szeretete tükröződött. Nem akarta, hogy gyermeke egyedül maradjon, eljött minden áldozatot vállalva, hogy átöleljen, megerősítsen, bátorítson. Tudta, hogy milyen nagy szükségem van rá, a találkozásra, a beszélgetésre, az együttlétre.

A kilencvenes évektől kezdve, önálló családban élve, ketten együtt feleségemmel, majd gyarapodva öt gyermekkel, csodálatos karácsonyokat éltünk meg. Kézműveskedés, közös éneklés, a fiúk és a lányok feladatai külön egymásra épültek.  Egy alkalommal, a Duna Televízió készített egy adventi készülődésről szóló felvételt velünk. Emlékszem, hogy olyan jó volt csak azt tenni, amit valójában is tettünk kicsi gyermekeinkkel abban az időszakban. Bizonyságot tehettünk arról, milyen jó Jézus Krisztus jelenlétében ünnepelni. Ötödik gyermekünk, ráadás ajándék számunkra, hat évvel később érkezett, mint a negyedik. Könnyekre fakasztotta testvéreit és mindnyájunkat azzal a gyermeki találékonysággal, ahogy személyes ajándékokat készített mindenkinek. Semmit sem vett ajándékba, csak azt használta fel, amije volt, nagy tanítás volt ez az egész családnak. Ezen felül pedig, mindig is azon munkálkodott, hogy mindnyájan együtt lehessünk, kivétel nélkül. Ebben az időben holland lelki testvéreink szentesti együttléte példa lett számunkra. Csak a mennyei ajándékra figyeltek, nem adtak mást, csak ennek örömét egymásnak azon az estén. Egy másik nap volt mellékesen, amikor egymásra is figyeltek ajándékot készítve. Jó volt ezt nekünk is megélnünk!  

Együttlét. Milyen nagy ajándék! Istennel és egymással. Életünk bizonysága annak, hogy kapcsolatra teremtett lények vagyunk, miközben változások sora övezi ezen a téren is utunkat. Egy változatlan, örökkévaló szál szövi át mindezt: Isten kegyelmes szeretete, amely testet öltött karácsonykor. Ennek bizonyosságában lehet megélni a változások sorát úgy, hogy abban felfedezzük mindazt, amit Isten elrejtett azokban.

Az elmúlt években fogytunk és gyarapodtunk családunkban. Önálló családban élnek gyermekeink. Közel és azután távol. Felnőtt gyermekeink, vejeink, menyünk, négy unokánk közössége nem mindennapi, mindennapi ajándék. De így van ez a lelki család, a fasori gyülekezet tekintetében is.  Egészen biztosan tudom, hogy velük minden nap, minden alkalom kivételes és nem természetes ajándék. Arra való, hogy megbecsülve, hálát adva, Istent magasztalva éljük meg. Emlékeztetni kell magunkat ezekre, nem a hiányainkra tekintve szomorkodni, hanem a gazdagságra, ami eddig megadatott nekünk örvendezni. S ha mégis hiányzik valaki most, ha nincs mód találkozni, lélekben legyünk együtt, imádkozzunk egymásért és találkozzunk Atyánk előtt egymást hordozva! Mert sem idő, sem tér, sem semmi más el nem szakíthat Urunktól és Benne egymástól sem. A találkozásért pedig, ami rajtunk áll, tegyünk meg mindent! A minden akadályt legyőző Atyánk, az Úr Jézusban, Szentlelke által velünk van mindennap és készíti az örök együttlét ajándékát.

Egy harminc éve szívembe zárt Igével kívánom mindenkinek, az ünnepek múltával is az ünnepek igazi titkát, a mindennapokat ünnepé tevő imádság erejét: „Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk. Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk. Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!” (Zsolt 33,20-22.)  

Somogyi Péter
A szerző fasori lelkipásztor, a Dunamelléki Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője.