Még nyáron, a Bőköz fesztiválon vetődött fel köztünk, teológusok között, hogy milyen jó lenne Skóciába utazni. Valójában nem hittük, hogy ez összejöhet, így hát gyorsan el is engedtük. Még szerencse, hogy Bölcsföldi András, a budapesti teológia spirituálisa nem így tett. Pár hét múlva már üzent is nekünk: Akkor szilveszter Skóciában? Mi meg egyöntetűen igent mondtunk rá. Így indultunk el kisebb baráti körben december 27-én, a cél pedig Edinburgh és a skót vidék felfedezése volt.

A főváros
Ez az út pedig nem kívánt sokat belőlünk, csak egyszerűen jelenlétet. Ráadásul annak ellenére, hogy gyorsan kellett váltanunk az ünnepből, hamar hozzáidomultunk a városhoz. Edinburgh olyan kellemesen tárta fel előttünk minden utcáját, zöldellő parkját, hogy egyszerű volt a megérkezés. Elárasztott a csodálat a változatos táj, a város hangulata és az épületek iránt. Na igen, az épületek. Szívembe zártam megannyi házat, lakást és mindazt, amit látni lehetett az utcáról bepillantva. Ha becsukom a szememet, most is fel tudok idézni számos karácsonyfát, rendezett nappalit, benne melegfényű lámpák alatt olvasó, beszélgető embereket. Szinte az az érzésem volt, hogy ezek csupán díszletek és mi csak közöttük sétálunk.

Függönytelen otthonokba és színes boltocskákba lestünk be, s közben a város építészete beszippantott. Melegszürke kőházak, amíg a szem ellát. Harmonikus a szemnek az egységes, de nem egyhangú építészet. Különböző korszakok jellegzetességeit viselik magukon az épületek, ahogyan az építőanyagul szolgáló homokkő is egy vagy több évszázadnyi port őriz. Az egyik legjobb tulajdonsága ennek a fővárosnak az, hogy bejárható, már ha elég elszánt az utazó. A rengeteg gyaloglás azzal a lehetőséggel is megajándékoz, hogy az ember kisétálhat a saját hétköznapjaiból, gondjaiból, előbb-utóbb csak a kíváncsiság marad, ami be akar fogadni minden stukkót, színes ajtót, cikornyás házszámot.

Vasárnap Edinburgh-ban
Olyan természetes, hogy vasárnap templomba megyünk, és olyan kevéssé az, hogy ezt egy rövid utazás során egy idegen országban is megtesszük. A csapat most nem egy templomot rohamozott meg, hanem két irányba indultunk a puritán körülményeket biztosító hostelből. Néhányan egy tradicionális városi egyházközséget látogattak meg, mások pedig egy viszonylag újonnan plántált gyülekezet istentiszteletébe csatlakoztak be. A gyülekezetek felé menet az egyik útkereszteződésnek mind a négy sarkán templomot láttunk. Milyen kegyes népek lakhatnak itt, templom templom hátán – gondoltuk. Egy helyi magyar lelkipásztor délutáni süteményezésre hívott meg minket. Ő mondta el, hogy ne tévesszen meg a sok templom. A Skót Egyházból többen kiszakadtak, új templomokat építettek, valamint más felekezetek (például a katolikusok, a Skót Episzkopális Egyház) templomai is tarkítják a várost, viszont a hívők száma fogy. Hivatalosan a lakosság 37%-a vallja magát keresztyénnek, ebből csak 4% az elkötelezett hívő. Ezt egy másik lelkész is megerősítette, azzal kiegészítve, hogy Skócia az egyik legszekulárisabban gondolkodó, egykor keresztyén ország.

A skót vidék
Elengedve a fővárost, vidékre mentünk Lochgelly városába, hogy egy magyar lelkészcsalád odaadó vendéglátásában léphessünk át az új évbe. Az időjárás itt már annyira nem volt jó hozzánk, süvítő szél, eső és hó váltakozása fogadott minket, de ez sem állíthatott meg bennünket abban, hogy egy kisebb túrát tegyünk Falkland településen és környékén. Ami pedig itt körülvett, ugyanúgy mintha díszlet lett volna: vízesés, zöldellő legelők és birkák, romok, kastélyok és fenyőerdők védelmet adó takarása. Ilyen környezetben igen gyorsan elfelejtettük a zord időjárást és azt gondolom, a skótoknak is ez segíthet. 

Szilveszteri agapévacsora
„A vendégszeretetről meg ne feledkezzetek, mert ezáltal egyesek – tudtukon kívül – angyalokat vendégeltek meg.” (Zsidókhoz írt levél 13. fejezet 2. vers)

Nem, mi nem vagyunk angyalok és mégis Isten kezében kicsit mintha azzá váltunk volna. Ezzel az igével indítottuk szilveszter reggel a napot, amiben azért volt bőven feladat. Bölcsföldi András vezetésével két agapévacsorát is tartottunk, először a skót, aztán pedig a magyar gyülekezetnek is, amikor is hálát adhattunk Isten áldásaiért, melyekben az óévben részesített minket.

Szolgálhattunk feléjük, asztalközösségben lehettünk velük és így köszönthettük az új évet. Annál pedig talán nincs is meghatóbb, mikor a magyar közösségből sírva köszönik meg nemcsak azt, hogy Isten szavával engedhették el az elmúló évet, hanem hogy mindezt magyarul élhették át. 

Közös évkezdés
Hozzátartozik a mi ember-angyalságunkhoz, hogy azért voltak benne nehéz pillanatok. A szilveszter végigrohant rajtunk, pakolás, mosogatás, felszolgálás, gyerekvigyázás, és egy-két levegővétel. Elfáradtunk és szinte együtt vágytuk, hogy legyen nekünk is egy kis megállás, évösszegzés és előretekintés. Így hát mi elsején zártuk az évet és köszöntünk el 2024-től. Két kérdés mentén gondolkodtunk a múlton és a jövőn. Az első kérdés az volt, hogy milyen ködfoltjai voltak az elmúlt évnek? A másik pedig, hogy mit szeretnénk, hogy Isten beletegyen az üres kezeinkbe az idei évben.

A kérdések máshogy hangzottak az otthontól távol. Az utazás olyan volt, mintha az időnk mellékösvényén sétáltunk volna, hátrahagyva a megszokott kérdéseinket. Hazatérve marad puha gyepű legelők látványa, egy-egy városkép, közvetlen beszélgetések emléke és a kinyújtott üres kezünk, amibe Isten bármit belerakhat.

Szöveg és képek: Tóth-Gados Eszter, Tokodi-Lengyel Anna