Lőrincz Konrád, az erdélyi Felenyed és Torockószentgyörgy lelkipásztora áhítatában Pál apostol rómaiakhoz írt levele 12. részének 1–2. versét magyarázta: „okos istentiszteletként szánjátok oda magatokat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul, és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes."

Mint mondta, ezek az Igék voltak a lutheri reformáció gyújtószikrái, de megváltozni és megújulni ma is szükséges. Az egyház azonban nem szabhatja magát e világhoz, mert a keresztyén ember mércéje más. Földi életünket odaáldozni Isten céljaira csak úgy lehet, ha az egyház nem felejti el: Krisztus teste, amelynek nem uralkodnia kell, hanem szeretetben és alázatosságban szolgálni. A reformáció emlékünnepein ezért nem elég a középkori egyházra visszatekinteni vagy más felekezetek hibáit megfogalmazni, hanem a magyar református egyháznak is oda kell állnia a tükör elé. „Meg kell vizsgálnunk igehirdetésünket, hivatásunkat, életformánkat, struktúránkat, hogy vajon krisztusi irányelvek vezetnek-e bennünket. A reformáció nem más, mint visszatérés a gyökerekhez, a szentírási alapokhoz, Krisztushoz. A Szentírás önmagát magyarázza, hagynunk kell, hogy az Isten Igéje irányítsa gondolatainkat. Mai Igénk arra figyelmeztet: elménknek kell visszaigazodnia Krisztus szívveréséhez. Az egyetlen igaz mérőzsinór az újjászületésé: megvizsgálni, mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata."

A református istentisztelet középpontjában álló igehirdetésről beszélt Steinbach József dunántúli püspök is. Mint mondta, Isten tette meg az első lépést az ember felé azzal, hogy kijelentette magát, hiszen pusztán emberi erőfeszítéssel nem ismerhető meg. A természet, a történelem, az emberi lelkiismeret és a művészetek részei Isten általános kijelentésének. „A tudomány és a kultúra minden Istennek kedves formája – minden, ami szép, ami megdobogtatja a szívet – találkozás a mennyei világgal. De ha az ember kiált, őszinte kételkedéssel – és az igaz művészet minden ága ezt teszi –, abban is ott az élő Isten. Mindannyian ismerjük a kérdést, miért engedi Isten a sok szörnyűséget. Az emberi történelem hajó, hogy mi történik a fedélzeten, az az ember felelőssége, de hogy hova tart, az Isten kezében van, és végül is megérkezik az Isten által kijelölt céljához."

Mindez azonban még mindig kevés, ezért küldte el Isten egyszülött fiát, Jézus Krisztust – tette hozzá. „Benne öltött testet, bebizonyította, hogy ő van, megmutatta, hogy ő milyen, és megváltott bennünket. Ezért valljuk meg újra és újra, hogy egyedül Krisztus, egyedül a Szentírás, egyedül kegyelemből, egyedül hit által és mindezért legyen egyedül Istené a dicsőség."

A püspök hangsúlyozta: a reformáció legnagyobb felismerése az volt, hogy az emberek kezébe adta a Bibliát. „Ha valamit meg akarunk tudni hitünkről és életünkről, vegyük mi is kézbe, méghozzá rendszeresen, és ne csak olvassuk, hanem tanulmányozzuk is!" De nemcsak az írott, hanem a hirdetett Igéről is helyesen kell gondolkodnunk – hangsúlyozta. „Hiszünk-e az igehirdetés hatalmában? Hisszük-e, hogy Isten Igéjének a hirdetése Isten beszéde?" – tette fel a kérdést.

A püspök felhívta a figyelmet arra, hogy az igehirdetőnek a gyülekezet állandó könyörgésére és szeretetére van szüksége, és arról is szólt, hogy az egyetemes papság értelmében minden újjászületett hívő ember egész életével hirdeti az evangéliumot ott, ahol van. Elsősorban a családban, ahol az istentisztelet valamilyen formáját rendszeresíteni kell, másrészt a kultúrában, amelyben él. „Szükségünk van arra, hogy nyitottak legyünk a világra, a tapasztalataink ugyanis érlelik a Jézus Krisztusba vetett hitet, és a nem hívő emberekkel való kapcsolódás alkalmat adhat a bizonyságtételre is."

Református hivatásfelfogás és a közjó szolgálata címmel tartott előadásában Köpeczi Bócz Tamás államtitkár, szentendrei presbiter arról beszélt, hogy a hívő munkavállaló áldás környezete számára. „Az, hogy Isten a maga képmására teremtett minket azt jelenti, hogy az Ő megbízottai vagyunk, vagyis a Teremtő szeretetét és gondoskodását kell képviselnünk a világban." Az elöljáró szerint küzdelmünket elsősorban önmagunkkal szemben folytatjuk a hit mélyítéséért, amely reális önbizalmat ad. „Ez az önbizalom határozza meg helyünket a társadalomban, hiánya viszont agresszívvá, manipulatívvá vagy passzívvá tesz. A Teremtő Atyára figyelés azonban ellensúlyozni tudja öröklött hiányosságainkat."

„Minél nagyobb a felelősség, annál szélesebbre kell tárni a karunkat, a teher annál nyomasztóbb, fájdalmasabb. Isten képviselete mellett legalább ennyire fontos a másik meghallgatása, az empátia, az érvek komolyan vétele" – tette hozzá. „Kövessétek az igazságot szeretetben (Efézusi levél 4. rész, 5. vers) – ez az asszertív viselkedés, amelyet azok is hasznosnak és kívánatosnak tartanak, akik még nem járnak hitben. Ez az útja annak, hogy az ember önmagával és környezetével is békére, elfogadásra jusson."

A keresztyénségben rejlő új értékrendszer és identitást azonban nem könnyű megtartani – tette hozzá a presbiter. „Erre a legjobb bizonyíték maga a reformáció. Sok elődünk, ősünk nem tudott folyamatosan megújulni, eggyé válni az idők végezetéig, mert Isten nélkül tette volna ezt. Napi imádsággal, munkával, tanulással, szolgálattal folyamatosan kell identitásunkat erősíteni. Másként nem lehet a közjót szolgálni, különösen vezetőként. A legjobb közirányító akkor lehet valaki, ha közszolgáló. Az egyháznak is a köz szolgálatán kell alapulnia."

Reformáció és emberkép címmel tartott előadásában Bagdy Emőke pszichológus professzor először az életpályát meghatározó identitás kérdéséről beszélt. Arra, mint mondta, először mindenkinek önmaga számára kell világos választ adnia. „Ki vagy te, honnan jöttél, hol vannak a gyökereid, merre tartasz az életben, vannak-e céljaid, mi a hitvallásod? Szükségünk van önazonosságra, arra, hogy a határainkat megteremtve tudjuk, ki lakik a bőrünk határai mögött. Már a családnevünk is sokat elárul rólunk: bevalljuk vele a kötelékeinket, azt, hogy mit hozunk magunkkal sejtjeink tudása mélyén, ami kibomlik életünk során, mi bízatott ránk, amit nekünk kell továbbvinni. Keresztnevünk a nemünket árulja el: vállaljuk vele női vagy férfisorsunkat, annak minden hozamát. Protestánsként azt, hogy lázadunk minden olyan ellen, ami beleütközik abba a törvénybe és szabályrendszerbe, amelyhez hitünk szerint vállaltan igazodunk." Annak ellenére is, hogy kultúránk „felhasználó, elhasználó és eldobó kultúra, amelyből hiányzik az elkötelezettség, a felelősségvállalás és az adni tudás" – tette hozzá.

A szakember szerint a jelenkori pszichológia bontakozása éppen azokat az értékeket hangsúlyozza, amelyek megfelelőit megtaláljuk a Szentírásban, ezért református hívőként sem kell félnünk a pszichológiától. A magatartástudomány, a pszichoanalízis, majd a humanisztikus pszichológia felvirágzása után egyre inkább a transzperszonális vagy spirituális pszichológia nyer teret, amely az önmagára reflektáló emberi gondolkodásra helyezi a hangsúlyt. Ez az értelemkeresés jelentkezik kamaszkorban is. „A 14–18 év közti fiatalok szinte könyörögnek, magyarázzuk már el nekik a világot, hogy tudják, mi végre élnek. Ha ekkor elhagyjuk gyermekeinket, akkor nem lesz, ami megtartsa őket" – fogalmazott Bagdy Emőke. A másik figyelemre méltó életkor az életközépi szakasz, amely válságot tartogat. „Ott vagyunk a csúcson, és egyszer csak szembesülünk a kérdéssel: mi ez az egész, amiben vagyok, mire vittem. Mivel mindenkinek számít az életminőség és az, hogy legyen értelme az életének, a csengő arra figyelmeztet, hogy foglalkozzunk ezeken túl a felfelé mutató tengellyel is. Ha korábban is építkeztünk, a hitünk megtart minket, és nem rémiszt meg a vég szörnyűsége."
Az életünkkel való megelégedettséghez nem elég, ha betartjuk az életszabályokat – állítja a szakember. „A siker az életünk kibontakozása; az, hogy olyanná válunk, amilyenek lenni szeretnénk." A szakember a Harvard-egyetem évtizedek óta tartó kutatására hivatkozva elmondta: az egészséges, hosszú, boldog élet titka a szilárd párkapcsolat, az elkötelezett szeretetre épülő családi kapcsolatok, valamint a gondozott, erős baráti kapcsolatok. „Kötelesek vagyunk a kapcsolataink minőségére nagyobb hangsúlyt fektetni. Mennyit áldozunk szeretteinkre? Gondoskodunk-e róluk? Jól kommunikálunk-e? Emellett fontos az is, hogy van-e jövőképünk, előretekintünk-e, van-e reménységünk. A hit gondolati és érzelmi meggyőződés, és utóbbi hatással van a hormontermelésünkre is: az agyunk olyan parancsot küld a testünk különböző részeibe, amely kitartásra ösztönöz."

A reformációi emlékkonferenciának otthont adó Leányfaluba számos felvidéki családot telepítettek át a második világháború után. A felvidéki református magyarság szemszögéből fogalmazta meg a reformáció örökségét Kassai Gyula lévai lelkipásztor, barsi esperes. A Trianon óta eltelt csaknem száz esztendő számos tanulsággal szolgált, a lelkész a bátorság szükségességét hangsúlyozta. „Elteltek évtizedek, és a Felvidéken voltak, akik nem merték nyíltan vállalni, hová tartoztak, nem mertek konkrét üzeneteket megfogalmazni, hiányzott a prófétaiság. Ha ez a nemzedék nem vállalja, amit Isten rá kimért, ha akarná, sem ruházhatná át küldetését egy következőre. Ott marad a hiánya a helytállásnak, a kiállásnak, a reformációnak, amely mindannyiunkat csatasorba állít."

„A reformáció olyan ív, amely több évszázadot átölel, ma is tart, és minket is magába zár. A hit folyamatossága és annak feltűnő ereje jellemzi. Karizmatikus személyekhez szoktuk kötni szellemét, csakhogy több kisebb közösség fényét is látjuk fellobbanni évszázadai során, többek között az ellenreformáció korszakában vagy a kommunista diktatúrában helytálló hitvallókét. De egyénekét is, akik az ébredési mozgalmak idején vagy a kitelepítés alatt és után tették ugyanezt. Vannak köztük biblianyomtatók, kollégiumalapítók, mecénások, gályarab prédikátorok vagy éppen hátramaradottak. Nem szégyelltek Istenre mutatni, ahogy az őrállóként nagy változások közepette is megálló kisközösségek sem. A folyamatos reformáció apródjai ők, a lélek csiholói, akiknek lelke izzik, mint a parázs, és lángra is lobban" – fogalmazott a lelkész.
Önerőből változtatni azonban a régiek sem tudtak és ma sem tudunk, arra csakis az Úristen kegyelme képes – tette hozzá. „Az ember sokszor úgy próbál változtatni, hogy igyekszik megszabadulni a régitől, és törekszik valami újra, ami addig még nem volt. A reformáció mozgása ezzel éppen ellentétes volt: nem akart új vagy újszerű lenni, modernségre vagy eredetiségre nem törekedett. Nem a felszínen kereste a változást, hanem vissza akart állni a legszilárdabb alapra. Az egyik legfontosabb üzenete, hogy rakódjon bármilyen vastag réteg az alapokra, legyen bármilyen messze az ember az igazságtól, a hittől, Istentől, mégis mindig meg lehet találni az alapot, a hitet, az igazságot, Istent. Nincs az az erő, amely visszatarthatja az igazságot, vagy amely fékezheti az Úr érkezését. Mindig vezet út a főhöz, mert Isten minden időben cselekszik értünk!"

Az esperes szólt arról is, hogy míg a felvilágosodás az ember egyediségét hangsúlyozta, a reformáció a közösség szolgálatába állította az egyént. „A református közösség máig őrzi az autonómiára és az egyetemességre törekvést: mindez a nyelvhasználatot, a liturgiát, az egyházszervezetet és a lelkiséget is jellemzi. Mindig akkor kerültünk válságba, ha ezek csorbultak, például Trianon után, amikor nemcsak a nemzet, de az egyház is elveszítette egyetemességét."

A ma embere rengeteget nyerhet a reformáció örökségéből, ami egyszer Európán és a magyarságon már segített – mondta kérdésünkre a konferenciát szervező Kovách Tamás leányfalui lelkész. „Ezenkívül nagy jelentősége van annak is, hogy a határon túli testvéreinkkel együtt legyünk. Nagyon sokat nyerünk testvéri kapcsolatainkból, és üzenete van annak, hogy gyülekezetünkben nagy ünnepeinket mindig velük közösen próbáljuk szervezni. Hálánk, köszönetünk a reformáció örökségéért közös, és egybekapcsol bennünket. Ahogyan a reformáció korában a három részre szakadt országban megtalálták a személyes Krisztus-hitben a segítséget az akkori magyarok, úgy ha ma mi is eljutunk idáig, akkor az nemcsak a magunk életére nézve lehet megújító, hanem egy kort formálunk vele."

Képek: Füle Tamás