A történetet és a balladát mindenki ismeri, átitatja a hősiesség, és várkapitányban összpontosuló kollektív létbátorság. Szondi György az elmaradt segítség és mások lemondása ellenére úgy döntött, hogy a végsőkig védi Drégelyt, amely felszereltségben (egy villámcsapással sújtott, rozoga vadászkastély), és katonai erőben (146 fő) abszolút esélytelen volt Hádim Ali budai pasa korszerű, 12.000 fős serege ellen. Ali azt hitte fél nap alatt beveszi a várat, de Szondi a negyedik napig, haláláig védte.

Az esetet megénekelte Tinódi Lantos Sebestyén, Czuczor Gergely, Kölcsey Ferenc mellett Arany János is. A nemzeti öntudaton túl – amelyben október 23-ra is emlékezhettünk – a református Arany balladája, a Szondi két apródja (1856) teszi ezt igazán protestánssá, a pro-testál (határozottan állít) értelmében: Szondi kiállt saját hitéért és meggyőződéséért. Az áthallható fő üzenet – csakúgy mint A walesi bárdoknál – az, hogy a szabadságharc leverése után Arany nem dicsőíti a bécsi udvart, hiába várják el tőle. A ballada leírása is post festa: ugyan ki énekelget még itt? A két apród kitartó figurájának hangsúlya mellett Szondi hitére vonatkozóan mély teológiai mondanivalót rejtett el a költő. Ahogyan Szűcs Ferenc rámutatott, némi éllel egy katolikus pappal való korhű párbeszédben mutatja be a költő a reformáció kegyelemtanának lényegét:

Szondinak lett volna lehetősége arra, hogy életéért alkudozzon, és kegyelmet fogadjon el az oroszi papon keresztül a dühös és hatalmas Alitól. Nem tette, szívében már elrendeződött minden. Ez a hitvallás a 33. zsoltár parafrázisa, ahogyan Szenczi Molnár Albert megírta: „Aki ő gyors lovában bízik, Megcsalatkozik dolgában, / Aki karjával dicsekedik, Meg nem tartatik a hadban: De a nagy Úr Isten / Népére szüntelen Néz szemeivel; Akik benne bíznak, Hozzá folyamodnak, Nem felejti el.” (9.v.) Ő Hozzá folyamodott.

S ettől a folyamodástól lesz ez a kegyelem-tapasztalat közeli és polgári a XIX. században is: mennyi folyamodványt láthatott Arany a Bach-korszakban? Mennyi kérvény ment át a kezén amikor még jegyzőként dolgozott? Beadványok, méltányossági kérelmek, fellebbezések,… Fogalmazványok, melyekben sírva lemondtak már a pozitív válaszról, és szinte a jövő levéltárainak írtak már.

Időszerű ez? Hogyne lenne az! Ma hányszor keressük azt az embert, akin keresztül megkerülhetők a szabályok? Ki ismeri a kiskapukat? Melyik papírt kell beszerezni, kitölteni és milyen kulcsszavakat kell leírni?

A kegyelem nem más, mint a módszertelenségnek és eszköztelenségnek olyan formája, ahol az ember nem akarja minden felől bebiztosítani magát, nem találja ki a kanyargós ösvényeket. A Jézushoz való egyenest folyamodásban a trükkmentes, odaszánt élet rajzolódik ki.

Lehet, hogy nem látjuk azonnal, hogy milyen áldás fakad ebből a hozzáállásból. Lehet, hogy ez nem is a mi földi életünkben lesz nyilvánvaló, hanem csak történelmi távlatból. Szondi sem érhette meg Eger győzelmét, amihez ő is erősen hozzájárult. Dobó István három értékes napot kapott tőle a felkészüléshez, Ali ágyúi ennyit késtek.

De ahhoz, hogy bármikor is megtapasztaljuk a kegyelem áldását, most kell a kegyelemre hagyatkozni. Szondi végső meghatározottsággal utasította el az ajánlatot, Krisztusra hivatkozva, mert „valamennyien az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre” (Jn 1,16).

Kálvin ehhez a „kegyelmet kegyelemre” kifejezéshez hozzáfűzi: „Ezt a fordulatot Augustinus óta gyakran úgy értették, hogy további ajándékokban fogunk részesedni, végül pedig az örök életben…, de egyszerűen arra gondolhatunk, hogy a Krisztusra kiárasztott kegyelmi ajándékok mindig új folyamokban áradnak ránk.” Áradjanak!