A Pest megyei Váchartyánban él férjével és öt gyermekével Gergelyné Molnár Lívia református lelkipásztor. Két gyülekezetben is szolgálnak: Erdőkertesen és Váchartyánban. – A teológián ismerkedtem meg a férjemmel, korábban tanítóképzőt végeztem, és tanítottam is négy évet. Barnabás a vezető lelkipásztor, én elsősorban bibliaórákat és gyermekistentiszteleteket tartok, valamint hitoktatok. Különleges a helyzetünk, hiszen két, teljesen eltérő gyülekezethez köt az életünk. A váchartyáni református gyülekezet egy hagyományos, falusi közösség, ahová ötven-hatvan ember jár hétvégenként istentiszteletre. Magam is falusi lány vagyok, ismerem a kis vidéki gyülekezetek életét és mozgatórugóit, otthonosan mozgok ebben a közegben. Az erdőkertesi gyülekezet egészen más jellegű, hiszen gyorsan fejlődő településről van szó, ahová nagyon sokan költöztek be az utóbbi időben. Az itt letelepülő emberek többsége messziről jött, gyökerét vesztett, éppen ezért vágyik a közösségre – meséli Lívia. Az erdőkertesi gyülekezet templom híján évekig a faluházban tartotta az istentiszteleteket, a közelmúltban készült el új templomuk, amelynek építésében lelkesen segédkeztek a gyülekezet tagjai is és a kivitelező ceruzája sem fogott vastagon a számla kiállításánál.

Kinek mondhatják el titkaikat?
Bármilyen jó is egy közösség, a lelkészfeleségek élete gyakran különös kihívásokat hoz, és olyan kérdéseket kell megválaszolni, amelyek máshol fel sem vetődnek. Vajon magukra csukhatják-e a parókia ajtaját? Vannak ugyanis parókiák, ahol egy kopogás után azonnal be is lépnek a lelkészcsalád intim szférájába, miközben lehet, hogy a szoptatós kismama éppen eteti a kisbabát. Kinek mondhatják el titkaikat a lelkészfeleségek? Lazíthatnak-e, ha úgy érzik, hogy pihenésre van szükségük? Hová fordulhatnak, ha ellaposodik, netán meginog a hitük? Mit tegyenek, ha házassági konfliktusaik vannak, hiszen a gyülekezetben éppen nekik kellene példát mutatniuk.

Az igehirdetés is egyfajta kitárulkozás
Bár Lívia introvertált, visszahúzódó típusnak tartja magát, mégis belefogott egy izgalmas vállalkozásba. Szőke Etelka lelkipásztor, családterapeuta kérésére „tollat ragadott”, és rendszeresen ír a lelkészfeleségekről szóló blogban, ahol azt ígérik az olvasóiknak, hogy nincs tabu.
– Etelkával csoporttársak voltunk a teológián, és szívesen csatlakoztam a bloghoz, annak ellenére is, hogy számomra ez egy teljesen új világ. Az írás őszinteséget kíván, de úgy gondolom, hogy az is egyfajta kitárulkozás, amikor a lelkész prédikál. Bár az igehirdetésben Isten igéjéről beszélünk, valahogy mégis benne vagyunk mi is.

Tudatosan élni
Lívia számos lelkészcsaládot ismer, és tapasztalata szerint gyakran falakba ütközik, hogy úgy élhessék a mindennapjaikat, ahogyan arról a templomban beszélnek.
– Ez azt jelenti, hogy a szavak szintjén már jók vagyunk, de a gyakorlatban ez nem mindig megy. Pedig jó lenne, ha a családon belül is lehetnének áhítatok, és nem erőből oldanánk meg a problémáinkat, hanem imádságos lelkülettel. Természetesen a mi életünk sem működik tökéletesen, de igyekszünk időben felismerni a problémákat és tudatosan élni.

