Kész szívvel címen jelent meg Bogárdi Szabó István leköszönő dunamelléki püspök 2003 és 2019 közötti lelkészszentelési prédikációinak gyűjteménye, ennek apropóján ültünk le vele beszélgetni a szolgálatba induló lelkészek pásztorolásáról, az új lelkészgenerációk kihívásairól, a lelkészi szolgálatról alkotott kép változásáról.

Ön hogyan emlékszik vissza saját lelkészszentelésére?
Magát a Kálvin téri eseményt szép liturgiai aktusként őriztem meg emlékezetemben. Akkoriban nem volt minden évben lelkészszentelés, így előttem és utánam végzett lelkipásztorokat is szenteltek velem együtt. Ennek az lehetett az oka, hogy a nyolcvanas évek elején viszonylag kis létszámú évfolyamok voltak, ráadásul a lelkészoklevél megszerzése akkor még két vizsgához volt kötve, amelyek között legalább egy évnek kellett eltelnie. Sokaknál egy évnél több is lett az. Arra emlékszem nagyon élénken, hogy a kerületi közgyűlés után, amely hagyományosan jóváhagyta a szentelést, még volt egy kora délutáni felkészítő beszélgetés az akkori püspökkel, Tóth Károllyal. Itt feltettem neki egy pimasz kérdést, amelyhez mások is csatlakoztak, így a beszélgetés igen feszült hangulatban telt.

Mi volt ez a pimasz kérdés?
Azt kérdeztem, hogy miért kell újra meg újra letenni ugyanazt a lelkészi fogadalmat, mikor az elsőt is megpróbálja az ember komolyan venni. Fogadalmat tettünk ugyanis elsőéves korunkban, mikor a minősítő vizsgán túl voltunk. Fogadalmat tettünk, amikor kibocsátottak minket, aztán fogadalmat tettünk a lelkészszenteléskor is. Talán még a harmadéves alapvizsga után is lehetett egy fogadalomtétel, ha jól emlékszem. Ebből az elsőéves fogadalom inkább a tanulmányok elvégzésére és az akadémiai rendre vonatkozott, de a többi többé-kevésbé ugyanazt tartalmazta. Tóth Károly püspök úr mérges lett, hogy miért akadékoskodom, és azt felelte, hogy ez a liturgiai rend. Lehet, hogy valamennyire jogosnak érezhette a felvetésemet, de két órával a felszentelésünk előtt ilyesmi nem volt időszerű.

Mennyire kísérte végig a szolgálatát a lelkészszentelésen kapott útravaló?
Tulajdonképpen ez a fogadalomtétel kísér el most is. Ami abban elhangzott, amit ott megfogadtunk a gyülekezet és Isten színe előtt a lelkipásztori szolgálatra nézve, az köt engem. Ez több mint szakma, hiszen egész életünket a szolgálatnak kell szentelnünk. Magából az eseményből mindenki ki tudna emelni egy-egy mozzanatot, amely számára maradandó volt. Egy évfolyamtársam például a fényképezkedést emelte ki, mi ugyanis sohasem csináltunk csoportképet. Ez a kis kötet is hasonló okból jutott eszembe: hogy legyen valami rögzített emlék, pillanatkép a püspökségem alatti lelkészszentelésekről.



Mennyiben változott meg a szolgálatról alkotott képe a felszentelése óta?
Azt hiszem, a lényegét tekintve nem változott, miközben nagyon sok minden megváltozott a körülményeinkben, a kultúránkban, a szellemi erővonalak terén. Ami régen hihetetlenül fontosnak tűnt, az ma mellékes, ami ma betölt mindent vagy mindenkit meghatároz, arról lehet, hogy pár év múlva azt sem fogjuk tudni, miért foglalkoztunk vele ennyit. De annak tekintetében, hogy gyülekezeti közösségben él az ember, hogy spirituális szolgálatot lát el, sajátosan és dominánsan igehirdető, Isten Igéje alapján üzenetet ad át, hogy a közösség részének kell lennie, ez a kép az én szememben nem változott meg. Látom persze, hogy az, amit én gondolok a lelkipásztori szolgálatról, olykor vita tárgya. Főleg, amikor fiatalabb lelkészekkel beszélgetek, mert ők sok mindent már másként látnak.

