„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Két tanú
Örökséget hagytak, mely nyomán adódik a kérdés: méltók vagyunk-e a helyükre lépni?
„A ti törvényetekben is meg van írva, hogy két ember tanúságtétele igaz.” (Jn 8, 17)
1981 őszén léptem át a budapesti teológia számomra addig ismeretlen kapuját. Néhány héttel korábban a teológiára jelentkezők felkészítő hetén már megismerhettem Szűcs Ferenc pomázi lelkipásztort. Ő abban az időben a teológusok spirituálisa volt. Nem sokkal később pedig kapcsolatba kerültem az első látásra-benyomásra morózusnak tűnő seniorral, Nagy Péterrel. Nem tudtam a két férfiú közötti családi kötelékről, de az egy húron pendülésük igen beszédes volt. A sokféleképpen megnyilvánuló viszonyulás, hogy mennyire fontosnak tartják a teológusokkal való foglalkozást: a lelkipásztori szolgálatra készülők pásztorolását, az értük érzett felelősséget. Egyházias környezetből érkezvén, tekintélytisztelettel néztem az akkori diákság vezetőjére és arra a későbbi tanáromra, aki formálisan csak öt éven át volt a tanárom. De ténylegesen azóta is tanítóm.
Ötödéves koromban vendége lehettem gyülekezeti gyakorlaton az akkorra már komlói lelkipásztornak, Nagy Péternek. Különös világba csöppentem: a parókián a „desztók” elől menedéket lelt drogosok húzódtak meg az egyik szobában, miközben a bányászváros világa a „létező szocializmus” valóságát jelenítette meg. A szórványvidék bejárása után elmondhattam a velem együtt ott lévő barátommal, hogy szociológiai, sőt, egyházszociológiai tanulmányúton vehettünk részt abban a két hétben.
2000 első hónapjaiban a pécsi klinika hematológiai osztályán igen elesett állapotban vártam sorsom jobbra fordulását. Egyszer csak megjelent „cárevics” Nagy Péter, aki a maga keresetlen stílusában igyekezett lelket verni belém. Távozása előtt a táskájából néhány határidőnapló-szerű kötetet vett elő, és a kezembe nyomta, ezzel a biztatással: „Szűcs Feri prédikációi, ezek biztos hasznodra lesznek, olvasd őket.”
Azokban a lelkileg megterhelő hetekben, hónapokban Szűcs Ferenc igehirdetései túlzás nélkül világosságot gyújtottak a szívemben, lelkemben. Teológiai tanárom – tudtán kívül – egykori tanítványának a lelkigondozója maradt.
Időközben elteltek évtizedek és a találkozások, beszélgetések, a barátságos és közvetlen kapcsolat e két, lelkészként immár kollégámmal egészen a közelmúltig megmaradt. A velük való kapcsolattartás, a professzor köteteinek olvasása, a beszélgetések Nagy Péterrel nyomot hagytak az életemben. Két különböző személyiség, mentalitás és életút. Elköteleződés nem csupán családi, de lelki, szellemi kötelékben is. Két tanú, akik az életben sok mindenen mentek keresztül. Elismerésben és mellőzöttségben, olykor talán zászlóvivőként, máskor háttérbe húzódva. Az egyiküké markánsabban, másikuké halkabban, de lényegileg ugyanarról a dallamról szólt az életük. Tanúk voltak, Krisztus szolgálatában. Olyan korban, amelynek még nincsenek történelmi távlatai. A közelmúltról van szó, ebből fakadóan a feldolgozás még nem záródhatott le. Számunkra e két tanú életútja mégis kifejező. Előttünk jártak, nemcsak életkor szerint, de jó példával is. Pál apostol szavaival: „Szegények, de sokakat gazdagítók.” Örökséget hagytak, mely nyomán adódik a kérdés: méltók vagyunk-e a helyükre lépni?
A mózesi törvények értelmében legalább két tanú egybehangzó vallomása alapján lehetett ítéletet mondani bárki felett. A János evangéliumából vett jézusi mondat egy, a kortársakkal folytatott polémiából kiemelt részlet. Jézus érvelése szerint neki nincs szüksége emberi igazolásra, és ez igaz is. De nekünk, akik késői tanítványok vagyunk, sokat jelent olyan tanúk hiteles testamentuma, akik Jézusra mutatnak. Szent tudománnyal, hittel, hűséggel az Úrhoz és az anyaszentegyházhoz, példaként megélt élettel és szolgálattal. Bizonyosan nemcsak rám, de többünkre nézve is igaz, hogy ilyen volt a tőlünk most búcsúzó két tanú, dr. Szűcs Ferenc professzor és sógora, Nagy Péter lelkipásztor. Számomra nem véletlenszerű, hogy a küldetésük szinte egy időben fejeződött be. Összetartozásuk egészen nyilvánvaló.
A Bánátból elszármazó, Kalotaszegen hazára lelő erdélyi egyházkerületi főgondnok, Kós Károly írja: „Lábunk nyomát gyorsan benövi a fű.” Legtöbbünkre nézve ez a tényszerű megállapítás igaz. Legyen hála az Úristennek, hogy vannak olyanok, akik nyomot hagynak maguk után. Nemcsak nosztalgikus élményeket és érzéseket, de olyan tartalmat, amely tovább él. Elsősorban nem önmagukat adták, hanem a gazdagító isteni kegyelemből lehettek hiteles tanúk. „Tanítók és barátok”, ahogy a portálon erről már olvashattunk.
Legyen áldott Urunk e két tanúért, bizonyságtételükért, hogy rámutattak arra az eljövendő Királyra, aki Úr élet és halál felett. Az Ő „jó vitézei” voltak. Seregében harcoltak, és most megtértek Urukhoz. Legyen értük dicsőség Istennek!
Bán Béla