Ma is tisztán él bennem az első tévénézés emléke, ami egyszerre volt csodálatos és megrázó. Egy antilop eszeveszetten rohant a fennsíkon, ide-oda cikázva próbálta kicselezni az őt üldöző gepárdot. Mindketten villámgyorsan mozogtak, nem lehetett megjósolni, hogy ki fogja megnyerni a versenyfutást. Végül egy jól irányított elrugaszkodással a gepárd a földre rántotta az antilopot, és a torkába harapott. Könnyek szöktek a szemembe, és hangosan sírni kezdtem. Nem értettem, hogy miért bántja a gepárd ezt a gyönyörű állatot. Anyukám gyereknyelven próbálta elmagyarázni, hogy ezt nem gonoszságból teszi, hanem ez a természet rendje: ha soha nem tudná elkapni az antilopot, akkor éhen halna. Ez a természetfilm volt az első állomás, ezen keresztül ismerkedtem meg Sir David Attenborough-val, aki aznap jelképesen kézen fogott, és elindított egy olyan úton, ahol megtanultam szeretni és tisztelni a teremtett világot. Annak felismerése csak jóval később jött, hogy kinek lehet hálás szívvel köszönetet mondani ezért a csodálatos bolygóért. 

Sok előnye van annak, ha vidéken nő fel valaki, főleg, ha rendkívül kíváncsi a körülötte lévő élővilágra. Elérhető távolságban van rengeteg állat és növény, amiket megfigyelni és tanulmányozni lehet. Az pedig már külön áldás, ha ezt az olthatatlan tudásvágyat kielégítik az okos válaszokat adó felnőttek, és sokat mesélnek arról, amit ők már megismertek. Hosszú lenne felsorolni az emlékeimbe örökre bevésődött élményeket, melyeket felfedezéseim során tapasztaltam. Megfigyeltem újszülött, puha tüskés sündisznókat a fészkükben, szín alapján válogattam szét a varjúcsapat fiatal és idős egyedeit, finoman simogattam a színpompás keresztespók selymes hátát, és a fecskefiókák etetését figyeltem a fészekkel szemközti fa ágán ülve.

Minden megfigyelésnek volt egy közös pontja, amit már egészen kiskoromban megtanított anyukám: csendben és nyugodtan kell lenni. Nem volt ez könnyű feladat egy olyan izgága gyereknek, mint én, de a csendben koncentrálva előbb-utóbb éreztem, hogy egybeolvadok a körülöttem lévő élővilággal, és olyan részleteket látok meg így, amit nagy kapkodásban elszalasztanék. Amikor a bátyám mikroszkópot kapott születésnapjára, én voltam az inkább, aki kiugrott a bőréből. Az égvilágon mindent megnéztem mikroszkóp alatt: légyszárnyat, akácfabibét, hópihét. Elámultam mindennek az aprólékosságán, szabályosságán és szépségén. Olyan csodálatos világ tárult fel előttem, ami azóta is ámulatba ejt.

Nem telt el sok idő, és a könyvespolcomon már ott sorakoztak Attenborough művei: Az élő bolygó, Az első Édenkert, A növények magánélete. Ő volt az első, de nem az egyetlen személy, aki meghatározó szerepet töltött be az életemben, és komolyan befolyásolta érdeklődési körömet, személyiségem alakulását. Már nagyobbacska voltam, mikor berobbant hétköznapjaimba Rockenbauer Pál a Másfélmillió lépés Magyarországon című sorozatával. Addig is természetjáró voltam, de korábban soha nem érdekelt különösebben a teremtett világ koronája, az ember. Ez az Országos Kéktúrát bemutató sorozat azonban több volt számomra egy egyszerű turistaútvonalat végigsétáló csapatnál. Ez a sorozat gyönyörűen bemutatta az ember és a természet szimbiózisát. Bár vidéken nőttem fel, de e nélkül a sorozat nélkül soha nem ismertem volna meg, hogy milyen egy ötvösművész, drótostót, vadász, méhész, vízimolnár. Sőt, még az is kiderült számomra, hogy milyen sok történetet képesek elmesélni az ásványok és kövek, ha hozzáértő szemléli azokat.

Bevallom, fiatalon egyáltalán nem érdekelt, hogy hogyan jöhetett létre ez a csodálatos világ. Egyszerűen csak élveztem a szépségét és tökéletes rendjét. Aztán eljött a nap, amikor megismerkedhettem mindennek a csodának a Teremtőjével. Végre tudtam kinek címezni a korábban szavakba nem öntött hálámat! Amikor már felnőtt fejjel figyeltem némán az engem bámuló őzt, vagy néztem farkasszemet egy karnyújtásnyira álló gólyával, gyakran eszembe jutott egy igerész a Zsoltárok könyvéből: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsoltárok 46:11)

Később messzire kerültem a vidéki élettől, és nagyvárosi környezetben kellett újra felfedeznem Isten csodálatos teremtett világát. Ekkor váltak életem részévé igen nagy számban a szobanövények, és kezdtem bele a balkonkertészetbe. Bálint György, Bálint gazda mindennapos társammá vált ebben a panelligetben. Sokszor csak virtuális kertész vagyok, hiszen nem tarthatok szilvafát az erkélyemen, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne nézzem meg, miként kell szakszerűen megmetszeni. Minden évben alig várom a tavaszt, mikor végre kint ülve ihatom a reggeli kávémat, ami mellé akkor már jár egy távcső is, hiszen a lakótömbbel szemben lévő fákon mindig akad egy szarka, varjú vagy énekesmadár, akiket meg lehet csodálni, és minden ámulásom egy-egy elrebegett hálaima is a mi Istenünk felé. A teremett világ számomra olyan, mint egy kórus, amelyik szüntelenül Isten dicsőségéről énekel, és Dáviddal együtt zengem én is, hogy „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat.” (Zsoltárok 19:2)

A keresztény felekezetek idén 14. alkalommal ünneplik hazánkban a teremtés hetét a teremtés ünnepének nemzetközi mozgalmához kapcsolódva. Magyarországon mindig az október első vasárnapját megelőző héten – idén 2021. szeptember 25. és október 2. között – tartják a teremtés hetet, amely a teremtés ünnepével, hálaadással ér véget. Ez az időszak különösen alkalmas, hogy figyelmünket a teremtett világ értékeinek megóvása felé irányítsuk. Ennek legszélesebb körben megvalósuló formái a helyi gyülekezeti kezdeményezések, programok, amelyekhez egységes plakátot és az Ökumenikus Teremtésvédelmi Munkacsoport által összeállított tematikus segédanyagot a MEÖT honlapjáról tölthetnek le. A teremtés hete idei témája: Szent ez a hely, ahol állsz.

Kép: Elena Shoumilova