A szinoptikus evangéliumokat (Máté, Márk, Lukács) olvasva többször is találkozhatunk Jézus azon kijelentéseivel, amelyek előrevetítik szenvedéstörténetét. Most, amikor az egyházi év során átéljük a kereszthalál és húsvét megünneplésének közeledtét, talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy egyre gyakrabban gondolunk ismétlődő aktualitásuknál fogva ezekre a prófétai tartalmú tömör beavatásokra. Igen, beavatásokról beszélek, hiszen csak a szűk tanítványi körrel osztotta meg küldetésének végéről szóló tudását. Ezek közül az egyik: „Ettől fogva kezdett Jézus nyíltan beszélni a tanítványoknak arról, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia” (Mt 16,21).

Miközben látjuk, hogy Jézus miként és milyen tudnivalókkal látja el a tanítványokat, óhatatlanul fogalmazódik meg bennünk az a benyomás, hogy a tanítványok bevonásával egy időben ő maga is készül a nagypénteki eseményre, s mintha az idézett igeszakasz – majd pedig az erre vonatkozó második és harmadik kijelentés is – ennek a folyamata lenne. Hogy neki is fölkészülésre volt szüksége, azt a nagycsütörtök éjjeli Gecsemáné-kerti vívódás, tusakodás is jól illusztrálja. Nem zárható ki tehát, hogy belső igény motiválta arra, hogy beszéljen közelgő szenvedéséről és haláláról, ugyanakkor nyilván azt akarta elérni, hogy az események bekövetkezésekor a nem várt fordulat az apostolok számára megfelelő értelmezést kaphasson. Ez az eseményekben történő időbeli előrehaladás is azt a szándékot demonstrálja, hogy Isten a nagyobb történések földolgozásához már előre megadja a megfelelő és elégséges információt, s a kérdés csak az, hogy mennyire voltunk, illetve vagyunk befogadók.

Ha a megkezdett igeszakaszt tovább olvassuk, arról is értesülhetünk, hogy miként fogadta mindezt Péter, sőt rá akár úgy is tekinthetünk, mint az apostolok szószólójára. Bár csupán egy volt a többiek között, abban mindenképpen különbözött, hogy a 22. versben ő meg is fogalmazta véleményét: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!”

Ugye, milyen ismerős gondolat? Akit szeretünk, akihez ragaszkodunk, arról azt hisszük, hogy soha, vagy legalábbis belátható időn belül nem történhet meg vele az a tragédia, amely elvesztését okozza. Emlékszem, én is így voltam. Édesanyám esetében korán szembesülnöm kellett a nyers valósággal, és mégis, amikor édesapán hetvenéves volt, úgy gondoltam, hogy még évtizedei vannak, magam is azt hittem, hogy még nem történhet meg vele az, amit az idő számegyenesén folyamatosan tologattam magamban, és néhány hónappal később mégis megtörtént.

A tanítványok esetében ez az attitűd ugyancsak érthető, hiszen őelőttük egy életerős, energikus fiatalember állt, aki elhívásukhoz ígéreteket tett, nagy dolgokat vitt véghez, gyógyított, halottakat támasztott föl, és egyéb csodákat művelt. Joggal merül föl bennük a kérdés: de hát, miért? Miért is kellene megtörténnie? Miért kell szenvednie és meghalnia, mégpedig erőszakos halállal? Ráadásul nem is a távoli jövőben! Másfelől, azt is meg kell jegyezni, hogy a korabeli zsidó ember győzelmes, a független zsidó államot helyreállító Messiás-képébe nem illett bele Jézus kijelentése. Gondoljunk csak bele, hogy az apostolok még közvetlen a mennybemenetel előtt is (ApCsel 1,6) megkérdezték Jézust: „Uram, nem ebben az időben állítod helyre Izrael országát?” Tehát, minden bizonnyal volt olyan erős személyes kötődés és tapasztalat, amely remekül illeszkedett a kor messiási váradalmához és elvárásaihoz.

Az evangéliumot olvasva sajnos megállapíthatjuk: a tanítványok nem értették Jézust. Nem értették, mert Jézus kijelentéséből csak egyetlen szót hallottak meg, azt, ami számukra szinte botrány volt. Azt, ami kétségtelenül rendkívül hangsúlyos, hiszen a passiótörténet abban kulminál. Ugyanakkor az már okozat, és nem vették észre az okot, azt a teológiai, antropológiai és szótériológiai, azaz megváltástani origót, alaphelyzetet, amely az egész folyamatot generálta. Ezért igen fontos az az igevers, amelyet később éppen Péter fogalmaz meg első levelének első fejezet 18-20 versében: „…nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek…” Teológiai szempontból fontos hangsúlyozni a teremtés előtti kiválasztást, antropológiai szempontból az atyáktól örökölt hiábavaló életünket, azaz az eredendő bűnt, amelyet bűneinkkel mi magunk még tetézünk, megváltástani szempontból pedig benne van Krisztus vére és halála.

