Húsz évvel ezelőtt születésnapi vendégségből tartottunk hazafelé egy kisbusszal. Senki sem ivott alkoholt, az útviszonyok nem voltak kedvezőtlenek, mégis megtörtént a baleset. Az egyik pillanatban még békésen aludtam barátaim társaságában a hátsó ülésen, a következő pillanatban már úgy néztem rájuk, mint újszülött a rokonaira, akiket még sohasem látott. A fejemet ért ütés következtében súlyos amnéziám lett, csak a saját nevemet és édesanyám arcát tudtam felidézni, minden egyéb emlék és információ törlődött. Azt is elfelejtettem, hogy hiszek Isten létezésében és irántam való szeretetében.

A kórházban magamhoz tértem pillanatokra, amit arra használt az orvos, hogy ellenőrző kérdéseket zúdítson rám. – Hány éves? Milyen évet írunk? Vannak testvérei? Nem ismertem a helyes válaszokat, és ettől annyira kétségbeestem, hogy utolsó emlékem az újabb eszméletvesztés előtt a nagy, üres semmi érzése volt. A szappanoperákból ismert emlékezetkieséssel szenvedő főhős nyugalmát én nem voltam képes magamra erőltetni. Rémisztő állapot, amikor nemcsak a talajt húzzák ki alólad, hanem a falak is eltűnnek mellőled, melyek keretet adtak életednek. Az égboltot is kiradírozzák a fejed felől, ahova korábban a tekinteted emelted, ha segítségre volt szükség, vagy hálás voltál valamiért. Azt éreztem, hogy mindenem odaveszett, megfejthetetlen kódok halmaza vett körül, amit csak a környezetem tudott értelmezni, mert nekem hiányzott a megoldókulcs hozzá. A személyiségem, az egyéniségem feloldódott ebben a fekete masszában. Megszűntem létezni. 

Ez a régi emlék jutott eszembe tavaly azon a délutánon, mikor közölték velem, hogy a pandémia miatt nem tudnak tovább foglalkoztatni, és ha idővel rendeződik is a helyzet, már nem számítanak rám a jövőben. Addig a pontig mindig sikeres voltam a munkámban, az elismerés és megbecsülés biztonságos keretet adott az életemnek. Abban a megnyugtató tudatban éltem a napjaimat, hogy Isten gondot visel rólam.
Olyan hirtelen tűnt el ez a biztonság, mint annak idején a baleset után. A legnagyobb nehézsége ennek az új helyzetnek éppen az volt, hogy mindenre emlékeztem. Pontosan tudtam, hogy mit vesztettem el, fel tudtam mérni a lehetőségeket és esélyeket. A turizmusban dolgoztam már egy évtizede, tudtam, hogy komoly kihívások elé néz az iparág, csak azt nem lehetett megjósolni, hogy ez mennyi ideig lesz így. A megtakarított pénzem nem tartott volna ki évekig, az albérletet fel kellett mondanom, a költségeket minimálisra kellett csökkenteni. 

Megkezdődött az év, aminek az elején még nem sejtettem, hogy lesz benne kiszolgáltatottság, betegség, gyász és kétségbeesés. A sikertelen álláskeresés fokozatosan építette le az önbizalmam, és az Isten irántam való szeretetében sem hittem már úgy. Tudtam, de nem tapasztaltam az Isteni gondviselést abban a formában, ahogy korábban. A családom és barátaim biztosították a lakhatásom, az étkeztetésem, de azt éreztem, hogy nincsen semmim, amit cserébe adhatnék. Feloldódtam ismét a fekete masszában, újra megszűntem létezni közel egy évig.

Eljutottam a széthullott, bizonytalan, kiszámíthatatlan állapot mélyére. Isten azonban dolgozott a háttérben, és a tekintetemet egy egyszerű, de nagyon fontos tényre irányította: 
Ti az Istentől vagytok, fiacskáim. (János első levele 4. rész, 4. vers)
Ez a félmondat felszabadító erővel hatott rám, ez lett a kiindulópontja életem újbóli összerendezésének. Ez a tény azt az ígéretet hordozza magában, hogy történjen bármi, ha én Istentől vagyok, akkor nem kell aggódnom. Ha Istentől vagyok, akkor nem a világ törvényszerűségei érvényesek az életemre. Nem kell úgy történnie a dolgoknak, ahogy a világ nagy könyvében van megírva. Az én sorsom Isten kezében van. 

A helyzetem nem változott, de bennem elindult a változás. A pénztelenség lehetőséget adott arra, hogy meglássam, milyen kevés tárgy kell ahhoz, hogy az ember egészségesen és kiegyensúlyozottan éljen, így a feleslegesnek ítélt holmijaimat elajándékoztam. A hirtelen jött sok szabadidő lehetőséget adott a valódi pihenésre, amit a túlhajszolt testem már követelt magának. A munkahelyi stressz mellékhatásai végül fokozatosan eltűntek. Az Istennel megvívott harcaim, az iránta táplált haragom, lehetőséget adott arra, hogy még jobban megismerjem Isten türelmes és elfogadó mivoltát. A lelassult idő lehetőséget adott arra, hogy az örökkévalóság perspektívájából nézzem a hétköznapi dolgokat, és lényegtelen ügyek ne borítsák fel kiegyensúlyozottságomat.

Amikor húsz évvel ezelőtt a kórházban a vizsgálóasztalon feküdtem, még mindig nem tudva semmit magamról, a tapasztalt orvos látta állapotom súlyosságát. A kérdések zápora néhány mondat után irányt váltott. – Milyen évszak van? – Nem tudom. – Nyár van. – Nyár? Akkor miért viselek csizmát? – Mert december van, csak vicceltem. – December? De jó, akkor hamarosan jön a Mikulás! – Ha a Mikulásra emlékszik, akkor nem aggódom. Maga se aggódjon, minden rendben lesz. 

Az orvosnak igaza lett, kellett ugyan egy kis idő hozzá, de végül visszatértek az emlékeim, a sérüléseim begyógyultak, és visszaállt a régi rend. Nemrégiben a darabokra hullott életem is újra összeállt, sőt, nemcsak összeállt, de jobbá vált. Az új munkahelyem közel sem olyan stresszes, mint a korábbi, az új albérletem tágasabb. A prioritásaim átrendeződtek, kijöttem egy olyan mókuskerékből, amiről nem is tudtam, hogy benne vagyok. Kiegyensúlyozottabb lett a viszonyom önmagammal és Istennel. Ismét megtapasztaltam, hogy történjen bármi, ha Istenben megmaradok, akkor minden rendben lesz. Mert aki Istentől van, annak feje felől az égboltot sohasem lehet kiradírozni. 

Adamik Mónika
Képek: Füle Tamás