Csak figyelt, hogy el ne szalassza a percet, amikor meg kell állnia, fel kell tennie a kezét, és be kell látnia, hogy nem megy tovább. El ne szalassza azt a kegyelmi pillanatot, amikor megérti, hogy mi történik és miért.

Csak próbált visszaemlékezni, hogy mi hajtotta, akkor, amikor így döntött. A szent vakság és a süketség oszlani látszott. Már érezte, hogy egyre nehezebben bírja ezt a rengeteg ismeretlen szerepet. Ma délelőtt különösen nehéz volt. Legszívesebben kiírta volna magára mindig, hogy éppen kicsoda, mint az ovis farsangon. Ha nem sikerült túl jól az a jelmez, legkésőbb a bemutatkozásnál kiderüljön, hogy királylány vagy béka.

Csak félt. Emberektől. Feladatoktól. Intézményektől. Bármitől. De leginkább talán a magánytól. Görcsösen, minden erejét megfeszítve igyekezett, hogy ne engedje el a kezüket. Ne veszítse el őket. Ne hűljenek ki a meleg, biztonságot adó, oly hosszú ideje az övébe kulcsolt kezek. Se ne kapaszkodjon beléjük fájdalmasan. Ne szorítsa őket, mint egy béklyó. És észrevegye, ha valaki nyújtja a kezét. De ne tévessze össze a futó integetésekkel.

Csak árnyékot akart. Ahol levegőhöz juthat. Ahol érezheti, hogy ez az árnyék csak az övé. Vagy egy cethalat, amelyben három napig megpihenhet, nyomorúságában az Úrhoz kiálthat, és Ő meghallgatja őt.

Csak vágyakozott. Írni, olvasni, beszélgetni. Meg puha takaróra, halk, simogató szóra, gyertyafénynél lelki ölelésre.

Csak panaszkodni akart. Szíve-lelke mélyéről. Bizalmasan, könnyesen. De nem akárkinek. Csak aki szereti, meghallgatja, okosan, bölcsen vigasztalja. Megmagyarázza neki a világot, benne őt magát. Szemüvege, tükre, távcsöve lesz neki.

Csak remélt. Hogy fel fog tudni állni, ha elbukik.

Csak küzdött. Mondatokkal, emberekkel, helyzetekkel.

És csak ment tovább. Lassan, komótosan, a maga tempójában. Olykor majd elsodorta valaki, kibillentette nem létező egyensúlyából. Meglibbentette a haját és a lelkét is, aki elsietett mellette. De nem tudott vele tartani.

Leült hát. Nem talált se cethalat, se árnyékot, se tűzoszlopot, se égő csipkebokrot, se felhőoszlopot. Csak egy keresztet. Annak a tövében egy helyet, ami az övé. És ott némi halvány, de finom, édes lelki békét.