Tudna példát mondani arra, mi az, amit másképpen látnak a fiatalok?
Az egyik ilyen a saját idő és a szolgálati idő viszonya és aránya. Meg lehet állapítani, hogy mennyi a lelkészek hivatali ideje? Van-e pihenőnap? Hogyan illeszkedik ebbe bele a magánélet? Vagy a pedagógusok, orvosok életpályájához hasonlóan a lelkészeknek is valamilyen szinten folyamatosan rendelkezésre kell állniuk? Ezek a kérdések az életgyakorlatban is megjelennek. Én lelkészcsaládban nőttem fel. Ha este tízkor kopogtattak a kapun, hogy meghalt valaki, akkor édesapám fölkelt és intézkedett. Ha éjfélkor szaladtak hozzá, hogy haldoklóhoz kellene úrvacsorát vinni, akkor nekiindult éjfélkor is. Ha éppen almafát metszett, mikor megkeresték, akkor letette a metszőollót és rendelkezésre állt. Ma sokszor személyesen elérhetetlen a lelkipásztor, csak mobilon hívható. Megváltozott a világban a munka fogalma, és ez kihatott a lelkészi pályára is. Nem tudok ítéletet mondani, hogy melyik struktúra a jobb, de mindkettő mást mond el a lelkészi hivatásról.

Mennyiben változtatták meg a lelkészi hivatás képét az egyházon belüli változások?
Új helyzetet teremtett az intézményi lelkészek rendjének a kiépülése. Amikor mi kezdtük a felkészülést a lelkipásztori szolgálatra, még fehér holló volt az intézményi lelkész. Ma már a lelkészek legalább negyede tanintézményekben, kórházakban, szociális intézményekben, intézetekhez köthető missziókban szolgál. Ugyanolyan értékű lelkészi szolgálatot végeznek, mint a klasszikus parókiális lelkipásztorok, de más feltételrendszereknek kell megfelelniük, mint amire az én generációm példát látott. Úgy zártam a püspöki szolgálatomat, hogy nem volt nagyobb konfliktus az intézményi és parókiális lelkészek között, és remélem, nem is lesz. De lappang a mélyben feszültség, hiszen az intézményi lelkészeknek több lehetősége van visszavonulni a magánéletbe, például egy iskolalelkészt kisebb eséllyel hívnak fel éjfél körül.



Hogyan lehet erre a lelkészképzés szintjén reagálni?
Nagy tervek és elképzelések születtek már erről, a valóság azután majd kialakítja magának a medret. Mára az úgynevezett gyakorlati teológiai tárgyak köre lényegesen kibővült. Amikor mi készültünk lelkésznek, igen röviden tanultunk csak pasztorálteológiáról, lelkigondozásról, pszichológiáról. Ma a gyakorlati teológiai tanszékek folyamatosan bővülnek, számolva azzal, hogy nem minden lelkipásztor lesz parókus lelkész, hanem lesznek közöttük kórházi lelkészek, börtönlelkészek, tábori lelkészek, iskolalelkészek. Ezek mind sajátos területek, és hosszabb, alaposabb képzést igényelnek a korábbinál. Ugyanakkor a logikánk még mindig a hagyományos parókiális rend, nagyon helyesen, hiszen a lelkipásztorok többsége ebben a struktúrában helyezkedik el, tehát a helyi gyülekezeti közösségek pasztorálása az elsődleges feladat. De a gyülekezeti lelkészek között is differenciálódás van: milyen képzést kapjon például az, akinek teljesen új gyülekezetet kell felépítenie az alapoktól? Honnan és kitől tanulják ezt el? Talán e problémák megoldására egy-másfél évtizeden belül kialakulhatnak nálunk is azok a szerkezetek, amelyek már más országokban is szervesen kialakultak. Minket a szocializmus negyven éve megfosztott számos lehetőségtől, infrastruktúrától, intézménytől. Sok idő behozni a lemaradásunkat.

