A folyosó üres, csak én sétálok rajta. Osztálytermek ajtaja mögül tanítási órák hangjai szűrődnek ki. Vagy mégsem tanítás? Mégsem óra? Vagy mégis? Igen, tanítás, órák, másként. Hallgatom őket. A harmadikosok a volt Baár–Madasos diák, Nemes Nagy Ágnes Ponty-király című meséjén keresztül ismerkednek a diktatúra természetével, és egy életre megtanulják, hogy a pontynak nem való a fog, mert önkényúr lesz belőle. (http://www.szozat.org/index.php/ertekeink/tartalommutato/9215-nemes-nagy-agnes-a-ponty-kiraly).

A hatodikosoktól lelkes ruhapróba hallatszik, ahogy barátkoznak nagyanyáik, nagyapáik 50-es évekbeli darabjaival. A lányok egy-egy fintort ejtenek a fejkendőket, térd alá érő szoknyákat látván, a fiúk nem értik, hogy nem volt farmernadrág, akkor miben jártak. A pufajka, a lódenkabát pedig már csak színházi jelmeztárból érkezett, hogy az se maradjon ki a sorból. A hetedikes történelemóráról sem a tanáruk hangját hallom, hanem a 60 évvel ezelőtti tüntetés zaját – Ruszkik, haza! Majd az egyetemisták 16 pontjának részletei és a Szózat csendül fel úgy, hogy szinte látom a Bem téri tömeget ott, ’56. október 23-án. Az elsősöknél színes ceruza sistergése, piros-fehér-zöld papírgalacsinok gömbölygetése árulkodik arról, hogy itt bizony a lyukas zászló történetével ismerkednek a gyerekek, miközben elkészítik a magukét, hogy ünnepivé tegyék a napot. A nyolcadikosok már az internet adta lehetőségekkel hasonlítják össze a forradalom egykori helyszíneit a mai állapotukkal, és fedezik fel azokat az utcákat, tereket, ahol annak idején tankok masíroztak, ma meg ők járnak nap mint nap hazafelé. A másodikosoktól egy csángó sirató dallamai szűrődnek, melyet énekelve az áldozatok emlékére egy-egy mécses fénye is fellobban, végül hitvallásszerűen éneklik a ’Ha én zászló volnék…’ kezdetű versszakát Bródy János klasszikusának. Az ötödikeseknél a pesti srácok életéből elevenednek meg jelenetek, ahogy a kisdiáknak a forradalom jó dolog, mert nem kell iskolába járni, a kamrából a féltett tartalékokat lehet elfogyasztani. De bepillanthatunk a Corvin-közbe is, ahol egy anya keresi kétségbeesve fiát, aki beállt a nemzetőrök közé, és akiről a parancsnoka kimondja, hogy hős, mint a többi fiú, akikkel kivívják hazánk szabadságát. Végül a negyedikesek ajtajához érve a melbourne-i vízilabda mérkőzés Ria-Ria-Hungária! kiáltásait hallhatjuk, és a gólörömöt, mely a véres mérkőzésen vigaszt adott a forradalom leverése után is: Győztünk.
De a hangok nem csak a termekből szólítanak. Beszélnek a falakról is. Megszólalnak a hősök személyesen. Beszélnek az unokák tollából, ahogy az elmúlt napokban egyre több nagyszülővel, rokonnal, ismerőssel készült rövid beszélgetés, interjú sorait olvashatjuk plakátokon. Ezekből megtudhatjuk, hogy a családi esernyőtartó ’56-os lövegből készült, hogy a vidéken élő nagypapa egyike volt azoknak, akik a faluban élelmiszergyűjtést szerveztek a fővárosiaknak, hogy a nagymama, aki akkor 11 éves volt, hogyan élte meg a menekülést a lövöldözések közepette. Ők azok a hősök, akiket a gyerekek megszólítottak, megszólaltattak, akik még szólhattak a gyerekekhez. Személyes élményeiket elmondva, hogy feledésbe ne merüljön, hogy emlékezzen a család, hogy az unokák majd a saját unokáiknak is mesélhessék, hősök voltak a családunkban.
Most megtelnek a folyosók. Kitódulnak az ajtókon a Ponty-király rémuralma alól felszabadult vizek lakói, a tüntető ifjúság, a megfiatalodott nagyszülők lóden és kendő nélkül, a pesti srácok egy-egy fapuskával, a szurkolók és siratók felszabadultan keverednek egymással. Szünet van. Gyerekzsivaj, szaladgálás, tízórai, játék, élet. A hősök a falakról lesik őket. A jövő hőseit, akik most piros, fehér vagy zöld pólóban cikáznak egyik teremtől a másikig, karjukon nemzetőr karszalag. Mert bár a szerepeket, jelmezeket letették, a napot kivételesen nem az egyenruha teszi ünnepivé, hanem a reggel közösen megvarrt karszalag. Ezt mindenki hordja, magával viszi haza. Egy kis darab az ünnepből. De nem csak ennyit akarnak, maguknak egy karszalagot. Hanem megmutatni, hogy összefogva egy nagy zászlóvá válhatnak. Sokféle piros, fehér és zöld. Ez nem egy darab az ünnepből, ez maga az ünnep. Összeáll az udvaron a lyukas zászló.Ismét kiürül a folyosó. Eddig az ifjú hősök beszéltek. Most azok közül, akik eddig a faliújságról, a papírról szólaltak meg, öten eljöttek. Eljöttek mint nagymamák és nagypapák, hogy meséljenek az unokáknak. Így is mutatják be őket: X. Y. nagymamája, nagypapája. Aki szemtanú volt. Aki ott volt, átélte. Ki gimnazistaként, ki gyermekként, ki egyetemistaként. Volt, aki egy mártír társáról mesélt, másik arról, hogy miért maradt a családja mégis itthon, miközben az apa börtönbe került a forradalmi tevékenységéért. A harmadik meg arról, hogy egy besúgó mentette meg az életét a börtönben a kihallgatások során. Szólnak lövésekről, melyek elkerülték őket, és lövésekről, melyek társukat találták el. Hősök, akik még nem legendák, de unokáik számára azzá válhatnak. És ezen a napon 220 unokájuk volt jelen, aki hallgatta őket. Szarka Miklóst, Viczián Istvánt, Kékesi Raymundnét, Nényei Gábort és Nényei Gábornét.

Sétálok az üres folyosón. Keresem a hősöket. De csak a szekrényekre kitett gondolatfelhőket látom, melyekkel egész héten szelfizhettek kicsik és nagyok. A 21. századi forma nem tűnik hősiesnek, de az üzenet az lehet. Ahogy peregnek a monitoron a beküldött szelfik, hallom a hangjukat, elsőstől nyolcadikosig, ahogy vállalták az arcukat egy-egy mondathoz állva, egyedül vagy csoportosan, de hirdetve, hogy

Ne félj! (Lk 12,32)

Én bátor leszek!

Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság! (2Kor 3,17)

Kiállok érted!

Gondolkodó ember vagyok!

Soha nem fogom engedni!

Számíthatsz rám!

Magyarország a hazám!

Nem fogok hallgatni!

1956 Köszönjük! 2016