Ha dr. Szabó Cecília csecsemő- és gyermekgyógyász, aneszteziológus és intenzívterápiás szakorvos, osztályvezető főorvoshelyettes megszerzett tudását egzakt módon ujjhegyre szedjük, megvan a fél cikk. Az egészségügyi ágazat magas rangú kitüntetése csak ürügy, hogy leülhessünk vele is a nagy Gyógyító jelenlétébe.
Mondják, az orvos a személyiségével is gyógyít.
Ha belépünk a gyermekintenzív osztályra, egyre megrendítőbbé válik ez a tudás.
Olyan orvos adott egy órát az idejéből, aki tudása legjavát ezen a nehéz terepen adja a nagy Gyógyító kedvenceiért, a kisgyermekekért.
Az osztályon ott vannak a doktor urak és a doktornők is – kicsi gyerekként egy-egy fényképen. Megmutatva, hogy milyenek egészen kicsiként.
Cecília ezt teljes személyiségével, lényével írja alá: kicsik is vagyunk mind.
A megrendüléssel együtt az osztályt érezhetően áthatja a humor. Nehéz, olykor elbírhatatlan történetek közt járunk, élet és halál mezsgyéjén.

Dr. Szabó Cecília: A tréfa mégis itt bujkál köztünk állandóan, a szóviccekben, egymás ugratásában. Nagyon kell, hogy humorunknál maradjunk, és a légkör megteremtésében dr. Csapody Marcell főorvos úr élen jár.

A születési sorrenddel foglalkozó szakértő, Kevin Leman mondta, hogy mielőtt betolják a műtőbe, szeret arról megbizonyosodni, hogy aki műteni fogja, elsőszülött.

Dr. Szabó Cecília: Nem operálok, csak altatok, de igen, én is elsőszülött vagyok. (Nevet.)

Feltételezem, hogy a felelősségteljesség már gyerekkorától jellemző volt Önre.

Igen az átlagnál sokkal nyugisabb, már-már abnormálisan jó gyerek voltam, nem akartam gondot okozni a felnőtteknek. Az öcsém és a húgom két egészen más világ, eltérő személyiségek vagyunk. Nagyon hamar megszületett bennem, hogy felelős vagyok értük, hiszen észleltem, hogy mindent azonnal utánam csinálnak, különösen a húgom, aki tizenegy évvel fiatalabb. Meg kellett gondolnom minden lépést.

Mikor volt az első pillanat, amikor fölmerült, hogy Cecília gyógyítani fog?

Ritka egészséges gyerekek voltunk, nem nagyon találkoztam orvossal gyerekként, ezzel együtt a gimnázium elejétől mozgolódott bennem az orvosi pálya, de sokáig úgy gondoltam, hogy nem vagyok ehhez elég okos, hiába voltam kitűnő tanuló.
Hegedűtanár szerettem volna lenni, komolyan zenéltem, de közepes tehetségűnek tartottam magam, így nem pódiumra, hanem zeneiskolába készültem. Nagyon rossz hegedűtanárom volt, született antihős, szóval egészen korán az lett a célom, hogy általános iskolás gyerekeknek hegedűt tanítsak.  
A gimnázium második évét követő nyáron jöttem rá, hogy mégsem lehetek más, mint orvos. Úgy éreztem, hogy ez az Istentől rendelt feladatom, ehhez kaptam talentumot, nem téríthet el a fizikafelvételi, ha egyszer az a feladatom, hogy orvos legyek.

Így képzelem el, amikor hivatás születik, de ezt kívülállóként nem könnyű megérteni.

„Belülállóként” sem. (Nevet.) Egyszerűen megszűnt a kétely. Azt éreztem, hogy nem kell nekem kitalálni, hogy mi legyek, mert már vagyok valamilyen, és „meg van írva”, hogy ebből mi következik. Utólag úgy látom, a hegedűtanárságot azért találtam ki magamnak, hogy helyrehozzam az engem ért sérelmet.

Az egyetemen hogyan talált rá a saját irányára a sok terület között?

Azzal az elhatározással kezdtem az egyetemet, hogy krónikus belgyógyászaton szeretnék majd dolgozni, idős betegekkel, mert ezen a téren Magyarországon komoly hiányok voltak akkor is. Azt gondoltam, akkor adhatok a legtöbbet, ha ezt a területet, amelynek minimális a megbecsülése, szívvel-lélekkel csinálom majd.

Az egyetemen viszont minden érdekelt, ami az élettel kapcsolatos; ahogy egyre többet értettem és láttam abból, hogy minden mindennel összefügg, még inkább élveztem a tanulást. Harmadéven ébredtem rá, hogy nekem nem az idős emberek ellátása lesz a dolgom, hanem a gyerekgyógyászat.

Mi táplálta az első és mi a második felismerést?