És most tegyük föl újra a kérdést: Miért? Miért elkerülhetetlen Jézus szenvedése és halála? A választ egy rövid szócskában találhatjuk meg, amely az előbbiekkel szoros összefüggésben van. Kell. Szükséges. Kényszerű. Sőt, Varga Zsigmond az Újszövetségi görög–magyar szótárban az adott címszóhoz ezt írja: „A legmagasabb rendű ’kényszerítés’, késztetés szava azokon a helyeken, amelyekben Isten rendeléséről, elháríthatatlan elvégzéséről szól.” Talán nem véletlen, annak ellenére, hogy a kell a görög szövegben csak egyszer fordul elő, a RÚF (Revideált új fordítás 2014) többször is ismétli – ezt láthattuk az idézetben is –, mégpedig föltételezhetően azért, hogy ezzel is nyomatékot adjon mindannyiunk számára. Ha azonban a szöveghűséghez kívánunk ragaszkodni, akkor Kecskeméthy István fordításáról semmiképpen nem feledkezhetünk meg: „Attól fogva kezdte Jézus tanítványainak megmutatni, hogy neki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és főpapoktól és írástudóktól, és megölettetnie, és harmadnap feltámadnia.” Ugyanakkor, itt is megállapíthatjuk, hogy a kell a mondat egészére érvényes, ezért szabad, sőt célszerű többször hangsúlyozni. A kell arra mutat, hogy Jézusnak küldetése van az Atyától, aki úgy szerette a világot, hogy Fiát adta, tehát Jeruzsálembe kell mennie, és mindannak be kell következnie, ami elvégzett, amire kiválasztatott. És mit mondott erre Péter? Ez nem történhet meg. Szembefordult az Atya akaratával, ugyanakkor Jézus számára Péter válasza kísértés volt, s ezt éppen Ő maga mondja ki. Mintha a halálra készülő, még önmagában és önmagával is vívódó Krisztusnak azt mondta volna: Ne tedd! Ez a mozzanat, s benne Jézus kemény válasza is – „kísértesz engem” – az Emberfiának azt az Agnus Dei szerepre történő nehéz fölkészülési folyamatát vetíti elénk, melyről már az előbbiekben szóltam. És Jézus válasza: „Távozz tőlem, Sátán…” Ez az előremutató válasz már fölvillantja a kereszten maradás erejét.

Ha azonban Jézus kijelentését a magam számára személyesé akarom tenni, akkor nem kerülhető meg a kérdés: értem-e, hogy mit jelent a kell? Szükséges elfogadni, hogy bűneim miatt kellett szenvednie, bűneim miatt kellett, hogy megöljék, s mindez azért történt, hogy üdvözülhessek. E nélkül nem értek semmit. Ez az, ami elkerülte Péter és a többiek figyelmét. Jézus halála nem az élet vége, hanem üdvösségünk kezdete. Jézust a halálban nem elveszítjük, hanem megkapjuk. És ha ez bontakozik ki előttünk, akkor tárul föl igazán önmagunk előtt kárhozatra méltó voltunk, mint ahogy az is, hogy ez volt az egyetlen megoldás, a szükségszerű, a kényszerű, a kikerülhetetlen, a kell. És Jézus ennek tett eleget. Erről beszélt, hogy tanítványait fölkészítse, s hogy mindennek ellenére, illetve éppen ezzel evangéliumot hirdessen.

Ha ezt észrevesszük, ha ezt meghalljuk, akkor a nagypénteki gyász mellett a nagypénteki öröm is megjelenik szívünkben. Igen, örülök, hogy Jézus meghalt helyettem. És ha így olvasom a kiemelt igeverset, akkor azt is észreveszem, meghallom lélekkel, szívvel és elmével, hogy Jézus a kijelentést a föltámadás örömüzenetével fejezte be: „…de harmadnapon föl kell támadnia” (21 v.). Íme, a csüggedés elleni dicsőséges föltámadás előrevetítése. Jézus önmagáról prófétál, s ez az, amiről Pál apostol bizonyságot téve így zengedez: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje” (1Kor 15,20). Amennyiben a föltámadás semmihez sem hasonlítható evangéliumát is meghallotta volna Péter, akkor válasza nem a halálba menőhöz, hanem a leendő húsvéti föltámadóhoz szólt volna, ahhoz, aki nem a földi, de a mennyei életre támad föl, s egyben az ő föltámadása is. Mert Jézus nem az elkeserítés, nem a megbotránkoztatás szándékával jelenti ki magát, hanem azért, hogy üdvösséges távlatot nyisson, s önmagával mint húsvéti Báránnyal megörvendeztessen.