„Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje” – ki ne ismerné a Kossuth-nótát, az 1948/49-es forradalom és szabadságharc indulóját? Gyermekkoromban minden év márciusában nemzetiszín kokárdát vagy csákót készítettünk az osztálytársaimmal, aranyesővel vagy barkával a kezünkben kerestük fel Petőfi és Kossuth szobrát a Duna-menti településen, ahol felnőttem. Az olvasás sokunknak még akadozva ment, a Kossuth-nótát viszont teli tüdővel fújtuk. Kedvencünk az utolsó versszak volt, és úgy tűnt, március idusán tényleg mindig esik az eső.

Hálás vagyok, hogy olyan nevelést kaptunk, aminek a hazaszeretet természetes része volt, ám azt csak később tudtam meg, hogy vannak a hazának olyan részei, ahol akkor, amikor én még óvodás és kisiskolás voltam, nem járt ki magától értetődő módon mindenkinek az ünneplés szabadsága. Arra pedig felnőtt koromban döbbentem rá, hogy ezeken a helyeken viszont a nemzettudat olyan természetes, amit nekem – a Közép-Magyarországon felnőtt, aztán a nem túl távoli Budapestre elkerülő fiatalnak – még mindig tanulnom kell, lehet. Vagyis, hogy a haza a valóban elválasztást jelentő határokon átívelő közösség. Míg az összetartozás idői narratívája fenséges, a térbeliért meg kell harcolni – elsősorban saját ellenérzéseinkkel.

Nemrégiben a Délvidéken jártam. Egyetlen történetet hadd osszak meg erről az útról ma, a nemzeti ünnepen. Azt nem tudom, a kedves Olvasó éppen hallja-e az esőcseppek kopogását, de én azokban a március eleji napokban ismét ugyanúgy hallottam, ahogy gyerekkoromban. Kossuth Lajos kalapját ugyan csak a lelki szemeimmel láthattam, egy róla készült mellszobor mellett hallott történet mégis felidézte sok évszázad magyarjainak életét.

Magyarittabén jártunk teológusokkal, a Kárpát-medence legdélebbi olyan településén, ahol Kossuth-szobrot állítottak. A település és az akörüli földbirtok ura Kiss Ernő honvéd altábornagynak, az aradi vértanúk egyikének nagyapja volt. Kiss Ernő nevében is őrizte a származására utaló eleméri és ittebei jelzőket.

1900-ban falugyűlést tartottak az azóta is magyar többségű településen, ahol titkos szavazással eldöntötték: a két neves honfi, Kiss Ernő és Kossuth Lajos közül utóbbinak emelnek szobrot. 1904-ben fel is állították Horvay János alkotását, ugyanazét a szobrászművészét, akinek reformációs emlékműtervként készült alkotása a budapesti teológia Ráday utca 28. szám alatti épületében található. Ekkor még Ferenc József javában uralkodott, az ittabei magyarok talán sejtették, Bécsbe valószínűleg nem jut el a szoborállítás híre.

Így is lett: az alkotást Kossuth halálának tizedik évfordulóján leplezték le, és azután minden március 15-én megkoszorúzták az 1848/49-es szabadságharc emlékére. Egészen 1918-ig, amikor a bevonuló szerb csapatok egyik katonája szívtájékon keresztüllőtte, majd társaival lelökte talapzatáról. A falu Békés és környékéről betelepített református lakói ezután templomuk egy félreeső helyiségében rejtették el a szobrot nemzetiszín zászlóba csavarva. Ott hevert a félhomályban egészen 1941-ig, mellkasán a lövés nyomával. Újra felállították, pedig ekkor már a tekintélyelvű kormányzásáról hírhedt későbbi államfő, Tito irányításával zajlottak a harcok Jugoszláviában. Ő azonban tisztelte a hősöket, ha más nemzetségek polgárai is, ezért állhatott évtizedeken át az átlyuggatott mellkasú Kossuth-szobor Magyarittabé szívében. Igaz, megkoszorúzni csak 1990 után lehetett.

1988-ban ugyanis még rendőrök vitték el a megemlékezőket. Az első, akit már nem akadályozott ebben a karhatalom, egy magyarországi nő volt, aki akkoriban éppen a vőlegényét látogatta meg Ittabén.
A tiszaföldvári Buka Katalin így emlékszik 1989. március 15-ére: „Nekem mindig fontos volt, hogy a nemzeti ünnepen megemlékezzek a hőseinkről. Amikor mondtam a későbbi férjemnek, hogy szeretnék kimenni a Kossuth-szoborhoz, Laci tiltakozott, mondván, hogy tavaly is elvitték a rendőrök a megemlékezőket. Azt hiszem, nem éreztem a súlyát ennek. Kimentem a szoborhoz, és elhelyeztem a lábánál egy nemzetiszín szalaggal átkötött piros szegfűt. Nem vittek el. Egy évvel később, 1990-ben az akkor még egyedüli vajdasági magyar párt már hivatalosan is megkoszorúzhatta a szobrot, azután pedig egyre többen csatlakoztak hozzájuk.”

Buka László és Katalin gyermekei is őrzik az elődök emlékezetét: a budapesti teológián tanuló lányuk, Bogi hittanosai egy alkalommal, március 15-én elevenítették fel játékukkal azt a bizonyos falugyűlést, a századfordulós magyarokra és a szabadságharc hőseire emlékezve. Fiuk, a tizenöt esztendős Bence pedig kész történészként adta elő a szobor történetét nekünk, magyarországi látogatóknak.

Azt is tőle tudtuk meg, hogy a szobrot négy évvel ezelőtt ismeretlen tettesek ellopták, de Kárpát-medencei összefogással sikerült pótolni, így 2016. március 15-én már az új alkotást koszorúzhatták meg az ittabeiek. Az eredeti alkotásról nem állt rendelkezésre minta, ezért a soltvadkerti Kossuth-szoborról készítettek másolatot, amely szintén Horvay János alkotása. Az új mellszobrot Biacsi Karolina kőszobrász-restaurátor és munkatársai készítették el. Talapzatát ezekben a percekben valószínűleg már nemzetiszín szalagok, virágok és koszorúk díszítik. Talán csákók és kokárdák is – szorgos gyerekkezek munkái. Ott, a peremvidéken, ahonnan jobban látszik a centrum is; a dolgok szíve közepe. Talán a szobor tekintetéből valami rólunk, a Kárpát-medence szívében élőkről is tükröződik, ahogy távolba réved – arccal az anyaország felé.

Képek: Bölcsföldi András, Jakus Ágnes; Kaposvár Most