Félidőhöz érkezve érdemes megállni, hogy átgondoljuk, meddig jutottunk és merre tartunk. Félúton vagyunk-e egyáltalán a félidőnél, vagy az eltelt út és idő között egészen mások az arányok? A tavaly ősszel a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán elindult Spiritualitás és misszió az egyházban elnevezésű, kétéves lelkészi továbbképzés most érkezett el képzési idejének feléhez, ezért aktuálissá vált a visszatekintés az eddig megtett útra. Az összegzésben három hallgató volt segítségünkre: Balogh-Horváth Mariann, komáromi beosztott lelkipásztor; Szomor Abigél, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem egyetemi lelkésze; valamint Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa.



A kurzus hivatalosan meghirdetett célja, hogy kifejezetten a Krisztus-hit megélésében és elmélyülésében, illetve mások lelki útjának kísérésében nyújtson segítséget a Szentírás fényében, a protestáns kegyesség és misszió összefüggéseit is figyelembe véve. Mit jelent mindez a képzés résztvevői számára? – adódik a kérdés. „Ez a képzés műhely. Olyan közös útkeresésre hív bennünket az oktatókkal együtt, amely egy eddig kevéssé feltérképezett terület megismerésére, református kegyességünk gyakorlásában való elhelyezésére irányul. Új szemüveg, amelyen keresztül a régi kissé poros vagy homályos kérdések tisztulnak és fényesednek” – fogalmazott Balogh-Horváth Mariann.

Szomor Abigél szerint a kurzus olyan, mint egy felfedező út egy külső szakmai és egy belső személyes világba, Isten országának gazdagságába. „Ha ennek során valamit felfedeztem, hálával nyugtázom, de rögtön felszínre kerül valami új, olykor ijesztő vagy félelmetes, máskor valami ismerős, édes íz, ami az otthonra emlékeztet, és ami még nagyobb erővel hív tovább, egy mélyebb, valóságosabb és tágasabb térbe.” Bölcsföldi András pedig azt emelte ki, hogy a spiritualitás a kurzus három területen is jelen van: egyrészt magában a tananyagban, másrészt az útkereső előadók személyében, harmadrészt az elkészült írásokban, amelyek nem puszta produktumok, hanem a spirituális jártasság elsajátításáról is tanúskodnak.

Van benne spiritusz
Balogh-Horváth Mariann nem azzal a céllal jelentkezett hallgatónak, hogy konkrét „profitot” hozzon számára a kurzus. „Nem úgy gondolkozom róla, mint például egy német szakról, amit elvégez az ember, kezébe veszi a diplomát, elmegy tanítani, és tessék, ezzel elérte a célját. Sokkal inkább szemléletmódbeli változásra törekszik, és ezt már a legelső hétvége után megélhettem. Felüdülés volt kimozdulni abból az iskolás rendszerből, amit korábban tapasztaltam, és ítélkezés nélkül párbeszédet folytatni, bátran feltenni a kérdéseket, esetleg vitatkozni bizonyos teológiai kérdésekről.”

Szomor Abigélben nagyon erős vágy ébredt arra, hogy mélyebb, változatosabb és elevenebb igeolvasási gyakorlatra és imaéletre tegyen szert. „Szerettem volna magam is közelebb kerülni Istenhez, megújítani a Vele való kapcsolatom, és szakmailag kompetens, hathatós segítséget nyújtani azoknak a személyeknek, akikkel az egyetemi missziós és a gyülekezeti lelkészi szolgálatomban találkoztam. Ahogy a szakmai kompetenciákban és ismeretekben tanáraim és kurzustársaim által egyre jobban elmélyülök, és annak mentén, ahogyan a személyes, imádságos, belső útkeresésről a lelki vezetőmmel beszélgetek, azt tapasztalom, hogy jó úton járok. Jó az Úr, az őt kereső lélekhez, hát még ahhoz, aki megtalálta!”

Bölcsföldi András lelkészi megbízatása a budapesti teológia spirituálisaként az, hogy a teológusok lelkésze, lelkigondozója, lelki vezetője, lelki programok szervezője legyen, így adta magát, hogy egy spiritualitásról szóló kurzust elvégezzen. „Mindeddig nem volt olyan jellegű képzés a Károli Gáspár Református Egyetemen, ami kifejezetten a keresztyén spiritualitást, a reformátusságot mint kegyességet tette volna meg a képzése központjának. Most indult el első alkalommal. Ezért is érdeklődtem és jelentkeztem a kurzusra. Kinek válhat ez hasznára, ha nem egy spirituálisnak?” – fogalmazott.

„A spirituális régi kifejezés, talán még a szerzetesi hagyományokhoz, életrendhez köthető, de régi funkció a teológián is. Nekem is voltak spirituálisaim, egyben előképeim. Mindezek ellenére nehezen definiálható nemcsak a munkaköre, munkaterületei, hanem a lényege is. Egy teológusnapon éppen azt próbáltam elmagyarázni, hogy ki is a spirituális. Valószínűleg nem nagyon sikerült, mert a sorok közül egy asszony hangosan bekiabálta a lényeget: »Spirituális az, akiben van spiritusz«. Bizonyos értelemben igaza volt. Mondhatjuk azt is, hogy a spirituális továbbképzésünkben is sok spiritusz van” – tette hozzá.