Az elsőt egy racionális meggondolás. Csak utána derült ki számomra, hogy mi vonz valójában, és láttam meg ebben az okszerűséget – később értettem meg, hogy ehhez kaptam talentumot.
Belenézve a gyerekgyógyászat összes szakterületébe, úgy éreztem, hogy egy kisebb területet fogok választani, aminek nincs akkora tétje. Aztán beláttam, hogy a szándékom ellenére főként az intenzívterápia és az altatás érdekel, kár küzdeni ellene. Itt minden területet át kell látni, hiszen bármelyik adhat intenzív állapotot, de nem nekem kell minden részletet kitalálni. Gyors döntésekre, határozottságra és együttműködésre van szükség. Nagyon érdekes az egész, ahogy a kórélettan működik a napi gyakorlatban.

Ezt most Önnek valahogy el tudom hinni. Viszont az orvoslásnak vannak nem hétköznapi érzelmi terhei, az intenzív terápiának bizonyára még inkább.

Tanulható is, hogy hogy küzdünk meg a stresszhelyzetekkel; hogy legyünk úgy empatikusak, hogy mi nem rokkanunk bele, hanem támogatóan vagyunk jelen a családok életében.

De akit ez a pálya választ, azt gondolom, az érzelmi terhek hordozásához is eleve kapott valamit. 

Nekem valahogy fontos is, hogy érzelmileg igénybe vegyen a munkám, nem csak fejben és fizikailag. De ezt az alkatot is ajándéknak érzem, amit talán jól használok így mások érdekében.

Ezzel együtt az orvosok felett is ott lebeg a kiégés veszélye. Majdnem harminc évet töltött a pályán, hogyan védekezik ellene?

Idén októberben volt huszonhét éve, hogy végeztem az egyetemen és a kórházhoz kerültem.

Szentágothainé Alíz, az iskolateremtő idegtudós, Szentágothai János felesége kérdezett rá még az egyetem alatt, hogy miért nem megyek a Bethesdába dolgozni, szerinte nekem ott a helyem.
Akkor évente egy kezdő orvost vettek fel, abban az évben én lettem az az egy.
Kezdetben tehát nagyon meg kellett becsülnie magát az embernek, kétéves szerződés volt, aki két év alatt nem felelt meg, nem maradhatott.

Meg lehetett tanulni az elején gyorsan és pontosan dolgozni. Kevesen voltunk, nem volt lehetőség sok lamentálásra. A sok orvos-beteg találkozás elképesztő nagy gyakorlatot adott, amellett, hogy megterhelő is volt. Volt olyan betegellátási csúcsom tizenkét órás műszak alatt, ami már komoly szorongásra adott okot, hogy nem tévesztettem-e el valamit.
Van az a terhelés, ami még növekedésre sarkall, de kevés választja el a kiégés felé vezető úttól.

Voltak a pályámon nehezebb időszakok, amikor a kiégés sokadik lépcsőjén találtam magam, de valahogy mindig kivergődtem ezekből a helyzetekből. Bármilyen művészet feltölt. Nagyon sokat járok hangversenyre, nem is merném megszámolni, hogy éves szinten ez mit jelent pontosan. (Nevet.) Mostanában visszataláltam a szépirodalomhoz is. Volt olyan időszak, amikor csak szakirodalmat olvastam.

Ezzel együtt nagyon kellenek ilyenkor a kollégák is, akiket tisztelek, akikre felnézek, akikkel átsegítjük egymást a nehézségeken. Nem úgy vagyunk barátok, mint ahogy azt a Deák téri gyülekezetemben gyerekkorom óta tartó erős kapcsolódásokban megélem, de egymás életében fontos támaszként vagyunk jelen.

Kire nézett föl mesterként?

Szakmailag példakép volt a kollégák között dr. Mikos Borbála, aki tizenöt évig volt osztályvezetőm az intenzíven. Elképesztő mélységű és naprakész szaktudása, valamint elkötelezettsége azóta is követendő számomra. De ilyen volt dr. Velkey György is, aki elsöprő szakmai tudással bír, mindig rögtön átlátta a helyzetet és jól priorizált, rögtön tudta, hogy mi van az élet védelme szempontjából az első, mi a második helyen és így tovább.
Az intenzíven ez a legfontosabb képesség, hogy a rengeteg információ között ne vesszünk el a részletekben, és ne az orvos szaladjon az események után.

Élvezettel, lenyűgözve figyeltem őket kisorvos koromban, amikor az osztályra kerültem. Nagyon lendületes, jó időszak volt. Dizseri igazgató úr halála ebből a szempontból is csapás volt, hogy Velkey Györgynek ki kellett lépnie az ágy mellől. Ez a 2003-as év elején történt, akkor új időszámítás kezdődött a kórház életében, de az én életemben is egyébként, sok szempontból.

De nem csak a múlt adott szakmai támaszt, hanem a jelenben is olyan emberek mellett lehetek, akiktől sokat tanulok, dr. Csapody Marcell osztályvezető és dr. Liszkay Gábor főorvos naprakész tudása, elmélyült szakmai érdeklődése és mély embersége engem is épít napról napra.

A 2003-as év mellett melyek voltak azok a fordulópontok, amelyek új időszámítás kezdetét jelentették?