A lelkészképzés másik nagy kihívása, hogy a lelkipásztorok egyre vegyesebb háttérből érkeznek, és nem mindenki hozza magával azokat a mintákat, amelyek például a hagyományosan sokgenerációs lelkészcsaládokban adottak. Sokan még gyülekezeti közösségi mintákat sem nagyon kaptak.
Amikor mi kezdtünk, akkor éppen azt kaptuk állandóan a fejünkhöz, hogy ezek már javíthatatlan, bejáratott fiatalemberek, akik csínját-bínját tudják már a szülői, nagyszülői minta alapján a lelkészségnek, csak a „vadászati bizonyítvány” megszerzéséért jönnek ide. Akik meg erős gyülekezetből jöttek, annak azt vágták a fejéhez, hogy mindent a magukkal hozott kegyesség szerint látnak. Állandóan próbálták a szemhatárunkat feszegetni, hogyan lehetne másként viszonyulni a dolgokhoz. Most azt halljuk: roppant nagy teher a lelkészképzésen, hogy rendkívül heterogén háttérvilágból érkeznek a lelkészek. Vannak közöttük még mindig lelkészgyerekek, de olyanok is, akik gyülekezeti közösséget a konfirmációjuk óta nem láttak, miközben megvannak a különböző kegyességi csoportosulások, hol markánsabban, hol kevésbé. De ha negyven évvel ezelőtt az volt a gond, hogy homogén háttérből érkeztek a lelkészjelöltek és nehezen lehet őket sokirányú gondolkodásra tanítani, akkor én nem érzem, hogy a mai probléma súlyosabb lenne. Ráadásul a lelkészképzésnek mindig nagy etalonja volt az Apostolok cselekedetei és a páli levelek: a mélyszerkezetek elsajátítása. Ha valami diffúz volt és nem volt egységes hátterű, akkor az az őskeresztyénség volt, de Pál apostol a leveleiben szépen és egyenesen elmondja, hogy melyik gyülekezetnek mi a teendője. A páli minták tehát adottak.

Hogyan segíthetőek a fölszentelt lelkészek abban, hogy egy életen át ki is tartsanak elhívásuk mellett?
Könnyű lenne ezt a kérdést azzal elintézni, hogy nem árt azt az esküt időről időre elővenni, elolvasni, megfontolni, de itt már súlyosabb gondokat látok a háttérben. Magam is többször felhívtam a figyelmet ezekre. A lelkészek közötti szolidaritás, hogy van lelkipásztortársaim között barátom, bizalmasom mindig nagy erő akkor, amikor a hivatással kapcsolatban kérdések, kételyek vetődnek fel, amikor a lelkész közel kerül a kiégéshez, kedvtelenné válik. A lelkészkörök például sokféle krízisen átsegíthetik a lelkipásztort, sőt, még inspirálhatják is. A lelkészkörökön való részvétel mellett én püspökként szerettem bejelentés nélkül elmenni egy-egy kolléga prédikációjára, vagy részt venni egy-egy konferencián. Néha nemcsak ott, abban a helyzetben volt számomra üzenetük, hanem elkezdtem rajtuk gondolkodni, témát adtak számomra. Hihetetlen mértékben inspirálnak egyes bibliaórák, igehirdetések. Sok olyan prédikációm van, amelynek magját mástól hallottam, azután elmondtam én is.



Mennyire működnek ma ezek a lelkészkörök?
A mi időnkben természetes volt, hogy a lelkészek különböző köröket szerveztek. A rendszerváltás után ezek az egyházszerkezeten belül kezdtek el szerveződni. Vannak olyan egyházmegyék, ahol a lelkészi kiskörök rendszere nagyon jól működik, máshol még sajnos nem igazán. A lelkipásztori közösségek működtetése, fenntartása rendkívül fontos, hiszen a lelkipásztorokat ugyanúgy érinti és áthatja számos mentalitásbéli változás a házasság, család, munka, kultúra, az egyház szerepe kapcsán. De olyan nagyfokú megterhelés is jelen van, amely a mi nemzedékünket még nem érte. Ma egy lelkipásztornak 10-20 hittanórát is meg kell tartania hetente a parókus lelkészi szolgálat mellett. Nemhogy ideje, de ereje sincs már a körökre. Így hamar megfakul az a csillogás, amit a felszentelendő lelkipásztorok szemében láttam. Ahol nincs élő, személyes közösségi hálózat, ott azt látom, hogy hiába kapaszkodnak a lelkipásztorok egymásba az online disputaköreikben, személyesség nélkül ezek idővel kiüresednek. Látnunk kell a többiek életét, tanulni a jót, kerülni a rosszat, ezért fájlalom, ha a lelkészek nem járnak össze.

