Munkába ballagva, mosogatás közben, orvosi rendelőben vagy a dugóban várakozva, templomba menet / templomból jövet, terítéskor, alvás előtt. Naponta többször kapom magam azon, hogy durdorászom: Eltévedtem, mint juh..., Felvirradt áldott szép napunk..., vagy Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr... esetleg ismételgetem magamban: Hozzám már hűtlen lettek a szavak... Van, hogy nem is teljesen figyelek oda, s ugyanazt a sort, versszakot ötször is eldünnyögöm egymás után, majd hirtelen rácsodálkozom a sorokra, ízlelgetek egy-egy szót, hogy aztán végezve dolgomat ismét tovább dünnyögjek.

Lackfi János költészetnapi gondolataiban így fogalmaz: „Hogy mi a vers? Az, amit mondogatunk magunkban. A vers a belső dudorászásainkból nő ki.”

Versek saját szavainkból is kinőhetnek, de hálásak lehetünk, hogy voltak és vannak olyan emberek, akiknek „dudorászásai” egyszeri megszólalásból tovább érlelődtek, s mára a mi énekeinkké, verseinkké válhattak.

Persze, nem minden költeményből vált énekelhető ének és nem is minden versben van konkrétan kifejezve Isten dicsérete. Hívő emberként azonban tudhatjuk, nem csak az egyértelmű, jól megformáltan elénk helyezett, hittel és Istennel kapcsolatos szavakban vehetjük észre a szépet. A túlcsorduló szépség, a gazdag beszéd, a ritmusba alakított belső tartalom – melyet a költő nem „csinál”, hanem szintén ajándékba kap – örömre és ünnepre ad okot. Egy helyén elmondott, szépen kiejtett szó már lehet Isten dicsőítése. Hiszen maga a poézis görög eredetű kifejezés, azt jelenti: építeni, alkotni, létrehozni. S jól tudjuk: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.”

Nagy költőnk, Dávid ezt írja: „...éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez.”

Vannak olyan verseink, amelyek kétségekről, útkeresésről számolnak be. De ha verseket, a kimunkáltan kimondott szavakat imaként fogjuk fel, hálásak lehetünk ezekért a művekért is. Hiszen az imádság fontos feltétele az őszinteség. Megoszthatjuk Istennel kétségeinket is. 

Beszélhetnénk ma a magyar protestáns költői hagyományról Balassitól Adyn át Szabó Magdáig (hiszen ő is költőként indult). Ám, azt hiszem, ezt hagyjuk meg az irodalomtörténeti könyvek hasábjait megtöltő szerzőknek.

Inkább dudorásszuk szép énekeinket (amelyeket már nagyapáink, nagyanyáink is naponta szájukban forgattak), verseinket hálás szívvel, s ünnepeljünk, mert kaptunk szavakat, s kifejezhetjük magunkat a hétköznapitól eltérő, Istennek tetsző módon!

„Nagy voltát ha megnézem dolgaidnak,
Mellyeket az te ujjaid formáltak,
Az eget, holdat, az fényes napot
És szép renddel az sok csillagokot:

Csudálván mondom: Micsoda az ember,
Ki tetőled ennyi dicsőséget nyer!
De micsoda az embernek fia,
Kiről fölségednek van illy gondja?

Az Angyaloknál noha egy kevessé
Kissebbé tőd: de nagy dicsőségessé
Teremtéd őtet, és magasztalád,
Nagy dicsőségre fölkoronázád.

Kezed munkáján őtet Úrrá tevéd,
Hogy azokkal bírna, néki engedéd,
Valamit ez világra teremtél,
Mindeneket lába alá vetél.

Juhot, ökröt és egyéb állatokat,
Az hegyen és völgyön élő vadakat,
Kik az erdőkön széjjel legelnek,
Avagy az sik mezőkön tengenek,

És az röpöső égi madarakat,
Kik hangicsálnak szép melódiákat;
És sok halait az nagy tengernek
Birtokában adád az embernek.

Ó, fölséges Isten, kegyelmes Urunk,
Melly csudálatos az te neved nálunk!
Fölségednek melly nagy dicsősége,
Mellyel teljes ez föld kereksége!” 

(Szenczi Molnár Albert költői műfordítása)