Hallgatom a HIT Talk podcast adásait, és miközben érdekesebbnél érdekesebb gondolatok hangzanak el, a fejemben egyre csak záporoznak a ki nem mondott kérdések. No, nem mintha nem lenne érthető mindaz, amiről szó van, hiszen a műsornak kifejezetten célja, hogy ne csak a tudományos, de a „laikus” hallgató is gazdagodjon általa. Ez sikerül is neki. De amikor továbbgondolom egy-egy műsor aktuális témáját, és eszembe jut, hogy a tágabb kontextusban mit jelenthet számunkra a hagyomány, identitás, történelem hármasa, és egy-egy témának mi a relevanciája ebből a szempontból, akkor újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. Ezek némelyike egyáltalán nem történészi reflexió, hanem mindannyiunkat érintő, identitáskeresésünkbe vágó kérdés.

Az első adásban Kósa László történész-etnográfus a magyar reformátusság történelemformáló múltjáról, kulturális sajátosságairól és a nemzetközi protestantizmusban elfoglalt helyéről beszélt – minderről itt írtunk részletesebben. A második részben pedig a két évszázados tradíciókkal rendelkező, de a kutatók számára sok-sok csapdát rejtő gyülekezettörténet- és iskolatörténet-írásról beszélgetett Dienes Dénes egyháztörténész, valamint Garai Imre és Ugrai János neveléstörténészek. Mivel ez utóbbiról nem írtunk tartalmi összefoglalót, ezért most felvázolom, mi és miért releváns számunkra ebből a témából, amely talán első ránézésre tudósok szűkkörű problémájának tűnhet.

A beszélgetők erősen indítanak: van-e még egyáltalán értelme gyülekezetek, iskolák vagy egyéb intézmények történetét megírni? Hiszen ezek tudományos körökben nem tartoznak a tisztelt és elismert témák közé. Ennek egyik oka, hogy számos olyan hely- és intézménytörténeti munka született, amely nem erősítette a hazai történetírás színvonalát, mivel sokszor inkább laikusok foglalkoztak ezzel, mégha nagyon lelkesen is. Szakmailag nem voltak elég felkészültek, ezért a történészek érthetően kritikusan viszonyultak a publikációikhoz, amelyeknek egyébként a köztörténet-írás nem sok hasznát vette. Szakmai körökben viszont nem számít népszerű műfajnak az intézménytörténet-írás, mert egyfelől nagyon sok levéltári kutatómunkával jár, másfelől számos módszertani csapdahelyzettel, harmadrészt a fontosabb intézményeknek már vannak historiográfiai előzményei, negyedrészt a posztgraduális ösztöndíjak inkább más témák felé terelik a kutatókat.



Felmerülhet persze, hogy az iskolák történetét pedagógusok is írhatnák, a gyülekezetét pedig lelkipásztorok. Az elmúlt harminc év válságai azonban visszahatottak erre is. A pedagógusoknak és a lelkészeknek általában nem maradt elég kapacitása az ilyesmire. A pedagóguspálya problémái az intézmény- és neveléstörténetről, a lelkészi pálya problémái pedig a gyülekezettörténettől vonták el a figyelmet. Viszont ha csak a lelkészek és pedagógusok feladatának tekintenék mindezt, azzal azt is sugallanánk, hogy a gyülekezetek és iskolák története csak azokra tartozik, akiket érint. Ennek kapcsán viszont jogosan merülhetne fel a kérdés: kiket érint egy iskola vagy egy gyülekezet története? Csak azokat, akik oda tartoznak? Esetleg a tágabb környezetüket is? Vagy a fenntartó egyházközséget, egyházmegyét, egyházkerületet is? Ha elég jelentős intézményről van szó, akkor országos vagy össznemzeti jelentőséget is tulajdoníthatunk neki? Vagy utóbbit csak az esetben, ha kimutatható társadalomformáló vagy kultúraformáló hatása volt?

A gyülekezet- és intézménytörténettel foglalkozók a legtöbb esetben akkor is kötődnek az adott közösséghez, helyhez vagy intézményhez, ha egyébként szakszerű és tudományos kritériumoknak is megfelelő történeti kutatást végeznek. Ebből is egyértelmű, hogy az indíttatás, a motiváció igenis fontos szempont. Emiatt, függetlenül a munkamódszertől, az intézmény vagy gyülekezet identitásának erősítése szempont lehet akkor is, ha nem ez az elsődleges cél. Amikor tehát feltesszük a kérdést, hogy kire tartozik az adott intézmény története, azt is fel kell tennünk, hogy milyen identitásokban tölthet be szerepet. Aki a sajátjának érzi, annak az identitására már kihathat, de azoknak az identitását is formálhatja, akik nem érzik a sajátukénak. Ez utóbbi általában közvetett hatásokon keresztül történik. Ha például egy intézmény jelentősen hozzájárul a hazai művelődés- és iskolatörténet fejlődéséhez, az sokunk identitását erősítheti. Ahogy a podcastban elhangzott, ezek az intézmények itt vannak velünk a mindennapokban, ma is a társadalom működésének szerves részét képzik. A róluk szóló kutatás mindig a jelenről is szól, nem csupán a múltról. Színvonalas helytörténeti munkákra azért is van nagy szükség, mert sok új szemponttal járulhatnak hozzá az össztársadalmi vizsgálatokhoz. Erre a sokszor csak egy-egy aspektust vizsgáló tudományos történetírásnak nagyon is szüksége van.

