A Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium újraindulásának negyedszázados fordulóját ünnepelte egy háromnapos programsorozattal 2018. szeptember 27. és 29. között. A péntek délelőtti hálaadó istentiszteletet követően másnap folytatódott a megemlékezés. Földváryné Kiss Réka történész a Lónyay történetéről tartott előadást a szombati ünnepségen résztvevőknek.



Amikor a Lónyay történetéről és újraalakulásáról beszélünk, akkor a hátterében mindig többről van szó – kezdett előadásába a professzorasszony. „Ravasz László – aki a két világháború közötti emblematikus püspöke volt a reformátusságnak – egy előadásában azt mondta, hogy a Kálvin téri gyülekezet története magába sűríti a magyar reformátusság történetét, a magyar reformátusság története pedig magába sűríti a magyar történelmet. Ez igaz, de azt is mondhatjuk, hogy a Lónyay története magába sűríti a magyar társadalmi elit, a református középosztály történetét is. Ha ilyen szemmel nézzük az újraindításért vívott küzdelmeket, akkor bizony ez több száz éves történet."

Néhány pillért érdemes kiemelni – folytatta. Az 1790-es évek elején indult a történet, amikor még nem létezett Budapest, csak egy sokkal kisebb Pest és Buda. Nem volt még Kálvin tér, nem volt református templom. Akkoriban csak pár száz református volt Pest-Budán összesen, mivel a türelmi rendelet után telepedhettek csak meg a városban. A visszaemlékezések szerint amikor 1796-ban létrejött az első pesti református gyülekezet, a hívek többsége nem beszélt magyarul. Ahogy iparosodott a város, úgy jöttek fel ide egyre többen, de először főleg németek és skótok, akik bérházak emeleti lakásain gyűltek össze, és németül hallgatták a prédikációt. Ganz Ábrahám is a gyülekezetalapítók egyike volt.



Azután elkezdtek a vidéki szegények is felköltözni, és egyre bővült a gyülekezet. 1830-ban már áll egy új református templom a Kálvin téren, és sikerül egy parókiát is felépíteni. "Így kezdődött. Mindez azonban csak óriási közadakozásból valósulhatott meg." 1839-ben a kiskunhalasi Török Pál lett itt lelkész. "A biztosból jött a bizonytalanba" – fogalmazott Kiss Réka. A parókiát azonban elmosta az árvíz, és a templomot is újjá kellett építeni. Török Pál ezalatt egy vendégfogadóban lakott.

A reformkorban és utána a forradalom alatt a reformátusok többsége a Habsburgokkal szemben helyezkedett el. A szabadságharc leverése után látott neki Török Pál iskolákat szervezni. Pont a legnagyobb elnyomás idején, 1855-ben jött létre a Pesti Theológiai Akadémia, és 1859-ben a Lónyay elődje. „Ráadásul ekkor ez még mindig  többségében németajkú város volt, és csak egyetlen magyar nyelvű gimnázium működött Pesten: a piaristáké" – hívta fel a figyelmünket a professzorasszony. Gönczi Pál a saját magániskoláját ajánlotta fel hozzá. „Néhány ember elképesztő elkötelezettségével kezdődött meg az az oktatás, ami világhírűvé vált. Az elnyomás és teher idején az oktatásban és kultúrában hihetetlen értékek halmozódtak fel. Akik itt tanítottak akkor, a protestáns szellemi elit krémjei voltak." A kiegyezés után a legjobb elméket elszívták az országos feladatok. Ezalatt egyre többen érkeztek vidékről, ezért a folyamatosan bővülő létszám mellett növelni kellett az iskola befogadóképességét is. Ehhez új épület kellett. Ez visszatérő elem lett ezután a Lónyay történetében. „Ez az iskola egyfolytában építkezik. Mindig kicsi, ami van."



A világháború és Trianon jelentette kataklizmák után újabb újjáépítés kezdődött. Ez lett a Lónyay második nagy virágkora Ravasz Árpád igazgatóval, Szabó Imre esperessel. Megkezdődött az építkezés, amely az akkori kor legmodernebb iskolaépületét eredményezte. „Szerencsére még vannak olyanok, akik e korszakra személyesen is tudnak emlékezni, például Ritoók Zsigmond. De Benda Kálmán visszaemlékezéseit is fontos itt megemlíteni. Engem az ragadott meg, hogy hihetetlenül modern szellemiségű iskola volt. Egyszerre volt nagyon elkötelezetten hitvallásos, kálvinista, de közben vállalkozó." Már a századfordulón volt erre példa. Például a diákok saját maguk gyűjtötték a szertárakba való anyagokat. Saját maguk csináltak szemléltető anyagokat. A klasszika-filológia órákra római versenykocsit készítettek, amivel aztán eljutottak egészen a párizsi meg a londoni világkiállításig. „Nagy tanulság, hogy találékonysággal, közösségszervezéssel sok mindent lehet, amit a körülmények általában nem adnak meg."

