Hamvazószerdával megkezdődött a böjti időszak.

A böjthöz mint önmegtartóztatáshoz, testi vagy lelki diétához is könnyen kapcsolódik a világ: lemondok valamiről, ami nekem nagyon fontos vagy örömet okoz, és jobban, sőt, jobbnak érzem magam ettől.

Jézus mindig nagyon másról beszél, mint amit az adott vallásos kereteken belül ki-ki meg tudott érteni – beleértve a tanítványait is.

Szeretnénk rátalálni arra az útra, melyet az Ézsaiás könyvében fogalmaz meg Isten arról, hogy neki milyen böjt tetszik (vö. Ézsaiás könyve 58. rész, 6-14. versek).

Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe felé haladva ezért vetettünk fel egy kérdést, mely alkalmas lehet arra, hogy vallásost, „hitetlent” és hívőt egyaránt kimozdítson abból a rendszerből, amelyben gondolkodik. Lelkészeket és művészeket hívtunk meg arra, hogy osszák meg velünk gondolataikat, tapasztalataikat. A kérdés így hangzik: „Helyeden vagy?"

Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk-e? Van olyan térkép vagy iránytű, amely megmondja, mikor vagyunk a helyünkön a hivatásunkban, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban?

Nyugtalanító felvetés, mint minden, amire nincs azonnal válaszunk. Ám ezek a helyzetek visznek közelebb a valósághoz. Nem tudjuk csípőből a választ. Talán nincs is végérvényes megfejtés e földi vándorúton. Úton vagyunk.

Ez alkalommal Mezei Áron vágó, filmszerkesztő vallomását osztjuk meg.

Mit jelent az, hogy a helyemen vagyok a hitben, a magánéletben vagy a munkámban?
Ki szerint vagyok a helyemen?
Isten ad jeleket erre vagy mások, vagy csak a magam véleménye számít?
Olyan nevelést és példát kaptam édesanyámtól, hogy el kellett gondolkodnom azon, hogy van-e hitem egyáltalán. Mert nem kérdés számomra, hogy Krisztus kereszthalálával mekkora áldozatot hozott értem, és miért. Ezt tényként kezelem.

A magánéletben, és a munkában azután éreztem először, hogy a helyemen vagyok, amikor az életemben megélt nehézségek hatására rájöttem: Isten áldásokat adhat még ezeket felhasználva is.
Keresni viszont nekem kell a jó, és építő dolgokat, mert nem mindig egyértelműek elsőre, különösen, ha veszteség vagy kudarc ér. Vannak olyan szituációk, amelyekben tényleg úgy tűnhet, hogy nincs semmi jó, viszont hiszem, hogy ha nem is rögtön, de akár később kiderülhet, hogy mi volt velük az „isteni terv”.
Ennek megfejtéséhez folyamatosan bölcseket kellene kérdeznem Tőle is, és a körülöttem lévőktől is. Nem egyszerű.
Másoknak jobb lesz bármilyen téren az én közreműködésemtől, illetve én jobban leszek-e ez által? Mert, ha jobban vagyok, az jó hatással van a környezetemre is.

Feleségem és kisfiam a helyemen tartanak itthon: férjnek, apának, családfőnek kell lennem. Áldásnak gondolom, és nagy segítségnek, hogy mindannyiunknak igénye is van erre.

Kételyek voltak bennem azzal kapcsolatban, hogy a filmvágással ugyan milyen helyen fogok tudni szolgálni, va bármilyen haszna másoknak abból, hogy én ezzel foglalkozom?

Hiszen nem én határozom meg, hogy egy-egy film miről szóljon, sokkal inkább „csak” azt, hogy hogyan.

Megnyugtatónak érzem azokat a reakciókat, amelyek pl. a Pilátus vagy A nemzet aranyai c. filmeket érintették. Ezeknél kaptam a legtöbb olyan visszajelzést, amely a szakmai elismerésen kívül olyan, nem csak jóleső, hanem számomra is fontos dolgokról szóltak, mint a gyászfeldolgozás, a motivációink megkeresése vagy egy jó közösség szerepe.

Próbálok figyelni a jelekre, hogy valóban ez-e az én kijelölt utam? Mivel nagyrészt élvezem ezt a munkát, remélem lesznek még feladataim. 
De szerintem nem ettől leszek a helyemen. Ahogy mindenki más is, az Úrtól én is folyamatosan kapok lehetőségeket. Rajtam múlik, hogy észreveszem-e ezeket, és a döntés mindig úgyis az enyém. Segítséget lehet, és szerintem kell is kérni a döntésekhez. Abban pedig őszintén hiszek, hogy nem tudok rossz helyen lenni Istenhez képest, mert Ő mindig közel van hozzám.