Hétfő este, kilenc múlt, de még nagy a sürgés-forgás a Lónyay hátsó bejárata körül. Egymásnak adják a kilincset az emberek: érkezésemkor két csoport készülődik a kettéosztott tornateremben, melynek egyik felét tatami borítja, a másik két végében pedig kis focikapuk vannak elhelyezve. Utóbbiak között már teljes menetfelszerelésben melegítenek a lelkészek, soraikban ugyanúgy megtalálhatóak az évtizedek óta szolgálók és a teológia padjait koptatók egyaránt. A mindennapokban a lelki harcmezőn igyekeznek helytállni, de fontosnak tartják, hogy együtt is labdába rúgjanak, még ha erre csak késő este is tudnak alkalmat teremteni.

2012-ben Kiss Péter akkor Soroksáron szolgáló lelkész kezdeményezte a Budapest-Déli Református Egyházmegyénél, hogy kollégáival közös focira összegyűljenek a Lónyay tornatermében – ma már az egész fővárosból, sőt az agglomerációból is bekapcsolódnak a lelkésztársak.

Könnyed labdázgatásra számítok, ahol a meccseket több szünet szakítja meg. Meglepetésemre az odaszánt idő másfél órájából nyolcvan perc a tiszta játéké volt, a két ötfős csapat megállás nélkül hajtotta a gólokat a fáradás különösebb jele nélkül. „Ha egy-két hét kimarad egyéb elfoglaltság vagy sérülés miatt, azt már megérezzük” – tudom meg Bölcsföldi Andrástól, a budapesti teológia spirituálisától, aki hosszú évek óta futballozik kollégáival.

Szerinte a mozgásra való igény, a futball szeretete és a közösségformáló erő hozza össze a lelkészeket, hiszen a szolgálat többeknél csekély fizikai megterheléssel jár, ám legalább ennyien vannak azok, akiknek élénk gyerekkori élmény a grundon vagy igazoltként való játék.

„Tavaly meghívtak minket egy országos bajnokságra, sőt, többen közülünk ott voltak néhány éve a Kirchentagon a magyar lelkészválogatottal, és 2017-ben, a Pancho Arénában szervezett Zákeus-kupán is” – mondja Bölcsföldi András, aki elárulta: a teológiának jelenleg erős csapata van. Lázasan készülnek is az április 21-i, pápai teológus-szuperkupára, ahol a másik három református lelkészképző gárdájával csapnak majd össze. Mint megtudom, a budapesti teológia néhány tanára is aktív résztvevője a hétfő esti közös sportnak.

Kiss Péter után Háromszéki Botond vállalta a szervezést, aki ma is rendszeres résztvevője a meccseknek. „Amikor nem vagyok beteg, itt vagyok. Küzdünk, harcolunk, de tudunk örülni egymás góljainak, sportszerűek vagyunk a másikkal. És az is fontos, hogy nincs csúnya beszéd – aki máshol focizik, tudja, hogy mik hangzanak el a pályán” – mondja a Pestszentlőrinc Kossuth téri Református Gyülekezet lelkésze.

Ezt erősíti meg Szabó István, a József Attila-Lakótelepi Református Gyülekezet lelkipásztora is: „Jó olyan közösségben focizni, ahol nem tapasztaljuk meg a játék negatív oldalát, a káromkodást vagy a köpködést. A mi együttlétünket a kölcsönös tisztelet és az egymásra való odafigyelés jellemzi.”

A lelkész beszél arról is, hogy nagyon értékesnek tartja a hivatalos találkozásokat, a közös bibliatanulmányozást és imádkozást, ám úgy véli, a testvériségnek egy másik oldalát tapasztalják meg a pályán. Szabó István elismeri: néha nehéz kiszakítani ezt az időt a család miatt, de a kisgyerekeseknek talán könnyebb este kilenc után eljönni, amikor már túlvannak a fürdetésen és az altatáson. „Örülök, hogy több generáció is képviselteti magát a fiatal teológusoktól az idősebb lelkipásztorokig” – teszi hozzá.

Utóbbiak közé tartozik Ablonczy Kálmán is, aki korát meghazudtoló lendülettel szalad a labda után vagy védi csapata kapuját – ez utóbbiból mindenki kiveszi a részét mindkét csapatban. „Itt az együttlét, a vidámság és az élmény egy másik oldalával találkozunk, mint a konferenciákon” – erősíti meg a Kispest-Rózsatéri Református Gyülekezet lelkipásztora. „A futball gyerekkori szenvedélyem, ma már felnőtt fiaim is gyakran velem tartanak.”

Péterffy György szintén veteránnak számít – legalábbis ami a lelkészfociban eltöltött éveket illeti. „Nagyon élvezem az együtt töltött időt, a játékot, de a szolgatársakkal való beszélgetéseket is, hiszen néhányukkal ritkán tudok találkozni” – számol be a Soroksár-Újtelepi Református Gyülekezet lelkésze. „Az egyetlen baj a késői időpont, így másnap nehéz felkelni!” – teszi hozzá egy félmosollyal az arcán.

A teljes erőbedobással végigjátszott másfél óra után nemcsak ő, mások is mosollyal konstatálják a kellemes fáradtságot. Hiszen ezért jöttek. Mindent beleadni a csapatért, a győzelemért. Akárcsak a szószéken, a lelki küzdőtér egyik ikonikus színhelyén. Ahol ugyan nem a gólokért zajlik a küzdelem, hanem Isten Igéjének a szívek hálójába való eljuttatásáért. Ép testben talán ez is hatékonyabban megy.

Fotók: Dezső Attila