Kevesen vannak bátrak, akik bölcsek is. Merthogy ma az evangéliumi bölcsességhez is bátorság kell. Sípos Ete Álmos egész szolgálata során e kettőt kérte, s mondhatjuk hálás szívvel, kapta is bőséggel Krisztusától. Bátor volt akkor is, amikor hivatalos felmentést kaptak a gyávák, amikor lelkészeknek, presbitereknek, hívőknek azt tanácsolták: ne csináljanak semmit (főleg ne hirdessék az evangéliumot), abból baj nem lehet; és bátor volt a „szabad” világ beköszönte után is, tudva, hogy a keresztyén ember szabadsága sosem tud hozzásimulni e világ magakelletéséhez. S így is lett, mindig aggodalommal figyelte rajongásig szeretett egyháza botlásait, zsákutcáit, igyekezetét - s ritka hűséggel akkor is imádkozott Isten népéért, amikor sokan a hivatalosok már csak végkiárusításra ácsingóztak az anyaszentegyház táján. Ő mindig a királyi menyegzőre készült.

És bölcs is volt, mert nem vitatkozott azokkal, akik elvitatták tőle a bölcsességet. Valóban, sokat küzdött, mégsem harcairól és vitáiról lett nevezetes, mert sosem szűnt meg magánál és a maga belátásánál magasabb szemponthoz igazodni. Tudta ugyanis, hogy végzetes, ha pusztán arra támaszkodunk, hogy tudunk és akarunk hinni, s nem arra, hogy Isten önmagát Jézus Krisztusban tárta fel teljesen. Az evangélium életváltoztató jó hír volt számára, s egyúttal meghívó szent életre, és kalauz az isteni szeretet végtelen világába. Jó pap volt. Holtig tanult. Megint eggyel kevesebben vannak a bölcsek, akik bátrak is tudnak lenni.

Isten elvitte tőlünk, s mi a boldog feltámadás reménye alatt adunk hálát áldott életéért.

A Magyarországi Református Egyház és a dunamelléki egyházkerület egész közössége nevében osztozunk Sípos Ete Álmos testvérünk halálakor családja és tisztelői gyászában.

*

„A Szentírás azt mondja, hogy Ábrahám kebele a boldog szentek lelkeinek lakozóhelye,  és ez nekünk bőségesen elég: vándorutunk végén az összes hívők atyja fogad minket, hogy megossza velünk hitének gyümölcsét. Minthogy azonban a Szentírás mindenütt azt parancsolja, hogy mi teljesen Krisztus eljövetelének váradalmától függjünk, és a dicsőség koronáját egészen addig halasztja, elégedjünk meg a számunkra megszabott isteni korlátokkal: az istenfélők lelkei, miután fáradságos küzdelmüket befejezték, boldog nyugalomra jutnak, ahol boldog örvendezéssel várják a megígért dicsőség gyümölcsét, és így minden függőben marad, amíg megváltó Krisztusunk meg nem jelenik.” (Kálvin, Institutio 3.25.6)

Bogárdi Szabó István