Lehetünk barátok?
Lívia a lelkész és a gyülekezet kapcsolatáról úgy fogalmaz, hogy nagyon fontos az elfogadó jelenlét, a szeretetkapcsolat, de valójában mégsem válhatnak barátokká.
– Amikor a gyülekezettel kapcsolatos problémák nyomasztanak, nem beszélhetem meg azokat a hozzám közel álló gyülekezeti tagokkal, hiszen ez megterhelné őket. Nem gyengíthetem panaszkodással a közösséget. Voltak olyan emberek, akik közel álltak hozzám, és azt éreztem, hogy akár barátok is lehetnénk, de ezt a helyzetet valahogy ők sem tudták kezelni, és visszarendeződött a viszony, ahol én megmaradtam számukra tiszteletes asszonynak, ők pedig nekem gyülekezeti tagoknak - emlékezik vissza. A lelkészfeleségeknek szóló blogban ezekről és más a kérdésekről is nyíltan írnak. A blogbejegyzések egyszerre személyesek és távolságtartóak, hiszen vigyázniuk kell mások intim szférájára. Megjegyzéseikkel nem bánthatnak meg senkit. Lívia a saját helyzetéről úgy fogalmaz, hogy számára áldás a lelkészfeleségség, ennek ellenére számos nehezen megélhető dolog jár együtt a segítő foglalkozással.

– Nálunk kétévente jöttek a gyerekek, a legidősebb tizennégy, a legkisebb hatéves. Néha egyszerre több pelenkás gyerekkel kellett egyedül foglalkoznom, úgy hogy a legkisebbet még szoptattam.  Ebben a helyzetben is el kellett fogadnom, hogy a férjem alig van itthon, este későn érkezik haza, mert lelkigondozói beszélgetéseket, vagy foglalkozásokat tart. Ma sem könnyű megoldani, hogy együtt lehessünk, általában közösen ebédelünk, de a családi vacsora igen ritka alkalom. A szabadnapok és a családi ünnepek is nagy szervezőmunkát igényelnek – sorolja Lívia.

A féltékenységről
A lelkészfeleségek blogban olyan kényes témák is felvetődnek, hogy mit lehet kezdeni a féltékenységgel? Meddig lehet tűrni, ha valaki ráakaszkodik a férjükre, hiszen a lelkészfeleségek megérzik, ha valaki csak azért csikar ki hosszas lelkigondozói beszélgetéseket, mert közelebb akar kerülni a lelkipásztorhoz. Több lelkészházasság esett már áldozatul hasonló praktikáknak. Ez egy nagyon érzékeny téma, Lívia nem is beszél róla szívesen a nagy nyilvánosság előtt. 
– Nem szükséges a blogon sem teljesen kitárulkoznunk. Az ott megjelenő írások inkább csak gondolatébresztők, hiszen fontosnak tartjuk, hogy az emberek tudják, miként látjuk a világot. A teljesen benső ügyeket levelezésben, vagy személyes találkozásokon beszélhetjük meg a lelkészfeleségekkel.

Ha nincs kedvük menni
És mi a helyzet a lelkészgyerekekkel? – A gyermekeinknek az ideális keresztyén képét kell sugározniuk, ez az elvárás feléjük. Végig kell ülniük istentiszteleteinket, sok lelkészcsaládban a szeretetvendégségeket készítik elő, a rendezvények előkészületeiben vesznek részt, mert ők vannak kéznél. Ők azok, akiknek mindenhol, mindenben részt kell venniük, akiknek a legjobb kérdéseket kell feltenniük, akiknek mindig a szüleik a hitoktatójuk, a lelkigondozójuk – írja Lívia az egyik blogbejegyzésben, majd a beszélgetésünkben arra térünk ki, hogy muszáj-e „beimádkozni” a gyerekeket a templomba, ha nincs kedvük istentiszteletre menni. – A mi gyerekeink még mindenhová jönnek velünk, nagyon lelkesek. Nálunk két helyen is van vasárnap istentisztelet. Azt mondtam nekik, hogy nem muszáj mindkét istentiszteletre jönniük, de kértem, hogy erről ne az utolsó pillanatban, hanem előző este döntsenek. Most sok kötődésük, barátjuk van a templomban, és szeretnek gyerekistentiszteletre járni. Úgy gondolom, hogy a gyerekeket nem kényszeríteni kell, hanem segíteni abban, hogy megtapasztalják, boldogok lehetnek az Isten közelében. Szeretném, ha azért járnának istentiszteletre, mert jó ott lenni és erőt kapni Istentől. Egyelőre még nem vágták a fejünkhöz, hogy elegük lenne belőle.

Ha kíváncsi arra, hogyan gondolkodnak a lelkészfeleségek, milyen témák foglalkoztatják őket, látogasson el a lelkészfeleségek blogra, és olvassa el Parókia portál sorozatának előző cikkét, amelyben Esztergály-Pintér Brigitta mondta el gondolatait, amit erre a linkre kattintva olvashat. Sorozatunk következő cikkében Szőke Etelkával beszélgetünk.

Fekete Zsuzsa
Képek: családi archívum
Leadkép: Vargosz