Mennyivel nehezebb ma lelkésznek lenni, mint régebben?
A nehézség a kezdetektől fogva adott volt, elég a bibliai leveleket, intelmeket, tanácsokat elolvasni. A fönnmaradt szuperintendensi közgyűlések jegyzőkönyvei alapján a problémák jellegüket tekintve a török korban is hasonlóak voltak, mint ma. Egy komoly változás van: érzékelhető egy civilizációs trend, hogy az a spirituális dimenzió, amelyben a lelkipásztorok hivatásszerűen mozognak, mintha érdektelenné vált volna. Egy körülbelül tizenöt évvel ezelőtti németországi felmérésből kiderült, hogy a különböző hivatások közül a lelkipásztorok érzik magukat a legfölöslegesebbnek. Hozzánk is elért már ez a folyamat. Az általános társadalmi mentalitásban átalakultak a prioritások. Elfoglalja az emberek életidejét az, ami közvetlenül megszerezhető, élvezhető, fogyasztható. A lelkész mint a spirituális területen jártas szakember egyre inkább kikerül a fősodorból, és nem tartanak rá igényt. Ez fölöslegességérzetet eredményez. De sosem volt könnyű lelkésznek lenni. A lelkész mégiscsak szolga, mert amikor hívják vagy küldik, akkor szolgál.

Mit tehet a gyülekezet azért, hogy ne érezze magát feleslegesnek a lelkész, és mi múlik az egyházvezetőségen?
Nagyon sok lelkipásztor kezeli jól ezt a helyzetet, például a gyülekezetben kinevel egy szolgálói közösséget. A fölöslegesség tudata csökken, ha nem egyedül végez mindent, hanem rá mer bízni részfeladatokat erre alkalmas gyülekezeti tagokra: ifjúsági csoport vezetését, gyerekistentiszteleti és hitoktatói munkákat, látogatóköröket és képzéseket, diakóniai munkát. Másrészt a fölöslegességtudatot leginkább a missziói tudat megcsappanása váltja ki. Ahol missziói lendület van, ott a terhekkel és nehézségekkel együtt is izgalmas és áldásokkal teli az élet. Ezért a szolgálói közösség kinevelése mellett a másik módszer a missziói tudat erősítése. Az egyházkormányzat elsőrendű feladata pedig az, hogy inspiráljon és támogasson. Mi Dunamelléken próbáltuk fölmérni a helyzetet, igyekeztünk missziókat indítani ott, ahol ez lehetséges és szükséges volt, miközben a régi szekeret – az egyházszervezetet – tolnunk kellett. Ez harc, ahol a vezérkar csak a haditervért felel, de a csatát nem vívhatja meg mások helyett. Mindenkinek a maga területén kell helytállnia, persze, egymást támogatva.



Mi az, ami ebben a harcban biztatásul szolgálhat?
Ami a mostani kötetem címe is, és amely a lelkipásztori esküre is hajaz: kész szívvel. Ebből fakadhat a bátorságunk, hiszen az egyház Urától kaptuk az elhívást, az erőt, a megújulást, a szolgálat jó rendjét, a sokak által nem látott, de meglévő szép értelmét, és mindig is az elhívó Úrtól fogjuk megkapni. A lelkipásztor személyes kegyessége, Krisztusba vetett hite, az egyház Ura alatt való elcsendesedése az a terület, ahol nemcsak erőt kap a folytatáshoz, hanem biztatásokat és bátorításokat is kap újra és újra. Én csak továbbítani tudom az egyház Urának a parancsát: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Velünk van, velünk lesz, minden napon.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás