Mindig van mozgástér, még a legrosszabb körülmények között is. Nem mindegy azonban, hogy teljesen kihasználjuk-e ezt a mozgásteret, és az sem, hogy megpróbáljuk-e kitágítani a kereteit – ez volt a konklúziója azoknak az előadásoknak, amelyek a Hagyomány, Identitás, Történelem 2019 című református egyháztörténeti konferencia huszadik századi témákkal foglalkozó szekcióiban hangzottak el. Volt olyan előadó, aki kifejezetten a szocializmus alatti kulturális ellenállás kérdéseit feszegette, mások csak érintőlegesen tértek ki erre, de az mindegyik előadásból világosan kirajzolódott, hogy a mozgástér mennyire fontos és aktuális kérdéskör a református egyház számára.

A szocializmus „kultúrpolitikája” az úgynevezett „három T” sajátos kategóriáiba sorolta a tudományos és művészeti tevékenységeket: Tiltott, Tűrt, Támogatott. Hogy ki hová kerülhetett, az elsősorban attól függött, mennyire illett bele a politikai propaganda rendszerébe az adott tevékenység, és milyen mértékű volt az együttműködés a rendszer fenntartóival. Bár ennyi alapján elsőre talán egyértelműnek tűnhet, hogy kik voltak az igazi ellenállók és kik a kollaboránsok, az egyháztörténeti kutatások azt mutatják, hogy ez a kérdés valójában jóval összetettebb, mert sokan a három kategória határmezsgyéin jártak merész kötéltáncot, komoly kockázatokat vállalva.

Mi számított ellenállásnak?
Földváryné Kiss Réka történész-néprajzkutató, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága elnöke szerint a témával kapcsolatos kutatások egyik nagy kérdése, hogy a protestánsok hogyan tudták tágítani a mozgásterüket a rendszeren belül. Ez azért is vizsgálható nehezen, mert egyszerre voltak legális, félig legális és illegális eszközei is. A hetvenes évek némiképpen enyhülő légkörében a kulturális ellenállás módjai már markánsabbá váltak, mint korábban, de ez csak a kérdésnek az ellenállók szemszögéből történő megközelítését könnyíti meg.

„Hogy a pártállam mit tekintett ellenállásnak, nem egyértelmű. Elvileg bármelyik egyházi-közösségi tevékenység ellen felléphetett adminisztratív eszközökkel, mégsem élt minden esetben ezzel” – magyarázta Kiss Réka. „Egy 1969-es állambiztonsági jelentés négy kategóriát határozott meg: a lojálisakét, a bizonytalanokét, az ellenzéki érzelműekét és végül az ellenségét. A szervezett hitélet autonóm formáinak a hosszú távú fenntartása például egyértelműen ellenséges tevékenységnek számított.”

Az állampárt számára a kulcsproblémát az egyházi ifjúságnevelés jelentette, amelyben nem csak a klerikális utánpótlás veszélyét látta, ez volt egyúttal az a terület is, ahol a lelkészek a legtöbb új gyülekezetépítési eszközt kipróbálhatták. Emiatt az ifjúságnevelés kapcsán igen sok dokumentum áll a kutatók rendelkezésére. „Az állam igyekezett tiltani az iskolai hittanoktatáson és a konfirmációs előkészítésen kívüli ifjúsági programokat. De például a családlátogatásoknak köszönhetően maradt mozgástér a Tiltott és Tűrt határán.”

Sokan éltek is ezzel a lehetőséggel, habár pontos számuk egyelőre nem becsülhető meg. „Fel tudunk rajzolni egy aktív, cselekvő réteget, de ha ezekről a személyekről nem jelentett senki, akkor pártállami iratokból nem lesznek megismerhetők. Ezért is kellenek egyéb források a jelentések mellé.” A történész szerint mindebből az a következtetés vonható le, hogy a lelkészek számára a gyülekezeti munka adott valódi lehetőséget az értékátadásra és a pártállami kényszeregyezmény kereteinek a kitolására.

A kollaboráció látszata
Balog Zoltán református lelkész, volt emberierőforrás-miniszter a keleti blokk távlatában közelítette meg az egyházi ellenállás kérdéskörét. „A Moszkvából kiinduló egyházpolitika minden országban kicsit másként alakult. Ugyanígy az egyházak viszonyulása is sokféle lehetett. A lengyel katolikus egyház magatartását leginkább az ellenállás jellemezte, az NDK-ban viszont a protestáns egyházi elit a kooperáció és a kollaboráció látszatának a fenntartása mellett próbált ellenállni. A magyar állapotokhoz is ez állt a legközelebb.”

A német történelem során sajátos államegyház-típus alakult ki, amely nagyrészt Luther Márton világi struktúrákat elismerő nézetein alapult. „Az egyház stratégiáját emiatt az egyházi és állami feladatok megkülönböztethetősége és szétválaszthatósága határozta meg. Részben ennek is köszönhető, hogy az egyház közjogi státusza megmaradhatott az NDK-n belül” – fogalmazott Balog Zoltán. Voltak az egyházban, akik nem tekintették jogállamnak az NDK-t, és ellenálltak, mások viszont belülről szerettek volna javítani a szocializmuson.

1962 és 1982 között 3,8 millió ember távozott az NDK-ból. A távozást lehetett hivatalos úton kezdeményezni, de ezt általában csak a tudományos élet képviselőinek engedték meg. A másik lehetőség a szökés volt. „A zsinat mindenkinek a személyes döntésére bízta, hogy marad vagy elvándorol, de leszögezték, hogy minden távozó komoly lyukat hagy maga után” – mondta a lelkész, aki szerint a kontextust kitágítja, ha az egész NDK-t menekültnek tekintjük. Hozzátette: hazánk olykor egyszerre volt a németek befogadója és besúgója.

Nyomás alatt az egyházvezetőség
A magyarság nem csupán a két német állam lakosságának egymásra találását segítette a szocialista blokkon belül, de komoly segítőakciókat szervezett a hetvenes és nyolcvanas években az erdélyi testvérek számára. Ezeknek az egyházi hátteréről mesélt Ablonczy Bálint újságíró, a Károli Gáspár Református Egyetem Egyház és Társadalom Kutatóintézet Reformáció Öröksége Műhelyének vezetője. „Mivel ezek a segítőakciók nagyon óvatosak voltak, sajnos igen kevés róluk az írott forrásunk” – szögezte le. „Emiatt a résztvevők, a külföldi szerepvállalók és a hazai állambiztonság feljegyzései mellett fontosak az úgynevezett Oral History interjúk is.”

Leginkább a segítő hálózatok felderítésével lehet ezeket az akciókat rekonstruálni. A hetvenes éveket részben az egyéni kapcsolatépítések jellemezték, részben a már meglévő, korábbi hálózatok használata. Ekkoriban még a kis létszámú, kis tételű, alkalmi segítségek voltak a gyakoribbak, amelyben a nyugatiaknak szerény volt a szerepe. „A turizmusból fejlődött ki a segítségnyújtás, és ebben fontos szerepe volt a református hálózatoknak is. Nem egymástól elzárt csoportok voltak ezek, hanem egymással átfedésben lévők.” A nyolcvanas években már népes hálózatokról, nagy értékű segélyekről, jelentős nyugati segítségről és komoly erdélyi csomópontokról beszélhetünk.

Miként vált az erdélyi magyarság ügye a rendszerváltás egyik legfontosabb témájává? – adódik a kérdés. 1988-tól a kulisszák mögött már elindult az állambiztonsági szemlélet fellazulása. Emellett az egyházvezetésre nagy nyomás helyezkedett az egyháztagok részéről, ez is kikényszerített lépéseket. Ennek köszönhető például, hogy 1989-ben kisebbségi referensi pozíció jöhetett létre Tóth Károly kezdeményezésre a Zsinat Külügyi Osztályán. A csempészakciók lebonyolításában sokszor a fiatalok jártak az élen: református ifik, közgázos egyetemisták. Gyógyszereket, élelmiszereket, könyveket – volt, hogy Hollandiában nyomtatott énekeskönyveket – csempésztek be, főleg vasúton közlekedve.

Sorsközösségben a gyülekezettel
Rigó Róbert történész és szociológus, a kecskeméti Neumann János Egyetem docensének előadása a kényszerkollektivizálások időszakába vitt vissza minket. „A lelkésznek jelentenie kellett az esperese számára, hogy mennyire hatékonyan agitált a téeszesítés mellett. Az adott időszak politikai hangulatát alaposan leképezik ezek a beszámolók, mert gazdag forrásanyagok arra nézve, hogy miért is idegenkedtek a parasztok a téeszesítéstől” – magyarázta. A lelkészek kettős nyomás alatt álltak. Egyrészt féltek, hogy elveszítik a híveiket, ha figyelmen kívül hagyják azoknak a racionális ellenérveit, másrészt igyekeztek megfelelni az elöljáróiknak is. „Nem volt egyszerű elszámolni a saját lelkiismeretükkel.”

A lelkészek eltérő típusú jelentéseket adtak le, ezek három fő kategóriába sorolhatóak. Az első az agitátor típusú jelentés, ahol a lelkészek büszkélkednek eredményeikkel. A második kategória a problémákra érzékeny jelentéseké, ahol megjelennek a vívódások és ellenérvek. „Gyakran megjelenik az a problematika is, hogy a gyülekezet és a presbiterek nem engedik, hogy a lelkész beszéljen erről” – mondta Rigó Róbert. A harmadik kategória a minimalista jelentéseké: ezek nagyon szűkszavúak, néhány mondattal tesznek csak eleget a kötelességnek. „A helyi lelkészek jelentős része sorsközösséget vállalt a gyülekezetének tagjaival. Éppen ez teremtette meg azt a mozgásteret számára, amelyre szüksége volt.”

Rólunk szól
Lányi Gábor református lelkész és egyháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusa a háttérbe szorított lelkészek rehabilitációs listáit vizsgálta. „Ezek a konventi listaként is emlegetett névjegyzékek csak ajánlásokat tartalmaznak, részletesebb indoklásokat nem. Ismertebb nevek is vannak rajta, például Dobos Károlyé vagy Szabó Imréé, de nagyon sok a viszonylag ismeretlen név. Ezek rengeteg felfedezni váró történetet rejtenek még.” Hozzátette: a lehetőséget kihasználva néhány jogosan háttérbe állított lelkész is a rehabilitációját kezdeményezte a méltánytalanul félreállítottak közé vegyülve. Ezért is fontos, hogy az apró részleteket és az átfogó képet egyaránt figyelembe vegyük.

Egy lehetséges kategorizálási lehetőség ezekhez a listákhoz, hogy folyt-e állami eljárás is a lelkészek ellen, vagy csak egyházi. „Az egyházi eljárások sokszor koncepciózus karaktergyilkosságok voltak, tehát fontos kiemelnünk, hogy ezeknek a lelkészeknek a félreállítása nemcsak az államhatalom felelőssége, hanem az egyházkormányzat bűne is. Ez rólunk szól. Persze, a valóság sokszor igen komplex, és az egyházvezetők némelyike kettős játékot is űzhetett azért, hogy az övéit védje. Ez sokszor súlyos áldozatokba került.” Hogyan lehetett hiteles lelkésznek maradni ilyen körülmények között? – tette fel a kérdést Lányi Gábor. „Az én válaszom erre ez: elsősorban úgy, hogy a gyülekezete kiállt mellette.”

Az elhangzott előadások többségében előkerült valamilyen formában az a gondolat, hogy a lelkész mögött álló gyülekezet egységes kiállása sorsdöntő tud lenni abból a szempontból, hogy az egyházközségnek mekkora mozgástere marad a szervezett hitéletre. Ez pedig azt jelenti, hogy a történelem során mindig is közös felelősségünk volt abban, hogy meddig terjedtek a korlátok, és mikortól vált veszélyessé a határmezsgyéken zajló kötéltánc.


Fotók és szöveg: Barna Bálint

Címlapkép: pexels.com