„Mert megtudtam felőletek atyámfiai a Kloé embereitől, hogy versengések vannak köztetek.
Azt értem, hogy mindenitek ezt mondja: Én Pálé vagyok, én meg Apollósé, én meg Kéfásé, én meg Krisztusé.
Vajon darabokra osztatott-é a Krisztus? Vajjon Pál feszíttetett-é meg érettetek, vagy a Pál nevére kereszteltettetek-é meg?" (1Kor 1,11-13)

- Kié vagy? Pálé? Kéfásé? Kéfásé?! Jaj, úgy megkönnyebbültem... Na akkor nyitottan beszélhetünk.

A skatulyázások korát éli a Krisztus-test. Ahol csak az számít, és csak az számíthat bármire, aki valakié és valamely lövészárok buzgón lövöldöző tagja. Lojalitásért legalitás.

A Krisztus-szó, a „vigyázzatok és imádkozzatok" nem elég, a türelmetlen keresztyén inkább „igehelyettesítő" hatalomtechnikai eszköztárral él. Majd ő megmutatja! Hat napon át pucolgatja fegyverét, a hetedik napon tölt és lő. A kegyelmes Isten helyébe modern csiki-csuki, frakciózás és hálószövögetés lép.

Félelmet látok. Amikor nem a testvért látjuk a másikban, hanem a „másik párt" tagját, a gyűlölt Apollós emberét, aki nem magunkfajta, és legalább is gyanús. Mit akar ez itt? Részekre szakított Krisztust hordozunk: neked is egy darab, nekik is, nekünk is. Nem kell a teljes Krisztus, csak a magam darabkája belőle, amin nem kell az „ellenpárttal" osztoznom.

A megosztott Jézus kifosztott Jézus. Nem Megváltó, nem Úr, csak egy zsidó fattyú. Egy darab is untig elég belőle. A darabokra osztott Krisztus voltaképpen azt jelenti: egyikünké sem igazán. Talizmánként hordozom, ami nem beszél, nem diktál, mégis valami babonás biztonságérzetet nyújt. A részekre szakított Krisztusnak én diktálok, szemben a teljes Krisztussal, aki munkálkodik az életemben, csodát tesz, vezet engem és szolgálni küld.

A baj ott kezdődik, vagy inkább csak halmozódik, ha már nem csupán az „ellenpártnak", Pálnak vagy Apollósnak akarok diktálni, de Krisztusnak is diktátumot fogalmazok. Korunk liberális embere az egyén jogainak mindenekfelettiségét hangoztatja, míg a kor elvilágiasodott keresztyéne ehhez hasonló szellemben az Isten iránti engedelmesség hallatán horkan fel. Neki az Isten se mondja meg! Így lesz a liberalizmusból zsarnoki akarnokság. Nem a bűnös, hanem a bűn jogaiba helyezése.

A zsarnok- és akarnokkeresztyén nem enged Krisztusnak. Mert a trón már foglalt: az EGO ül benne. Nem kell a Lélek szava, majd én választok kedvemre való igei üzenetet. Az Isten szavát is úgy forgatom, - kiforgatom - hogy nekem jó legyen.

Innentől kezdve szabad az út az „egyedül Krisztus által" helyett az én és Krisztus, az „egyedül  az Ige" helyett az Ige és korszellem, az Ige és pszichológia, stb. felé.

Krisztus részekre szakítása azt jelenti: nem kell az egész, nem kell az egy Krisztus, mert sok minden más uralkodik, eluralkodik bennem. Nem kell az Ő életemben való uralkodása, helyette csupán birtokolni kívánom a Krisztus-darabot. Zsebre teszem a keresztet. Nem kell a szuverén Isten iránti engedelmesség, akaratának keresése, mert amúgy is én akarok és fogok dönteni.

S persze a döntésem elé, azért finom eleganciával egy igeverset is helyezek, mert az olyan szép, jól mutat és főképp így, igével legalizálom - annak vélem - emberi akaratom.