Gyógyító rácsodálkozás
„Meglepő volt számomra, hogy a protestáns spiritualitás megélésének sajátosságairól a hatéves teológiai képzésem alatt milyen kevés szó esett, vagy legalábbis nem ilyen mélységekben, mint ezen a kurzuson. Sajnos pár év lelkészi szolgálat után is hajlamos az ember a jól begyakorolt sémáit alkalmazni a saját lelki életére nézve, és ezzel mintha egyre jobban szűkülne a tér körülötte. Ilyenkor könnyű az egyházra vagy a gyülekezetre mutogatni, de az igazi problémák mindig belül kezdődnek. Kilépni egy tágasabb térre és onnan ránézni az életünkre néha igen meglepő fordulatokat hozhat. A meglepő rácsodálkozás valójában gyógyít és frissít” – vallotta meg Balogh-Horváth Mariann.

Szomor Abigél szerint az ember ott is talál üdítő, tiszta forrást, ahol nem is feltételezi. „Újból és újból rácsodálkoztam arra, hogy a spirituális irodalom régi nagyjai, az egyházatyák és anyák, szerzetesek és tanítók éppúgy kedves útitársaink, mint a reformátorok, a protestáns teológia neves szerzői, és a műhelyt vezető tanáraink és társaink. Írásaikat olvasva olyan beszélgetőtársakra leltünk, akiknek a sajátunkhoz hasonló vágyai, küszködései, sebei és örömei vannak. Számomra egészen bámulatos belehallgatni ebbe az évszázadokon átívelő, örök párbeszédbe, ami az ember teremtése óta fennáll és tart, s amely nem másról szól, mint vágyakozásunk egyetlen igazi céljáról: Istenről, s a Hozzá vezető útról.”

„Annak ellenére, hogy teológiát tanultam, és azóta is figyelem a változásokat, kiadványokat, történéseket, irányzatokat, mégis meglepett a kurzus során, hogy a spiritualitás irodalma milyen széles és mély. Az egyházat gyakran lelkileg szegénynek, összeroggyantak tartjuk, vagy magunkat lelkészeket is, pedig hihetetlen gazdag egyház vagyunk, nemcsak azért, mert gazdag Urunk van, hanem azért is, mert akik az évszázadok alatt igyekeztek Őt hűségesen követni, hihetetlen gazdagságot hagytak ránk. Ez a kurzus feltöri ezeket a keménynek látszó diókat, és hozzájutunk a finom terméshez” – fogalmazott Bölcsföldi András. „Másrészt jól rakták össze a kurzus anyagait is, ami szintén komoly gazdagság számunkra.”

Áldás a töredezettségben
A járványhelyzet miatt nemcsak a képzéshez kapcsolódó, Lelki éhség 3.0 elnevezésű konferencia és kerekasztal-beszélgetés halasztódott őszre, de a kurzus is az online térbe kényszerült, holott hangsúlyos eleme a személyesség, az oktatókkal megélt intimebb, szűkebb közösség. „A Zoom jól működött annak ellenére, hogy egy nap 4x90 percet végigülni nem könnyű. Segítette a helyzetet az egyik oktatónk által felkínált péntek reggeli közös zsoltározós igeolvasás, melyre mindenkinek volt tere, ideje és igénye, s rendszeresen jó közösségeket éltünk meg. Voltak gyakorlatok, melyeket online térben is elvégezhettünk. Ezen kívül mi, hallgatók is kerestük egymás virtuális társaságát. A félév végén pedig volt egy közös reflexió, összegzés, ez is jó lezárása volt az évnek” – mesélte Bölcsföldi András.

Balogh-Horváth Mariann számára is nagy segítséget jelentettek a péntek reggeli igealkalmak. „Mindig nagyon vártam ezeket az alkalmakat. Ha nincs karantén, ezzel a tapasztalattal szegényebbek lennénk. Nem utolsó sorban szuperül összekovácsolta a csoportot” – mondta. A képzés szempontjából számára csak pozitív hozadéka volt a járványnak. „Az első félév után majdnem abbahagytam a kurzust, mert úgy éreztem, nehezen tudok időt szánni rá. De a karantén rugalmasabb időbeosztásában bátran foglalkozhattam akár egész napokat is jegyzeteléssel, átgondolással, írással, imádsággal. Ugyan 7-8 órán keresztül a számítógép előtt ülés fárasztó, én mégis sokszor hatékonyabbnak éreztem ezeket a beszélgetéseket, mint az élő találkozást. Jó volt otthon a saját életteremben megélni mindezt.”

