Legtöbbször mosolyog és minden második mondatában hálát ad Istennek valamiért. Egy betegségből való gyógyulásért, az Ige melletti beszélgetésekért, a munkahelyen elért eredményekért. Bármi szóba jön, előbb-utóbb hallani fogom tőle, hogy „milyen jó az Úr, hogy ezt is megadta”. Ez egészen addig patetikusnak tűnhet, amíg meg nem értjük: szavai nem a mindennapok „kegyes mázzal” való leöntésére szolgának, hanem élete valóságára mutatnak rá.

Dókus Endre Levente ugyan Keszthelyen nevelkedett, a családi kötelékek mégis 450 kilométerrel odébb, Sárospatakra vonzották gimnáziumba – dédnagybátyja a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka, a Zsinat világi elnöke, Dókus Ernő volt. „Ebben a városban léptem a megtérés útjára, az ott töltött időtől fogva vágytam Istenhez” – idézte fel Levente lelki útkeresését. „A csütörtök esti áhítatok érintettek meg leginkább, hiszen itt kaptam válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek foglalkoztattak. Addig is ismertem Istent, viszont rájöttem, hogy a legnagyobb áldásokat akkor kapom tőle, vagy a legteljesebb kapcsolatot akkor élem meg vele, ha engedek a szavának.”

A kémia szeretete korábbra datálódik: édesapja sokat mesélt neki arról gyerekkorában, hogy a bárhol beszerezhető alapanyagokkal hogyan lehet látványos kísérleteket végezni. „Általános iskolában szerettem savbázis-indikátorral, például lakmuszpapírral foglalkozni, lenyűgözött, hogy a magnéziumszalag milyen csodás lánggal ég” – mondta Levente, aki 1999-ben második helyen végzett a Református Középiskolák I. Országos Kémiaversenyén. „Aztán megtudtam, hogyan lehet puskaport gyártani, illetve az aceton-peroxid receptjét is megtanultam – ez volt az az anyag, amely később felrobbant.”

Meglepő az a nyers őszinteség, amellyel Levente felelevenítette nekem a 2000 áprilisában történteket – 17 éves volt ekkor – és közvetlen következményeit, melyeket csak nagy vonalakban merek leírni. Keszthelyi társasházukban lévő szobájában, egy porcelánmozsárban próbálta apróbb darabokra törni a háromféle folyadékból összeállított, kristályossá váló matériát, melyet a köznyelv találóan csak „Sátán anyjának” nevez. „Egy kis mennyiséget vettem ki az üvegből, ami a nyomás hatására explodált, felrobbantva az összes többi anyagot. A detonáció egy kézigránát erejének felelt meg, a szoba ablakai szilánkosra törtek, és a két helyiséggel odébb lévő dupla forgácslemezfalat is kettétörte a légnyomás. Nagyon sajnálom, hogy a felelőtlenségemmel veszélybe sodortam másokat, annak ellenére is, hogy csak én sérültem meg.”

Levente a robbanás következtében jelentős mennyiségű vért veszített. Ruhái leégtek róla, súlyosan roncsolódott bal kezét később amputálni kellett. Ahhoz, hogy a zalaegerszegi kórházba tudják szállítani, egy órán keresztül stabilizálták az állapotát Keszthelyen. „A legdurvább számomra mégis az volt, hogy hetekig nem láttam. Az orvosok azt sem tudták megmondani, hogy van-e szemem egyáltalán.” Másnap már ébresztették. „Nappal fájdalmak, éjszaka rémálmok gyötörtek” – mondta. Utóbbiakban egy közös elem volt, a robbanás. „Két nappal azután, hogy magamhoz tértem, azt éreztem, hogy egy hang sem jön ki a torkomon, csak befelé szívom a levegőt. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy akkor én itt most meghalok. Megint.”

Több, egymást követő szakorvosi vizsgálat megállapította, hogy az első intubálásnál megsérült a légcsöve. Sem műthető, sem pedig szállítható állapotban nem volt, gyógyszeres párologtatás hozta helyre a gyulladást. A balesetet követően 12 alkalommal operálták, először 52 napig feküdt kórházban, megszakítás nélkül. A szemét Debrecenben tervezték megműteni. „Először a babakék csempéket láttam a kórterem falán, közepén egy nagy piros folttal – egy tűzjelző volt. Csodálatos ajándék volt számomra ez a pillanat, hiszen tudtam, újra látok.” A műtét ez esetben sem valósulhatott meg, szemei viszont spontán javulásnak indultak – olyannyira, hogy szemüvegre sem volt szüksége. Sőt, miután járni is újra megtanult, szeptemberben már újra ott ült az iskolapadban, alig négy és fél hónappal a kis híján végzetes művelet után.

