„Amíg magunkért harcolunk, nem tudjuk meg, mit tenne értünk Isten."
ismeretlen
Karácsonyvárás Kárpátalján
„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek”
(Jeremiás siralmai 3. fejezet 21. vers)
Az üzletek kirakatai, a reklámok december elején már Kárpátalján is hirdetik az ünnep közeledtét, ám a hétköznapi emberek, a társadalom munkával, kihívásokkal, gondokkal terhelt rétege még nem igazán koncentrál a karácsonyra. Legfeljebb a közös adventi gyertyagyújtások alkalmával áll meg, s figyel az ott elhangzott igére, az ígéretre: „egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen…” (Ézs 9, 6)
A gyerekek talán kevesebbet látnak abból a szörnyűségből, ami a felnőttvilágot most terheli, ők inkább várják már az ünnepet, a téli szünetet. Nemrég láttuk, hogy krízis, válság, háború ide vagy oda, ők várták a Mikulást. És jól tették! Az ünnepek közeledtével nekünk is egy kicsit gyermekké kell válnunk ahhoz, hogy az a teher, ami a felnőtteken, egyedül maradt édesanyákon, magára hagyott idős embereken, özvegyeken van, ne legyen olyan súly, ami maga alá temet.
A mostani karácsony legyen egy kicsit időutazás. Olyan karácsonyokat idézzünk fel, amikor nem voltak ilyen terheink, nem volt ilyen élethelyzet Európában, Ukrajnában, amikor a család együtt ülhette körül az ünnepi asztalt. Megélhetőségi gondok mindig is voltak, a szegénység mindig jelen volt ezen a vidéken, viszont nem lopták el, nem fosztották meg egymástól a családtagokat, a közösségek nem nélkülözték fontos tagjaikat...
Kárpátalja magyar népe élt már meg nehéz, ennél is nehezebb időket. Ne feledkezzünk meg a nyolcvan évvel ezelőtti karácsonyról, amikor húszezer édesapa, fiú hiányzott az otthonokból, mert a sztálini lágerekbe hurcolták el – merjük kimondani: deportálták – őket! Az akkori szenteste, a karácsony ünnepe, a karácsonyi istentisztelet a megfélemlített és megcsonkított családokban keserű volt, hasonló, mint a mostani. Nagyon sokan, köztük édesanyám is, a nagynéném is és még sorolhatnám, akik a második világháború előtt születtek, és pont a világháború ideje alatt voltak gyermekek, 1944-ben az első karácsonyt ünnepelték az édesapjuk nélkül, akiről még akkor azt sem tudták, hogy él-e. Ezt az emléket azért is fel kell idézni, hogy megköszönjük azoknak az édesanyáknak és a hirtelen felnőtté, családfenntartóvá vált gyerekeknek, hogy helyt álltak, nem adták fel, nem veszítették el a reménységüket. Nem volt egyetlen olyan napjuk sem, ami biztonságot és szép vagy jó jövőképet rajzolt volna eléjük. És mégis itt vagyunk. Ők talpon maradtak, gyerekeket neveltek – erős volt az élni akarásuk.
Ma nem azért hiányoznak a férfiak, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Ma az édesapák, a fiak elmentek, elmenekültek. De nem azért, mert gyávák, hanem mert életpártiak, és az élet értékét többre becsülik, mint annak értelmetlen feláldozását. És minden elismerés megilleti azokat a bátor férfiakat, akik minden nehézség, bujkálás ellenére – vagy „kiöregedve” a hadköteles korból – állják itthon a sarat!
És a mostani édesanyákról sem szabad megfeledkezni! Az immár közel három éve a háború árnyékában élő nők, édesanyák, nagymamák tette, helytállása, kitartása, szeretete előtt kalapot kell emelni!
Nyolcvan évvel ezelőtt a pusztításra, az élettér és lehetőségek megvonására a válasz az élni akarás, az élet vállalása volt. A Kárpátaljai Református Egyházközségek anyakönyvei azt mutatják, hogy nagyon sok gyermek született ott, ahol születhetett, és talpra állt a nemzet akkor is, hogyha az ateizmus és a kommunizmus súlyos terhe nyomta. Volt erejük elhordozni azt.
Miből táplálkozott az erejük? Hát a hitükből. A második világháború végén Kárpátalján nagy ébredés volt, szinte minden gyülekezetben volt élő, imádkozó, hívő mag, akik élen jártak a buzdításban, a bátorításban, a lelki vigasz- és tápláléknyújtásban, sokszor lelkészek hiányában is őrizték és táplálták a hit lángját az emberi szívekben. Voltak, akik a nehéz helyzetben lévő családokat, kiszolgáltatott helyzetben lévő édesanyákat, egyszerű falubeli asszonytársként látogatták meg. Segítették egymást jó szóval, vigasztalással, gyógyszerrel, élelmiszerrel – és túlélték.
De kik voltak ezek az emberek? Olyanok, akik bíztak az Istenben, s tudták, hogy amit ma odaadnak, az nem fog holnapután hiányozni, mert az Isten gondot visel róluk. Az akkori kárpátaljai magyarság nagy részének a titkos fegyvere, a titkos forrása, a gyógyszere, ereje a hite volt. És a 2024-es esztendőben, a megújulás évében ugyanez, a hit az erő. Nem látjuk, hogy kezdene jobbra fordulni a sorsunk, nem látjuk, hogy kevesebb a fenyegetettség, hogy valami jó irányba mozdulna el a politikában, ami biztonságot adna nekünk. Olyan időszakot élünk, mint amiről a Jeremiás siralmaiban olvasunk. Nem véletlenül választottuk az idei év vezérigéjévé: „De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek.”