Szomor Abigél fájdalmas és nehéz tapasztalásként élte meg, hogy a konkrét fizikai találkozás lehetetlenné vált, és az online tér sokkal személytelenebb, terheltebb terébe kényszerültek áttelepedni. „Egyfajta töredezettséget éltem meg, de meglepő módon ebben is megtapasztaltuk az áldást. Hiszen valójában ilyen az élet: törékeny, töredezett, és ez az állapot még inkább a valóságba hívott: személyes, családi, nemzeti, emberi sebekbe, fájdalmakba és nyomorúságokba, konfliktusokba. És ez kényszerített meglátni saját felelősségünket, a részt vállalás elkerülhetetlenségét világunk mély sebeiben. Az is világossá vált, hogy az egyéni és közösségi imádság az a spirituális tér, ahol ezekkel szembe lehet nézni, ahol gyógyulni és épülni lehet, és ezzel a vigasztalással szolgálni a megbékélést.”

Kegyesség a misszióban
„A spiritualitás és misszió kapcsolatát vizsgálva felelős tanárunk, Lovas András többek között az amerikai Chris Rice közelmúltban megjelent cikkét is olvasásra ajánlotta, amelynek a címe: A panasz lelkigyakorlata. Ebben a cikkben volt egy mondat, amely úgymond azonnal szöget ütött a fejembe, és azóta sem hagy érintetlenül: ebben az összetört világban az egyház anyanyelve nem a stratégia, hanem az imádság. Azt gondolom, hogy ez a missziói gondolkodásunkra, látásunkra és gyakorlatunkra nézve meghatározó és döntő felismerés” – mondta Szomor Abigél.

A misszió kapcsán Balogh-Horváth Mariann Michael W. Goheen könyvét emelte ki. „Sokat gondolkodtam azon, hogy amikor a nyugati ember azt mondja, hogy Isten, akkor pontosan mit is ért ezen. Nem egyértelmű a válasz, mert az emberek istennek neveznek vagy istenítenek sok mindent. Bátor lépés, ha valaki vállalkozik újraalkotni a fogalmakat vagy a kereteket. Ez a megújulás, folyamatos ébrenlét és reagálás nagyon hiányzik egyházi és gyülekezeti szinten is. Goheen szerint vissza kell nyernünk az evangélium kultúrát bíráló vonásait, és ez lehet a misszió legfontosabb eszköze és a gyülekezet elsődleges célja.”

Abigél hozzátette: ide kívánkozik Bonhoeffer gondolata is, aki szerint többet kéne beszélnünk Istennek embertársunkról, mint embertársunknak Istenről; vagy Szent Bernáté, aki arra figyelmeztet, hogy előbb töltekezz, és csak azután akarj kiáradni. „Számomra a misszió azt jelenti, hogy egyre inkább kész vagyok Jézus szemével látni, szívével érezni, szájával kérni és szólni, kezével adni és cselekedni. Ezt csak imádkozva, imádságban lehet megtanulni. Azt tapasztalom, hogy az imádkozó, az irányítást Istennek átadó és a természetesen túlcsorduló keresztény képes közösségre lépni és közösséget alkotni.”



Fókusz és ablaküveg
A kurzus kiemelt figyelmet fordít a lelki kísérés kérdéskörére is. „Ez a szolgálat különös elevenséggel és hálával tölt el, azonban egy ideje úgy éreztem, hogy a felelőssége meghaladja képességeimet és erőmet. Elfáradtam” – mesélte Abigél. Később egy többnapos lelkigyakorlat segített a személyes helyreállásában, amely szakmailag is rendkívül vonzó volt. „A lelki vezetőm olyan tisztán és könnyedén engedte át magán Isten fényét és melegét, mint az ablaküveg. A kurzus által én is ezt szeretném megtapasztalni, megtanulni. Egyre világosabbá válik, hogy mindez a szüntelen munkálkodó Isten jelenlétéből fakad.”

Mariann is sokkal tudatosabban és bátrabban van jelen a lelki kísérői beszélgetésekben, mint a kurzus előtt. „A lelki vezetés során a fókusz folyamatosan a másik ember Istenkapcsolatán van. Valójában semmi másra nem szabad fókuszálni, csak arra, hogy miközben a kísért személyt hallgatom és szemlélem, közben belül végig Istenre figyeljek és oda irányítsam a másik ember figyelmét is. Ez egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az. Az ilyen beszélgetést elő kell készíteni, imádsággal fogadni és nem csak egy alkalomra szól. Sokat tanultam a lelki vezetői beszélgetések konkrét folyamatáról és mindeközben magamról is.”

Abigél is azt emelte ki, hogy a kísérésben a hangsúly Istenen van, aki Teremtő és Megváltó, és az új élet forrása. „Ez ad rendíthetetlen alapot, bizonyosságot, ami nélkül neki se fognék a lelki kísérésnek. Erre épül ez a műhely is, és az az alázatos és következetes munka, ami által a szükséges segítői kompetenciákra és készségekre szert tehetünk. Nagyon hálás vagyok ezért a műhelyért, és azért, hogy általuk megerősödhetem hivatásomban. Itt megtapasztalhatom és gyakorolhatom, hogy kísérőként nem létrehoznom kell valamit, hanem befogadnom abba a rejtekbe, ahová engem is befogadtak.”