Az is elhangzott, hogy az interpretációkat nem szűkíthetik le a saját preferenciák vagy az értelmezési keretül szolgáló elméleti megközelítések. A tudományos vizsgálat esetében ugyanakkor nem lehet az kizárólagos szempont, hogy az identitáshoz kapcsolódó elemeket vizsgálja, mert így beleesünk az egyféle történetértelmezés csapdájába. A történetírás nem csak arra szolgál, hogy országosan vagy a magyar kultúrában is hasznosítható írásokat produkáljon, vagy minden esetben ezekhez kapcsolódjon. Ehelyett az az elsődleges szempontja, hogy többféle felvetés kutatására lehetőséget adó forrásbázist eredményezzen, és külföldön is bemutatható legyen. Más oldalról viszont a tudományos kutatás konzekvens és világos fogalomhasználata hozzáárulhat ahhoz, hogy az adott közösség identitását valamilyen irányban formálja, esetleg közvetetten arra is késztesse, hogy saját identitásának egy-egy elemét felülvizsgálja vagy megvizsgálja. Ennek a műfajnak tehát van feladata, van funkciója, társadalmi szinten is. Nem kell lenézni egyik válfaját sem, noha a szakmaiság kritériumaihoz valóban ragaszkodnunk kellene, és szem előtt kell tartanunk, hogy nem csak magunknak és szűk közösségünknek, műhelyünknek írunk.



Kié hát e történetírás? Ki vallja, ki vallhatja magáénak? Nehéz kérdések ezek, és sokszor fontosabb feltenni őket, mint megválaszolni. Mégsem kerülhetjük ki minden esetben a válaszadást. Az a fentiek alapján egyértelművé válik, hogy a gyülekezet- és intézménytörténetek nem csupán azok identitását érintik, akik ezt elismerik vagy magukénak vallják, a kör tehát tágabb. Viszont nem minden gyülekezet- és intézménytörténet alkalmas arra, hogy a közös történetünket formálják, a kör tehát szűkebb. Egyszerre tágabb és szűkebb ez a kör? Ellentmondásosnak tűnik, de nem az. Egyszerűen arról van szó, hogy mint oly sok minden más az életünkben, ez sem fekete-fehér, igen-nem kérdés, hanem skála, amelyen több fokozat van. Ebből az következik, hogy mindenfajta történetírásnak lehet és van értelme és létjogosultsága, ha a helyén kezeljük. Ha mégis konkrétabb választ keresnénk: a legszűkebb értelmezés szerint azé a történet, aki részt vesz benne.

Részévé válni a történetnek – nincs ennél erősebb kötődés, mert ez több annál, mintha csak magunkénak vallanánk, és több annál, mintha csak egy közvetett identitásformáló eleme lenne életünknek. Nem mehetünk el amellett sem, hogy saját élettörténetünknek sem mi vagyunk valódi urai, hanem a Történelem Ura, aki történeteinket az egyetemes üdvtörténet részévé teheti – kegyelemből, hit által. Amikor a hely- és intézménytörténettel foglalkozó református szakmai műhelyek szellemi gazdagságáról és művelődéstörténeti jelentőségéről beszélünk, arra is emlékeznünk kell, hogy gyülekezeteink, intézményeink, szűkebb és tágabb közösségeink maguk is eme üdvtörténeten belül keresték a maguk helyét, identitását. Olyan kontextus ez, amely túlmutat a történészi-levéltári kutatásokon, és személyesebb, mint hétköznapi kötődéseink. Hidat teremt olyan emberek között is, akiknek egyébként talán semmilyen más kapcsolódási pontjuk sincsen egymáshoz.

Hagyomány, identitás, történelem. Mindhármat meghatározza reformátusságunk múltja, jelene, jövője. Amikor erre reflektálunk valamilyen formában, akkor saját és közös történetünket is írjuk egyszerre. De reformátusságunk egyúttal többet is jelent: elfogadni, hogy történetünk csak kegyelemből, hit által része az üdvtörténetnek, ezért sem birtokolni, sem irányítani nem tudjuk. A szakmai alázat mellé itt jön be szempontként az általános emberi alázat. Mert valójában nem annak kellene a számunkra lényeges kérdésnek lennie, hogy kié a történetünk, hanem annak, hogy kiknek a történetét vagyunk képesek a krisztusi értelemben véve gazdagítani. Ezáltal gazdagodik a mi történetünk is, és kiteljesedik benne mindaz az ígéret, amelyet a Történelem Urától Krisztusban kaptunk. És egyszer, a történelem végén a teljes történet le lesz majd írva – az Élet Könyvébe.


Barna Bálint
Képek: Füle Tamás