Ez az újra meggondolás számomra visszagondolást is jelent. Ez az újra meggondolás jelenti a negyvenes években kitartó, imádkozó, küzdő és életben maradó embereknek, édesanyáknak, fiatal lányoknak a küzdelmét, akik akkor alapítottak családot, vállaltak gyereket, és napi két kopekért mentek dolgozni a kolhozba, mezítláb. Reméljük, az a pusztítás, amit akkor végzett a háború, nem következik be! Ahhoz képest a mi helyzetünk most jobb. A napi öt-hatórás áramszünet nem ugyanaz, mint amit ők éltek át. A kényelmesebb cipőnk egészen más, mint a mezítlábas élet. A nehézségek most is nagyok, de mindig viszonyítani kell, hogy mihez képest. Tudjuk, hogy élnek tőlünk sokkal jobban, élnek emberek úgy a harmadik világháború fenyegetettségében, hogy fülig érő szájjal röhögnek a szenvedőkön. Úgy gondolják, hogy a szögesdrót védelmet ad. Nem! Óriási tévedés ma istentelenül vagyonban, országhatárok három méter magas kerítésében bízni, hogy az megvédi őket a háborútól, a szenvedéstől, a pusztulástól. Az Úr őrizzen meg bennünket attól a világpusztítástól, amit hatalomféltő, nagyravágyó, világi nagyhatalmak vezetői könnyen kirobbanthatnak!
Ezért hajoljon meg ma minden térd Isten előtt és imádkozzunk! Imádkozzunk azért az ünnepvárás ideje alatt, hogy legyen reménységünk. Imádkozzunk azért, hogy ez a háború ne kiterjedjen, hanem lezáródjon és minél hamarabb az emberi élet értékké váljon ott, ahol ma nagyon sok ember csak egy sorszám és semmi más.
És imádkozzunk azért, hogy minél többen ismerjék fel, mire és kire várunk karácsonykor. Az Ige testté lett, közöttünk lakozott és láthattuk. Láthatták a betlehemi pásztorok, láthatták a keleti bölcsek. És hitték azt, amit az angyalok elmondtak, amit a csillagokból kifürkésztek. Hitték azt, hogy megszületett a Messiás. Ez a hit elegendő volt arra, hogy elhangozzék sok-sok biztató, bátorító szó. Leborulva imádták a keleti bölcsek a megszületett Messiást. A pásztorok is elmentek, hogy lássák, és hódoltak előtte. Erre ma is hangsúlyt kell fektetni: a karácsony több egy kétezer éves születésnapnak a felidézésénél és megünneplésénél, ami nem is az ünnepeltnek, hanem inkább nekünk esik jól. A karácsony mindig előre mutat, és arra is, hogy Jézus visszajön, eljön ítéletet tartani majd elevenek és holtak fölött.
Milyen lesz az idei karácsonyunk? A hívő embernek minden karácsony olyan, mint aki már előre látja a beteljesülést. A kilencvenes évek végén Kijevben jártam német vízumért. A német konzulátus előtt kétféle ember volt a vízumkiadás napján: boldogtalan és boldog. Aki megkapta, már messzire látszott az öröme. Még nem utazott el, de megvolt a lehetősége, s már látta vágya beteljesedését. A mi hitünk is hasonló ehhez. A háború most is háború, és lehet, hogy szenteste is háború lesz. Lehet, hogy szenteste is szól majd a légiriadó megszokott, de mindig borzalmas hangja. Ám a hívő ember tud mosolyogni és van remény a szívében, mert tudja, hogy kitől kapott meghívót a menyországba. És ha igent mondott erre a meghívásra, akkor tudja, hogy neki van „vízuma”, hiszi, hogy az Isten országában elkészített helye van, mert Jézus ezt ígérte…
A karácsonyi történet most is sokak számára ilyen lehet. Elhiszik, hogy megszületett értük a Messiás. Ám hiányozni fognak a szeretteik. Lehet, hangosabb lesz a háború árváinak, özvegyeinek a sírása. Hány ezer, az elmúlt hónapokban hirtelen árvává vált gyerek, özveggyé lett feleség, édesanya fogja úgy először ünnepelni a karácsonyát, hogy a férj, az édesapa, a fiú hazaérkezésének a reménye sem lesz ott! Ezt azért kell elmondani, mert kétségbe tudnak azok az emberek is esni, akiknek a férjük, fiuk vagy édesapjuk távol van ugyan, Prágában, Budapesten vagy másutt Európában, de élnek, s ezért hálát kell adni!
Én azt szeretném, ha a mostani karácsonyvárás, adventi időszak a gyermekvárás ideje is lenne. Nagyon hálás vagyok azokért a családokért, ahol gyermeket várnak. És nagyon szeretném, hogy ahol még sosem várták a gyermeket, azok most őszinte szívvel imádkoznának azért, hogy legyen megpecsételve a szívük, hogy legyen vízumuk a mennyországba, hogy várják Jézust.
A Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének karácsonyi ünnepsége
A körülmények ellenére lehet a karácsonyunk olyan, amiben a mának a megélése és a remény hittel való megpecsételése olyan eredményt szülhet, hogy nem lehet majd elrejteni a mosolyt az arcunkon. Azt kívánom, hogy az 1944-es események után nyolcvan évvel legyen szemünk a látásra, hogy tudjuk: megköszönhetünk sok mindent, van miért hálát adnunk. Lássuk meg és becsüljük meg azt, amink van, amit nem veszítettünk el, és lássuk meg azt is, ami a miénk lehet, amit megígértek, amit az Atya, a Fiú és a Szentlélek elkészített számunkra!
Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyházkerület püspöke
Kapcsolódó cikkünk:
„Mi hazajöttünk, ők maradnak”