Néhány hónap volt hátra a templom átadásáig, amikor Irsay Zoltán másodmagával vascsöveket szeretett volna elhelyezni a templom mennyezetén, megkönnyítve a későbbi, alpintechnikai munkavégzést. Érezte, hogy szomjas és szédül, de továbbment, a következő pillanatban viszont elájult és kizuhant az állványzat rácsai között. Nyolc méternyi zuhanás után a fejére esett, majd öntudatlanul terült el a földön. Munkatársai azonnal mentőt hívtak és értesítették a gyülekezet lelkészét, aki a helyszínre érve imádkozni kezdett a férfi mellett.

A baleset súlyosságára a kórházban derült fény: homlokcsontja darabokra tört, ezért azt eredeti állapotában lehetetlen volt összerakni, így ma homloka nagy részét csak bőr fedi. Agyának frontális lebenye azonban ép maradt, a kómából felépülve gyakorlatilag visszatért korábbi életéhez – annyi különbséggel, hogy rehabilitációja alatt korábbi munkaadója, egy építőipari cég felmondott neki. „Folyamatosan kérdezgették a családomat, hogy mi lesz velem – azt hitték, nem fogok felépülni. De Isten akarata volt, hogy ez történjen, mert így kerültem a budapesti Ráday Ház közösségébe – áldásként élem meg, hogy egyházi közegben dolgozhatok” – mondja.

Elsötétült minden
Az erdélyi Désről a rendszerváltás után Magyarországra költöző Irsay Zoltán húsz évvel ezelőtt csatlakozott családjával a csömöri református gyülekezethez, amely a 2010-es években növekedésnek indult, az évtized végén pedig elkezdhette építeni saját templomát, a Magvető Házát. 2020 márciusában, amikor már javában zajlottak a belső munkálatok, Irsay Zoltán örömmel vállalta, hogy megmutatja a hegesztőbrigádnak, pontosan hová kell szerelni a vascsöveket a bevilágító ablakok alatt.

„Amikor egyre feljebb értünk, kevésbé éreztem jól magamat – de milyen az ember, úgy voltam vele, ha már idáig feljöttem, akkor megcsinálom, amiért itt vagyok. Ezt követően már csak arra emlékszem, hogy elsötétül minden és zuhanok” – meséli, a baleset utáni pillanatokról pedig a jelen lévő szakemberek és a gyülekezet lelkipásztora számolt be neki. „Halványan emlékszem, hogy megjött a lelkészünk, Esztergály Előd, feltett néhány kérdést és imádkozott értem, de nem fogtam fel, hogy mi történt velem.”

„Nagyot puffantam, de Isten az angyalai segítségével megóvott attól, hogy komolyabb bajom essen. A Honvédkórházba szállítottak, és amikor az orvosok megállapították, hogy nem sérült az agyam, elsődleges feladatuk az volt, hogy helyreállítsák a törött koponyacsontot. Volt olyan csontdarab, amit fel tudtak használni, és volt, amit nem – gyakorlatilag legózni kellett vele –, így ennek köszönhetően ma nincs homlokom.”

Két lábon járó csoda
Irsay Zoltán csaknem egy hónapot volt kómában, és amikor magához tért, egyből felismerte a családját a neki küldött képeken. Az intenzív osztály után rehabilitációja Veresegyházán folytatódott. „Minden egyes alkalommal, amikor megláttak az orvosok, úgy fogadtak: ’Itt a két lábon járó csoda’.” És valóban: eleinte fennállt a lehetősége annak, hogy kognitív képességei egy gyerek szintjére esnek vissza, hogy újra kell tanulnia mindent a beszédtől a járásig.

A csodának itt nem volt vége: a baleset után elvégzett CT-vizsgálat kimutatta, hogy kezdeti stádiumú daganat található a veséjén. „Ki kellett venni az egyik vesémet, mert fennállt az esélye, hogy a daganat elszorítja az egyik vénát, ami gyors halállal járt volna. Két fiam és nejem számára igencsak embert próbáló volt ez az időszak, de hálát adok a felépülésemért, hogy a csömöri gyülekezet rendszeresen imádkozott értem, és könyörgésre hívtak másokat is. Ez rádöbbentett, hogy mennyien szeretnek – a hétköznapokban gyakran elmegyünk egymás mellett, vagy rutinból érdeklődünk a másik hogyléte felől.”

Vissza a tett helyszínére
„Egy alkalommal a konfirmandusainkkal beszélgettem, és az egyik fiatal megkérdezte, hogy akárcsak a krimikben a bűnelkövetők, én is visszatértem-e a ’tett helyszínére’. Amikor először léptem be a templomajtón a csaknem két hónapig tartó felépülésem után, arra kértem a feleségemet, hogy oda üljünk, ahová leestem – mivel oda padok kerültek nem sokkal az esetet követően. Lehajtottam a fejemet, és imádkozni kezdtem, teljesen átadtam magamat Istennek” – meséli a férfi. „Amióta az eszemet tudom, istenfélőként tekintettem magamra. A baleset annyiban változtatott meg, hogy a korábban gyakran megszokásból való imádkozást felváltotta, hogy teljesen átélem, amikor az Úrhoz beszélek, és sokkal mélyebb jelentése van a kimondott szavaknak.”

Gyülekezete iránt érzett féltő szeretete és odaadása miatt Esztergály Előd megkérdezte tőle, hogy lenne-e kedve presbiteri tisztséget vállalni a következő időszakban. „Istenhez fohászkodtam, kértem az Ő útmutatását, és hogy segítsen a rám bízott dolgok megvalósításában” – meséli Irsay Zoltán. Vállalta a megbízást: feleségével együtt januártól tagja a csömöri gyülekezet elöljáróinak.

Új kezdet a Ráday Házban
Miután visszatérhetett szerettei közé, igyekezett volna felvenni a fonalat a munkában is, ám új állás után kellett néznie, mert korábbi munkaadója a felépülés bizonytalanságára hivatkozva felbontotta a szerződését. „A lelkészünk a figyelmembe ajánlotta, hogy a megújuló Ráday Ház karbantartót keres. Eleinte nem törődtem vele, aztán fél évvel később újra elém jött az álláshirdetés. Isten munkája volt ebben is, hiszen egy nagy család részese lehetek egy egyházi intézményben.”

Az Építőipari Nívódíjas Ráday Házban emberek százai dolgoznak, oktatnak, tanulnak és élnek vagy térnek be falai közé vendégként, látogatóként. A fizikai környezet egy dolog, funkcióit azonban kevéssé tudja betölteni, ha nincsenek azok a munkatársak, akik a feladatvégzés zökkenőmentességét biztosítják nap mint nap. Irsay Zoltán feladata szerteágazó: szerel, tárgyakat fúr fel, bútorokat mozgat, odafigyel a ház elektromos eszközire, de a ház udvarának ápolása is leginkább az ő kezét dicséri.

„A legfontosabb a tiszta szívből, lélekkel való gondoskodás – akárcsak az embereknél. Fontos, hogy ha az emberek kinéznek az ablakon, akkor szép kertet lássanak, ha pedig valaki beszélgetni, vagy csak megpihenni szeretne, arra is van lehetőség a padokon, az árnyékos részben. Vallom, hogy minden nap történnek csodák. Az is csoda, hogy lélegzünk, hogy látunk, én pedig nem győzök hálát adni a velem történtekért.”

Fotók: Dezső Attila