2003 több szempontból fontos év, a végén tettem le a gyermekgyógyászati szakvizsgát, úgy éreztem akkor, hogy az életem legfontosabb vizsgája.
Egy hosszú út vége, egy még hosszabbnak a kezdete. Sok volt bennem a kétely, de az intenzív osztályon dolgozó kollégák már egyértelművé tették, hogy a szakvizsga után várnak.
Az aneszteziológiai és intenzív terápiás szakvizsgám 2011-re érett be. Alázatra inti az embert, hogy mindig lehet újra kicsinek lenni és megint felépíteni magát egy új területen.

Ahogy hallgatom, Cecília hite is közrejátszik abban, hogy az építkezés folyamatos.

A hitem nem csak a munkában, hanem az egész életemben jelen van. Úgy is, hogy másodfelügyelője vagyok a Deák téri Evangélikus Gyülekezetnek, ahol felnőttem, de főként úgy, hogy meghatározza minden cselekvésemet, gondolatomat, azt, hogy eszközként látom magam a gyógyításban.
A pályám elején, amikor új készséget kellett megtanulni, a tanulási görbe meredeken ívelt felfelé. Amikor háromszor-négyszer sikerült valami és azt gondoltam, hogy már tudom, szinte biztosra vehető volt, hogy nem ment a következő. Hívőként ezt a jelenséget úgy tudom olvasni, mint állandó figyelmeztetést, hogy el ne felejtsem: kicsi vagyok én ehhez.
Nem szoktam szülőkre, családokra ráerőltetni, amit egy-egy helyzetről gondolok, de volt néhány szituáció, amikor egyértelműen azt éreztem, ki kell mondani: Isten kezében vagyunk.
Nagyon fontos, hogy a kollégákkal is tudunk arról beszélni, amikor valamelyikünk megrendül a hitében egy-egy történet vagy egy család helyzete miatt.

Velem is megesett, hogy az alapokig megrendültem. Abban is, hogy létezik-e egyáltalán Isten, ha megengedi, hogy fantasztikus emberekkel, jó családokkal, örökbefogadott roma gyerekkel, akit gyönyörűen nevelnek, megtörténjen a legrosszabb.

Van erre válasza?

Nincs. Orvosként és hívő emberként sem tudok mindenre válaszolni.

Mi ad megnyugvást ezekben a helyzetekben?

Azt biztosan tudom mindig, hogy Isten jelen van és az adott helyzetből szakmailag a legjobbat próbáltuk kihozni. Végig a családok mellett álltunk, bármerre fordult a történetük, nem hagytuk őket magukra. Pszichológusaink évekig kísérik a veszteséget átélt családokat.

De olyan is volt, amikor víz alá merült, újraélesztett kisded gyönyörűen meggyógyult, neurológiai szempontból teljes épségben élhetett tovább. Ez a csoda még a paraszolvenciatörvény előtt történt, és az apuka megérkezett egy hatalmas köteg húszezressel köszönetként.

Akkor is úgy éreztem – amellett, hogy egyébként sem fogadnánk el –, ki kell mondanom, amit valójában gondolok,

a kislány gyógyulása az Úristen kegyelmének egyenes megnyilvánulása a szemünk előtt; ne hozzuk le e földre, hagyjuk meg abban a dimenzióban. 

Változott a gyógyításhoz való viszonya az itt töltött évek során?

A tapasztalat rengeteget segített, mára sokkal kiélezettebb az érzékelésem, hamarabb észreveszem, ha egy gyerekre különösen kell figyelni, annak ellenére, hogy semmi konkrétum nem látszik még.

Fontosnak tartom, hogy folyamatosan fejlődjek.

A Pro Sanitate díj meglepetésként érte?

Teljesen meglepett, de őszintén szólva a lényeges számomra a jelölés ténye, nem pedig maga a díj. Hiszen a kórház terjeszti fel az embert, de hogy ki kapja és ki nem, az már nagyon sok mindenen múlhat, nincs rálátásunk. Az elbírálás azoké, akik nem ismernek sem engem, sem a munkámat. A felterjesztés az igazi érték, az a tény, hogy a kórház, ahol az egyetem elvégzése óta dolgozom, érdemesnek tart erre, önmagában hatalmas öröm és megerősítés.

Azért minden szubjektív elemével együtt fontos lehet egy díj is...

Természetesen az, de az alkatomból adódóan inkább feszélyez, mint örömet ad, azt gondolom, nálam sokkal érdemesebb kollégáknak járna…

Ezerszer fontosabbak számomra azok bensőséges találkozások, amiket a díjnak köszönhetek. Egy nővér, akivel huszonöt éve együtt dolgozunk, odalép hozzám, átölel és azt mondja: "ez jó helyre került, megérdemelted".

Az elismerés – amiről egyébként is azt érzem, hogy utólag kell még „rászolgálnom” – mindannyiunké, az egész osztályé. Jól képzett szakdolgozók és orvos kollégák nélkül megmoccanni nem lehet sem az intenzív osztályon, sem a műtőben. A többiek elkötelezettsége és szaktudása nélkül semmi vagyok önmagamban.

Képek: Füle Tamás