„Az egész időszakban Isten különösen a tenyerén hordozott, hiszen egyszer sem éreztem azt, hogy nekem ez mennyire rossz. Az volt a lelki meggyőződésem, hogy meggyógyulok, és ha kerekesszékkel is, de visszamegyek Sárospatakra befejezni a gimnáziumot. Akkor ez mindennél többet ért számomra, összehasonlítva azzal, amikor az első hetekben a kórházi ágyon szenvedtem, vakon, fájdalmak között. Az Úr erős kézzel tartott engem.”

Egy kézzel megtanulni élni – ennek persze megvoltak a maga kihívásai, Levente azonban úgy véli, egy egészséges, kétkezű ember el sem hiszi, hogy azért annyira nem rossz így. Gyakorlatilag mindent meg tud oldani az autóvezetéstől kezdve két gyermeke ölben cipelésén keresztül a nagyobb barkácsgépek használatáig – ez utóbbi kedvenc szabadidős tevékenységének számít –, ezért nem gondolkodott soha protézis igénybevételén.

A baleset nem tántorította el álmától, hogy vegyész legyen, igaz, a robbanásveszélyes anyagoktól mindmáig két lépés távolságot tart. 2001-ben leérettségizett és felvételt nyert az ELTE kémia szakára, ott azonban saját bevallása szerint fiatalkori egójával és vágyainak megélésével volt elfoglalva. Ennek köszönhetően egyre gyakoribbá váltak a részegedésig tartó italozások és a játékgépezések. „A nyerőautomatáktól sokkal nehezebb volt megszabadulni, mint az alkoholtól. Borzasztóan éreztem magam, hogy már megint elúszott a kis zsebpénzem. Szomorúság, frusztráltság és idegesség váltotta egymást, de újból és újból visszaestem” – mesélt Levente erről az időszakról, melynek végén, 2003-ban kénytelen volt felfüggeszteni a tanulmányait. Egy évre hazaköltözött, és 2004-ben újra felvételizett az egyetemre. „Az Úr összetörte az öntőformát, hogy újat alkosson” – mondja.

2012-ben jeles eredménnyel vált okleveles vegyésszé az ELTE-n, hat évvel később pedig a doktori fokozatot is megszerezte, a legkiválóbb, summa cum laude minősítéssel. „Az elmém kiművelése szempontjából az egyetem elvégzését tartom életem legnagyobb eredményének, hiszen először képtelen voltam rá, az Úr azonban mégis alkalmassá tett.” Levente a szerves kémián belül peptidkémiával kezdett foglalkozni, az utóbbi években a célzott tumorterapeutikumok jelentik a fő kutatási területét, fókuszban a hasnyálmirigyrák ellenszerének kutatásával – ez az egyik leghalálosabb daganatos megbetegedés, hiszen ötéves túlélési aránya tíz százalék alatt van.

Megkerülhetetlen téma, hogy Levente hívő emberként hogyan tekint a tudományra. Válasza lényegre törő: „Gyönyörködöm Isten teremtésében. Fel sem tudom fogni, milyen mélységei és magasságai vannak az általa egyetlen szavával létrehozott anyagi világnak, amelyben apró porszemek vagyunk csupán. Sok kolléga Istenen kívüli abszolút értékeket akar definiálni, megérteni és uralni, a tudomány azonban erre tökéletesen alkalmatlan. Nem a hit az irrealitás, hanem bízni egy olyan tudományban, amelyről tudjuk, hogy olyan mértékben korlátozott, hogy ha csak két-három miért kérdést felteszünk egy már megismert dolog okságával kapcsolatban, látjuk, hogy nem kapunk válaszokat.”

Noha Levente Istenhez fűződő kapcsolata folyamatosan erősödött az évek során, megtartó közösségre mégis akkor talált, amikor 2018-ban Monorierdőre költözött feleségével. „Amióta itt lakunk, a hitéletem megváltozását úgy tudnám leírni, mintha egy pocsolya helyett egy üres aknába ugrottam volna” – mesélte Levente, akit január 1-től a gyülekezet presbiterévé választottak.