A diákság tagjai – javarészt a protestáns középosztály gyermekei – elmentek az Auguszta-telepre a náluk rászorultabbaknak segíteni. Arra a nyomortelepre, ahová Trianon után százezrek jöttek vagonokból kialakított kényszerépületekben lakni. Ezen felül hihetetlen sportélet zajlott ekkoriban. Tizenöt különböző sportklub volt az iskolában. „Bátran vállalkozva, a test és a lélek egységét figyelembe véve fejlődtek és érezték jól magukat." Érdemes mindezt összevetni az egész korszak reformátusságával! Ravasz László például remekül tudta kezelni a médiát. Akkor a rádió volt a legmodernebb tömegtájékoztatási eszköz, és az akkori református püspök ezt használta. „Van küldetésünk, missziónk, és nem félünk a világtól. Nekem ez a Lónyay. Bátran vagyunk jelen a világban, ez a korszakoktól független üzenet."



1943-ban ez az egyházmegye nem félt építkezni. Szabó Imre esperes naplójából is kiderül, hogy ez óriási adósságokba került. Ennek kapcsán meg kell említeni egy érdekes történetet. A Baross téri gyülekezetnek ekkoriban nem volt kőtemploma. Fabarakkban gyűltek össze istentiszteletre, és pénzt gyűjtöttek egy új templom építésére. Amikor eljutott hozzájuk a felhívás, hogy a Lónyay épületére kellene a támogatás, akkor fogták mindazt, amit a gyülekezet összegyűjtött a tervezett templomra, és odaadták az iskolára. „Közös ügy volt az iskola."

Ez az, aminek a kommunista diktatúra véget vetett. 1948-ban államosították az általános iskolákat, ez a Lónyayt is érintette, mivel az alsó osztályait le kellett adnia. 1952-ben puccsszerűen oda kellett adni az épületet és az egész iskolát. Mindazt, amit addig száz éven át építettek. Az öregdiákok tudták, hogy ezt nem szabad csak úgy elengedni, igyekeztek életben tartani a szellemiséget. A nyolcvanas években már tartottak összejöveteleket, és az évtized végén el is kezdték az újraindítás ügyét forszírozni.



A rendszerváltás környékén sok vita volt arról, kell-e ez az iskola. Végül huszonöt évvel ezelőtt, sokak kitartó munkájának hála, újra elindulhatott a Lónyay. „Köszönetet kell mondani ezekért az erőfeszítésekért, akár lónyaysok voltunk, akár nem, mert ez közös ügyünk. Én abban bízom, hogy nektek nem lesznek ilyen nehéz élethelyzetek, de ha lennének, akkor ezt a fajta világos, kálvinista életküldetést érezzétek majd át! Bízom benne, hogy nem volt felesleges a közös emlékezés. Hajrá, lónyaysok!" – fejezte be előadását Kiss Réka.

„Emlékezzél vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr...” (Mózes ötödik könyve, 8. fejezet, 2. vers)

Szabó Ferenc főjegyző, egykori lónyays diák a szombati ünnepséget megnyitó áhítatában a kiválasztott nép pusztai vándorlását állította párhuzamba a gimnázium történetével; arra buzdította a diákokat, hogy ők is csatlakozzanak be az emlékezés folyamatosságába. Szloboda József esperes köszöntőjében azt hangsúlyozta, egy iskola négy dologtól működik igazán: ha a helyén van, ha otthonként is képes működni, ha megfelelő az emberanyaga, és ha jelen van benne Isten.

Tóth Csaba Csongor igazgató a mostani ünnepséget a hetvenöt évvel ezelőtti épületavató ünnepséggel vonta párhuzamba, kiemelve, hogy a programot is az akkori mintájára igyekeztek összeállítani. Ünnepélyes keretek között mondtak köszönetet a gimnázium néhány dolgozójának és egykori diákjának az elmúlt huszonöt évért, majd Kovács Mihály nyugállományú esperes mondott záró áldást.

Ezután emléktáblát avattak az épületben Bognár József, a gimnázium újraalapító igazgatója emlékére; és megnyitották a „Mester és Tanítványa” című rajzkiállítást. Az öregdiákok vendégül látását és a közös ebédet követően délután még sokféle kulturális és sportprogram várta a résztvevőket.

Képek: Vargosz (reformatus.hu)