Itt a tél. A reggel különös irgalommal takarta be az est sebeit a pocsolyákat. Fehér abroszt terített a templomkertre, az utakra és a lépcsősorra. Kivirult sok szeme a tízemeletesnek is, fehér ragyogás csillogott az ablakokon. Az első villamosok tompább zajjal, lábujjhegyen jöttek - mentek sínnyomokat hagyva a fehér pamlagban. Megilletődött csenddel csodálta magát a környék.

Az ablakon kinézve szólás-mondások özöne jutott eszembe. Például: magad uram, ha szolgád nicsen... szegény az eklézsia, maga harangoz a pap... De eszembe jutott az is, hogy milyen lelkesen jött éppen a múltkor havat lapátolni az egyik presbiter és nagyon jól esett segítsége.

Tenni kell - és a meditálást már lapáttal a kézben folytatom. A monoton munka kiválóan alkalmas a gondolkodásra, elmélkedésre. Készítsétek útját. - Ma vendég igehirdető szolgál, nem én prédikálok - van időm a hólapátolásra. - Készítsétek útját... Kinek? - Hát először is magamnak. Magam előtt hányom a havat. Az én utam készül, a családomé, templom és parókia között. Azután a lépcső jön. A velem szemben álló hatalmas, tízemeletes házak mindegyikében annyian laknak mint előző szolgálati falumban, Ősagárdon. Még alszanak, de hátha onnan is jön valaki. - Készítsétek útját... Az érkezőnek, a vendégnek, a templomba igyekvőnek. Hány idős embert tart vissza a rossz út, a síkos járda? A következő hótolási mozdulatra eszembe jut: Nem elég kifinomítani a göröngyös gondolatokat, vázlatrendbe egyengetni a toluló mondanivalót. Nem elég a szószéki megformálás, hogy zökkenőmentes legyen a megértés. Az utat is el kell készíteni. Az igehirdetés lényegében útegyengetés. Tehát én most így, lapáttal a kezemben is igét hirdetek. Ne feledjük a munkát a Szentlélek végzi az evangélium által. Én elmondom a gondosan elkészített beszédet, de a megtérést nem én munkálom. Én elhányom a havat, elkészítem a járdát, de ki indítja útra templomba járót? - Kimelegszem. Jól esik a mozgás. Észreveszem, hogy a lapátolás ritmusa és a bennem fölötlő gondolatok szinkronba kerülnek. Ekkor a hólapátolás tompa, halk huppanásait fülsüketítő zajjal szakítja meg a kezembe lévő lapát. Kőbe akadt. A „lapát - beharangozás" másodpercekig ping-pongozik a lakótelep házainak falán. Hangjára pár fekete, „lutherkabátos" madár jelenik meg, és megjegyzésekkel illeti fáradozásomat. - Kár! - Kár! - Meg akarnak győzni, hogy kár ezt csinálni, mert újból esik majd a hó, - meg: egyébként is, majd elolvad! - meg: ki fog ilyen hidegben templomba jönni? Kár a huhóért, ki veszi az ilyen munkát észre? - Pihenőül fölegyenesedek és némán válaszolok a varjaknak: Ugyan, mit károgtok! Magamra ismerek rajtatok keresztül. Ti nagyon jól tudjátok, hogy ahol az ember lapátot vesz a kezébe, vagy szánt, ott mindig akad valami a számotokra is. Én is átéltem már hogy ahol az én Gazdám veszi a kezébe a munkát, ott mindig jutott bőségesen nekem is. Tudom, csak arra vártok, hogy odább menjek és élvezzétek a hótól megszabadított talajt a kapirgálásra! Valljátok már be, hogy most egy kicsit rám vagytok szorulva! A szentferences tevékenység után tovább kotrom a havat. - Az újabb, fülsüketítő lapáthangra egy függöny lebben a harmadik emeleti ablakon. Valaki kinéz. Amikor találkozik tekintetünk zavartan engedi vissza a függönyt. Vajon mit gondol a hóhányó papról? Vajon jár-e valahova templomba? A lapát zaj után egy órával már a harang szavától zeng a lakótelep. Egyszer meg fogom lesni, hány függöny mozdul meg hangjára. A vendég lelkész prédikációját figyelmesen hallgatja a gyülekezet. Egyengeti az Úr útját, úgy, hogy az Érkezőre irányítja a figyelmet. Ő a fontos, nem az útegyengető. Készítsétek útját! szólt az üzenet ezen a reggelen varjúnak, függönyös lakónak, hóhányónak és templompadban ülőnek.

gyjs*vdm

(*Győri János Sámuel, Isten Igéjének szolgája Verbi Divini Minister)