A július 23-i vasárnapi istentisztelet alapigéje az Apostolok cselekedetei 2. fejezetének 42. és 46. versei voltak, melyekből a budapest-fasori gyülekezet lelkésze két szót emelt ki: kitartóan és állhatatosan.

„…kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.”

„Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban…” 

A két szóra alapuló prédikációban hangsúlyt kapott, mondhatni a helyére került a radikalizmus szó is. Az igehirdető, visszatérve a szó eredeti jelentéséhez – gyökér (radix), gyökeres – keresztyén mivoltunk radikális – tehát állhatatos és kitartó – megéléséről beszélt; arról, hogy – képi párhuzammal élve – csak az a növény tud a természet erőinek ellenállni, mely meggyökeresedett, mely erős gyökérzettel kapaszkodik talajába. Vagyis

hitünk csak akkor tud kiteljesedni, ha mélyen gyökerezik Krisztusban, az apostoli küldetésben.

A szónak ez az „újraértelmezése” más dolgokra is rávilágít. Ha gyorsan, felszínesen nézünk utána a jelentésének, akkor egyoldalú magyarázatokat találunk, melyekben a radikalizmus szó a szélsőségesség szinonimája. Olyan politikai (!) eszmerendszer, mely a fennálló társadalmi rendszert (vagy annak egy szegmensét) akarja „gyökeresen” átalakítani, megváltoztatni. A mélyen gyökerező bajokat akarja megszüntetni, akár szélsőséges eszközökkel. Van ennél egyszerűbb definíciója is a szónak: szélsőséges felfogás.

A szónak a sajtóban, közbeszédben is ez a negatív értelmezése, jelentése erősödött fel, általában a szélsőséges politikai, vallási mozgalmakat jelölik ezzel a szóval, gyakran személyeket, politikusokat bélyegeznek meg vele. Ami radikális, az veszélyes, gyanús, olykor félelmetes, jobb, ha bizalmatlanok vagyunk mindennel, ami radikális.

És mégis azt prédikálja a lelkész a szószékről, hogy legyünk radikálisak, éljük meg radikálisan keresztyénségünket, reformátusságunkat. Mert a világban, amiben élünk, erre van szükség. Persze, a szó eredeti jelentése szerint, vagyis: Krisztusban és a hitünkben meggyökeresedve gyakoroljuk apostoli küldetésünket. Tanítsunk, éljünk a sákramentumokkal, legyünk állhatatosak és kitartóak a gyülekezetépítésben és az imádságban! Vagyis

éljük meg, gyakoroljuk és vállaljuk hitünket és hitünk képviseletét!

Nem félvállról, nem felszínesen, hanem kitartó állhatatossággal, radikálisan, vagyis meggyökeresedve az evangéliumban.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan tudjuk ezt a mindennapi életben, munkahelyünkön, a világban megvalósítani? A világ ma erőteljesen igyekszik a személyesség szférájába szorítani a vallásosságot, gyakran úgy kezeli az istenhitet, mintha ugyanannyit jelentene, mint az, hogy melyik csapatnak szurkol az ember, vagy egybemossa identitásunk azon kérdéseivel, melyekről ízlésünk, érdeklődésünk alapján döntünk. A vallás magánügy, mondják. Pedig

a hit nem pusztán világnézet, hanem önmeghatározásunk, létezésünk alapeleme.

És végképp nem magánügy! Mert megélésének színtere nemcsak a személyes szféránk, a belső világunk, a közvetlen környezetünk, a családunk, hanem egy emberi közösség is, a gyülekezet. És egy még tágabb közösség, nevezzük emberiségnek.

Az igehirdető is nagy hangsúllyal emelte ki a hit közösségben való megélésének fontosságát.

Vallásosságunk és annak vállalása olyannyira nem személyes ügy, hogy valójában csak akkor lesz teljessé, ha a közösségben is megéljük.

Természetes, hogy egy magát keresztyénnek valló ember számára elsősorban ez a közösség a gyülekezet. Ahová vasárnaponként elmegy és jelenlétével is demonstrálja hívőségét. Az a közösség, melynek más eseményein is megjelenik, azokon részt vesz – legyen az akár az istentisztelet utáni teázás, kötetlen beszélgetés vagy bibliaóra, cserkészfoglalkozás, énekkar vagy kulturális program. – A hívő közösségben nyíltan, bátran beszélhetünk problémáinkról, kételyeinkről, és számíthatunk a gyülekezet tagjainak, egymásnak a segítségére, támogatására, tanácsaira. A gyülekezetünkben folytatott beszélgetések, viták arra is alkalmasak lehetnek, hogy konfliktusok oldódjanak meg. Pál a Rómaiakhoz írt levelének 12. része a gyülekezetben betöltött szerepeinkről is szól:

„Mert, ahogyan egy testnek sok tagja van, de nem minden tagnak ugyanaz a feladata, úgy sokan egy test vagyunk Krisztusban, egyenként pedig egymásnak tagjai. Mert a nekünk adott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is: aki a prófétálás ajándékát kapta, az a hit szabálya szerint prófétáljon; aki a szolgálat ajándékát kapta, az végezze szolgálatát; a tanító a tanítást, a vigasztaló a vigasztalást, az adakozó szerénységgel, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel.”

És nyugodtan állíthatjuk, hogy hitünk radikális megélése a világban ugyanez – nem kell mást tennünk, csak gyülekezeti szerepünket a mindennapi életünkben is képviselni. Kitartóan és állhatatosan.