A költözés után egy évvel kisfiúval ajándékozta meg őket az Úr, aki születését követően teljesen egészségesnek bizonyult a vizsgálatok alapján. Négyhetes korában egy komplex ultrahangos magánrendelésen sem találtak semmilyen rendellenességet nála, ami megnyugtatta a családot. Február közepén, egy vasárnap délután azonban kisfiuk gyengélkedni kezdett. Másnap már nem evett, a házi gyermekorvos ezért a ceglédi kórházba utalta be őket. A mellkasröntgen nem mutatott elváltozást, vírusos légúti fertőzést állapítottak meg nála, szterodios hörgőtágítót adtak neki, és éjszaka bent tartották megfigyelésre. „Másnap reggel dolgozni indultam” – kezdte Levente annak az örökre emlékezetes napnak a felidézését. „A Nagyvárad téren szálltam volna át a metrópótlóra, amikor felhívott a feleségem, és csak annyit tudott mondani, hogy Levikének nagyon beteg a szíve, és az orvosok sem tudják megállapítani, mi lesz vele, azt mondták, nem fog meggyógyulni. Azonnal elkezdtek potyogni a könnyeim, és talán azt mondtam magamban, hogy ’Uram, bármi lesz, történjen a te akaratod szerint, csak kérlek, adj erőt hozzá!’”

A kisfiúnak éjszaka hirtelen leesett a véroxigénszintje, reggel pedig mesterséges kómába kellett helyezni. A műszakját kezdő orvos tajtékzott, hogy a gyerek szívének hatalmasra nőtt a bal kamrája, ezért sürgősen átszállították a Gokvi Gyermekszív Központjába. Ott előbb ballonos megoldással próbálták tágítani az aortabillentyűket, négy nappal később azonban, amikor semmit nem javult az állapota – közben egyszer újra is kellett éleszteniük –, nem maradt más választás, mint a nyitott szívműtét.

„Pénteken szóltak, hogy hétfőre írták ki az operációt, annyira sürgős” – mesélte Levente. „A sebészorvos vasárnap tájékoztatott minket a műtét menetéről, másnap korán reggel pedig betolták Levit. Eljött hozzánk a lelkészünk, Lénárt Tibor is, együtt imádkoztunk érte. Tudtam, hogy a kisfiam élete és a sebész minden mozdulata az Úrnál van, de gyengeségem, hogy tudni akartam, mennyi esélyt adnak neki. Húsz százalékot mondtak arra, hogy nem jön ki élve a műtőből…”

Az operáció négy órán át tartott, amiből több mint három órán keresztül állt Levi szíve az ilyenkor megszokott húsz perc helyett. Az altatóorvos elmondta a szülőknek, ha nem reagál jól a szervezete a gyógyszerekre, akkor újra vissza kell tenni szívmotorra és várni kell. Lehet, hogy újabb beavatkozásra lesz szükség. „Mit tudtunk volna ilyen helyzetben tenni? Csak imádkoztunk. Bevallom, akkor nagyon nehezen voltam képes teljes szívből imádkozni – azóta viszont úgy tudok, mint soha korábban.”

Levinek ezt követően óráról órára javult az állapota, és folyamatosan csökkentették a keringéstámogató gyógyszerek mennyiségét. „Mivel nem zárták le a mellkasát, egy fólián keresztül egyszer pont megláttuk a kicsi szívét dobogni. Egyrészről szörnyű volt így látni, másrészt elképesztő hálát adtam ezért.”

A megpróbáltatások azonban folytatódtak. Levi felépülés közben vérmérgezést kapott. „A feleségem sírt, hogy ennek soha nem lesz vége, én pedig próbáltam nyugtatni őt. Éreztem, hogy rendbe fog jönni és hogy Isten megerősít. Semmim sincs, amit ne ajándékba kaptam volna. Végül antibiotikumokkal sikerült legyőzni ezt is.”

A kisfiú egy hónapig feküdt kórházban, s bár szüleinek folyamatosan kontrollokra kell vinniük őt – elképzelhető, hogy újabb műtétre lesz szükség –, ez a mindennapokban nem látszik: a kisfiú nagydumás, életvidám, mozgékony, szeptembertől óvodába jár. „Minden év március 4-én, a műtét évfordulóján tartjuk Levi szívszülinapját. Könny szökött a szemünkbe, amikor legutóbb azt mondta: ’Köszönöm Istenem, hogy meggyógyítottad a szívecskémet!’”

„Leborulok a lelkemben, hogy Isten milyen hatalmas dolgokra képes” – mondta Levente. „Meggyógyult kisfiunk. 2022-ben megszületett a kislányunk, Júlia. Megtapasztalhattam, hogy a feleségem nemrég valóban újjászületett Krisztusban. Akárhányszor kiáltottam az Úrhoz, soha nem késlekedett a szabadítás. Tudom, hogy Krisztus kegyelme mindenre elég. Olyan jó ezt kimondani. Az egész életem azt bizonyítja számomra, hogy érdemtelenül megajándékozott, áldott ember vagyok.”

Fotó: Dezső Attila