„A megszabadult ember tudja, ha szabadságát önmagának megtartja, hogy élvezze, elveszti, mert szabadságának fogságába esik."
Hamvas Béla
Kirekesztéstől a megbékélésig
Gondolatok a holokauszt roma áldozatainak emléknapján.
„Ha a cigányok tömegesen megjelennek a gyülekezetünkben, ki fog ürülni a templomunk.”
„Nagyon szép szolgálatot végeznek azok a lelkészek, akik a cigányok közé mennek.”
„Itt arra lenne szükség, hogy valaki suhintson egyet a pálcájával, és akkor megtérne az összes roma.”
„Mi foglalkozunk a cigányokkal, minden karácsonykor gyűjtünk nekik adományt.”
Néhány mondat, melyeket az elmúlt években hallottam magánbeszélgetések során, amikor a cigánymisszióra, a romák közötti gyülekezeti munkára terelődött a szó. Ambivalens érzések kavarognak bennem ilyenkor, hiszen próbálom felfejteni, milyen negatív tapasztalatok formálják ezeket a szavakat, másrészt fáj a szívem, hogy Krisztus követői csak félig értettek meg valamit a missziói parancsból. Mintha kedvünkre válogathatnánk az emberek között, hogy ki érdemes a megtérésre és ki nem, és ha meg is mozdul bennünk valami, akkor valamilyen képzelt erkölcsi magaslatról „lehajolva” igyekszünk „felemelni” társainkat.
Azt nem lehet mondani, hogy református egyházunk ne tenne erőfeszítéseket ennek ellensúlyozására. A lokális és regionális jó gyakorlatok összefogása, támogatása, valamint országosan ismertté tétele már több mint tíz éve zajlik a most Református Szeretetszolgálat égisze alatt működő, elsősorban a gyülekezeti és iskolai szolgálatokra koncentráló Országos Református Cigánymisszió munkája által. A Biztos Kezdet Házak, a Tanodák nagy többségében roma gyerekeknek adnak esélyt az egészséges életvitel megalapozásához, az egyetemistákat és főiskolásokat támogató keresztyén roma szakkollégiumok – köztük két református intézmény, a debreceni WISZ és a budapesti RefoRom – hálózata pedig Európában is egyedülálló kezdeményezésnek tekinthető. A lelkészképzésben szintén a fővárosban és a hajdú-bihari megyeszékhelyen van dedikáltan jelen a cigánymisszió, az egyház tavaly először a Varga János tiszaújlaki lelkipásztorról elnevezett PRoma-díjakkal ismerte el református szakemberek romák közötti munkáját.
A Szentlélek ezeket a kezdeményezéseket is felhasználta arra, hogy munkások vegyenek részt az aratásban, hogy életek szülessenek újjá, mégis azt tapasztalom, hogy a többség a cigánymisszióra úgy tekint, mint az egyházunk egyik szolgálatára a sok közül, amit az arra elhívottak végeznek. Jó, hogy van, jó, hogy valaki bevállalja, ezt is kipipáltuk, de engem hagyjanak ki belőle. Azonban van egy rossz hírem: mindannyian részesei vagyunk Isten missziójának, és ha ennek megfelelően gondolkozunk, nem tehetünk különbséget ember és ember között. Az evangélium mindenkit megtérésre hív. Ha kirekesztő, lesajnáló gondolataink vannak, akkor pedig a sor elején a helyünk.
„Próbálkozok én, de nagyon nehéz velük” – sóhajt fel most az olvasó. Mit is mondott Jézus? „Amikor betértek egy házba, maradjatok ott, és onnan induljatok tovább! Ha valahol nem fogadnak be titeket, amikor kimentek abból a városból, verjétek le még a port is lábatokról, bizonyságul ellenük.” (ld. Lukács 9,1-10). Lehet, hogy falakba ütközöl. Lehet, hogy kemény szíveket találsz. Lehet, hogy kikergetnek, vagy be sem engednek, ami bárhol máshol megtörténhet a belpesti terektől a kicsi falusi utcákig. Az Urat szolgálni nem egyenlő a fenékig tejfel élettel. De ez elég gyenge érv ahhoz képest, hogy küldetésünk mindenkire kiterjed, kivétel és kompromisszum nélkül. Vitathatatlan, hogy vannak közös történelmi sérelmeink, Krisztus azonban bűneink mellett ezeket is a keresztre vitte. Felszabadító, amikor romák és nem romák kölcsönösen megbocsátanak egymásnak a saját maguk és népük által elkövetett vétkekért, és különösen az lenne, ha református gyülekezeteink a kiengesztelődés helyszínei lehetnének.
Az egyik leggyakrabban hangoztatott érv a cigányok közötti szolgálat ellen az az egyéni (vagy kollektívnak tartott) tapasztalat, hogy a legtöbb roma család, vagy roma közösség nem tud azonosulni a református liturgiával. Nehezen fogadják be régi énekeinket, a merev istentiszteleti liturgiánkat. Egyházunk büszke majd’ ötszáz éves tradícióira, ami jól is van így, hiszen a történelem viharaiban ez a megtartás/megtartatás egyik alappillére volt. Ne feledjünk azonban, hogy felekezetünk nevében hordozza az átalakulást és a változást! Mindent, amit ma örökségnek tekintünk, a megújulás alapjaira építettek, elhagyva mindazt, ami nem visz közelebb Krisztushoz. Ha körülnéznünk a házunk táján, talán ma is akad ilyenből néhány – és ha merünk változtatni, akkor hiszem, hogy ez kölcsönösen gazdagíthatja a feleket és az első híd lehet a köztük tátongó szakadékon.
Azt a bizonyos szakadékot jelentősen mélyítette történelmünk egyik legnagyobb tragédiája, a holokauszt, amely nem gázkamrákkal és krematóriumokkal, hanem kirekesztő és bántó szavakkal, alsóbbrendűnek tekintéssel kezdődött. Hogy a sepregetést a saját portánkon kezdjem: „Azt már világosan látjuk, hogy a magyar-cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs” – hangzott el a mondat egy 1942-es rádióprédikációban a 20. század egyik legnagyobb hatású református vezetőjétől, Ravasz Lászlótól.
Arról, hogy mennyi cigány – köztük mennyien Magyarországról – asszony, férfi és gyermek vesztette életét a genocídium során, nincsenek pontos adatok, történészek 150 ezer és 1,5 millió közé teszik az áldozatok számát. A náci Németország Auschwitz-Birkeunauban külön cigány családi tábort hozott létre, melynem felszámolását 1944. május 16-án tervezték, hogy legyen elég hely az ekkor tömegesen beinduló magyarországi zsidó transzportoknak. A tábor lakói ezt megneszelve minden kezükbe kerülő eszközzel próbáltak ellenállni a felfegyverzett katonáknak – ezért ünneplik roma és pro-roma szervezetek május 16-án a Roma Ellenállás Napját –, augusztus másodika éjjelén azonban mindenkit kivégeztek: összesen 2897 főt.
Az áldozatok emlékének adózva lett augusztus 2-a a holokauszt roma áldozatainak emléknapja. Ez a nap nem csak a szörnyűségek felidézéséről szól, hanem arról, hogy hová vezethet évtizedek peremre szorító retorikája, a hátrányos megkülönböztetést erősítő cselekedetek – vagy éppen az, ha tétlenül figyeljük embertársaink méltóságának megcsúfolását. A missziói parancs valami egészen másra kötelez minket.
Fotók: Dezső Attila