A vállalt hit azt jelenti, hogy akkor is képviseljük a hitünket, amikor az netán kellemetlen, kényelmetlen, esetleg veszélyes. Kényelmetlen, kellemetlen, mert a barátok, munkatársak, szomszédok nem vallásosak, nem hívők.

Amennyiben jelezzük, kifejezzük, elmondjuk, hogy hívők vagyunk, gyakran szembesülünk azzal, hogy csodabogárnak, maradinak, konzervatívnak tartanak bennünket.

Aki ilyen okos, tájékozott, művelt, mint te, az hogy hihet Istenben? Akkor te biztos mindig erre vagy arra a politikai erőre szavazol, gyűlölöd ezeket vagy amazokat, és betiltanád ezt vagy azt. Ha létezik Isten, hogy hagyhatja, hogy ennyi gonoszság, baj, nyomorúság legyen a világban? Könnyű nektek, hívőknek, ha bármi bűnt elkövettek, mert hisztek abban, hogy Isten úgyis megbocsátja. Ilyen és ehhez hasonló mondatok sokaságát hallhatjuk a világ felől nap mint nap. A világ felől nézve végeredményben nem kifizetődő keresztyénnek lenni.

A hívők közül sokan pedig egyfajta lelkifurdalással, szégyenérzettel élik meg hitüket, védekezni próbálnak, magyarázkodnak, amikor ezeket a kérdéseket, állításokat hallják. Ha egy magát kereszténynek valló ember, netán egyházi személy követ el valamilyen vétséget, a világ szerint gondolkodó és élő ember szinte kéjes örömmel veti rá magát az „ügyre”, a hívők pedig szégyenkeznek, hallgatnak.

Pedig éppen az ilyen helyzetekben, mikor kényelmetlen, amikor kellemetlen, lehet és érdemes vállalni és radikálisan képviselni hitünket.

Nem szükséges magyarázkodni vagy védekezni. Van, amikor nem is lehet. A bűn bűn akkor is, ha hívő ember követte el, és neki éppen úgy felelnie kell a világ előtt is a tettéért, ahogy másnak. Hitünk éppen, hogy nem könnyíti meg a bűnös ember helyzetét.

Mit jelent akkor radikális keresztyénként élni a világban? Általános receptek nincsenek. Ki-ki maga kell eldöntse, hogy a hétköznapok teremtette helyzetekben hogyan, miként viselkedjen, milyen válaszokat adjon, mit tegyen. Mindig, minden helyzetben keresnünk kell a „krisztusi válaszokat”, a „krisztusi megoldásokat”, végiggondolva, hogy az adott helyzetben mit tenne Ő, mit mondana, mit tanácsolna, netán mit kérdezne. Máté evangéliuma 22. fejezetének 37. versében ezt olvassuk:

„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből.”

A keresztyén ember nemcsak érez, gondolkodik is, cselekedeteinknek nemcsak érzelmi, lelki mozgatói vannak, hanem értelmiek, szellemiek is. A krisztusi tanításon alapuló mérlegelés megelőzi a lehetséges helyes döntést.

Természetesen hibázunk, hozunk rossz döntést, tetteink lehetnek Isten akaratával szembeszegülők. Fel- és beismerni hibáinkat, vétkeinket – ez is a radikális keresztyén ember sajátja lehet. Arra is törekednünk kell, hogy képesek legyünk gyökeresen megújulni, „jobbá” válni – megvallva, vállalva, kimondva, hogy számunkra egyetlen mérce az Ige, Krisztus. Miközben megadjuk a világnak, ami a világé, tudjuk, hogy egyedül Istennek tartozunk számvetéssel. Kereszténynek lenni nem kiváltság, nem hősiesség, nem dicsőség. Ugyanakkor kereszténynek, keresztyénnek lenni nem szégyen!

Látsszon meg rajtunk, hogy kik vagyunk, kihez tartozunk, kiben hiszünk! Aki velünk szóba áll, aki minket hallgat, hadd tudja meg ezt! Úgy legyünk nyitottak mindenre, hogy közben a véleményünk mindig tükrözze azt, amit képviselünk. A nyitottság, párbeszéd-készség azonban nem megalkuvás: vannak dolgok, amelyekben nem tehetünk engedményeket. Ez olykor szembe fog fordítani bennünket a világgal, de bátran vállalhatjuk ezt, hiszen erre kaptunk elhívást. Keresztény mivoltunk megmutatásában sokat segít, ha úgy élünk és cselekszünk, hogy az kifejezi hitvallásunkat, vagyis képesek vagyunk megtéréshez illő gyümölcsöket teremni.

Tehát legyünk csak nyugodtan radikális keresztények, mert ez nem a szélsőség, épp ellenkezőleg: ez a szilárd, megalapozott, határozott megjelenítése hitünknek. Nem ingadozás, nem „alkalmazkodás”, változatosság, hanem állandóság. A gyakran hallott, Cicerónak tulajdonított mondást is hibásan, hiányosan idézik: Varietas delectat, vagyis A változatosság gyönyörködtet. Csakhogy a mondatnak van folytatása, mely így hangzik: …sed stabilitas beatificat, azaz: de az állandóság tesz boldoggá. Így a latin aforizma is az állhatatosságról szól.

A radikalizmus nem más, mint állandóság, a meggyökeresedett hit stabilitása.

Hitünk radikális képviselete a mindennapokban hitelesebbé tesz minket missziói küldetésünkben is. A mindennapi életben keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy megpróbáljuk mindazt, amit Krisztus ránk bízott, kitartóan és állhatatosan – ahogy az apostolok tették – mindennap cselekedni.


Kép: Hegedűs Gyöngyi