"Az anyagi javakon és birtokolt értékeken alapuló identitásmeghatározás hamis utakra csábít. Megtéveszt és manipulálja az embert. Ha attól vagy valaki, amid van, akkor vesztesként egy perc alatt semmivé válhatsz."
Bagdy Emőke
Közös szenvedély
Tíz éve ezzel a címmel készült film a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség alapító atyáiról, a címben utalva a futball generációkat és országokat összekötő erejére. A labdarúgás örömében osztoznak azok a lelkészek is, akik a budapesti Lónyay Utcai Református Gimnázium tornatermében jönnek össze hétről hétre. A csapat mindig változik, ám a lelkészfoci hagyománya már több mint egy évtizedes múltra tekint vissza.
Hétfő este, kilenc múlt, de még nagy a sürgés-forgás a Lónyay hátsó bejárata körül. Egymásnak adják a kilincset az emberek: érkezésemkor két csoport készülődik a kettéosztott tornateremben, melynek egyik felét tatami borítja, a másik két végében pedig kis focikapuk vannak elhelyezve. Utóbbiak között már teljes menetfelszerelésben melegítenek a lelkészek, soraikban ugyanúgy megtalálhatóak az évtizedek óta szolgálók és a teológia padjait koptatók egyaránt. A mindennapokban a lelki harcmezőn igyekeznek helytállni, de fontosnak tartják, hogy együtt is labdába rúgjanak, még ha erre csak késő este is tudnak alkalmat teremteni.
2012-ben Kiss Péter akkor Soroksáron szolgáló lelkész kezdeményezte a Budapest-Déli Református Egyházmegyénél, hogy kollégáival közös focira összegyűljenek a Lónyay tornatermében – ma már az egész fővárosból, sőt az agglomerációból is bekapcsolódnak a lelkésztársak.
Könnyed labdázgatásra számítok, ahol a meccseket több szünet szakítja meg. Meglepetésemre az odaszánt idő másfél órájából nyolcvan perc a tiszta játéké volt, a két ötfős csapat megállás nélkül hajtotta a gólokat a fáradás különösebb jele nélkül. „Ha egy-két hét kimarad egyéb elfoglaltság vagy sérülés miatt, azt már megérezzük” – tudom meg Bölcsföldi Andrástól, a budapesti teológia spirituálisától, aki hosszú évek óta futballozik kollégáival.
Szerinte a mozgásra való igény, a futball szeretete és a közösségformáló erő hozza össze a lelkészeket, hiszen a szolgálat többeknél csekély fizikai megterheléssel jár, ám legalább ennyien vannak azok, akiknek élénk gyerekkori élmény a grundon vagy igazoltként való játék.
„Tavaly meghívtak minket egy országos bajnokságra, sőt, többen közülünk ott voltak néhány éve a Kirchentagon a magyar lelkészválogatottal, és 2017-ben, a Pancho Arénában szervezett Zákeus-kupán is” – mondja Bölcsföldi András, aki elárulta: a teológiának jelenleg erős csapata van. Lázasan készülnek is az április 21-i, pápai teológus-szuperkupára, ahol a másik három református lelkészképző gárdájával csapnak majd össze. Mint megtudom, a budapesti teológia néhány tanára is aktív résztvevője a hétfő esti közös sportnak.
Kiss Péter után Háromszéki Botond vállalta a szervezést, aki ma is rendszeres résztvevője a meccseknek. „Amikor nem vagyok beteg, itt vagyok. Küzdünk, harcolunk, de tudunk örülni egymás góljainak, sportszerűek vagyunk a másikkal. És az is fontos, hogy nincs csúnya beszéd – aki máshol focizik, tudja, hogy mik hangzanak el a pályán” – mondja a Pestszentlőrinc Kossuth téri Református Gyülekezet lelkésze.
Ezt erősíti meg Szabó István, a József Attila-Lakótelepi Református Gyülekezet lelkipásztora is: „Jó olyan közösségben focizni, ahol nem tapasztaljuk meg a játék negatív oldalát, a káromkodást vagy a köpködést. A mi együttlétünket a kölcsönös tisztelet és az egymásra való odafigyelés jellemzi.”
A lelkész beszél arról is, hogy nagyon értékesnek tartja a hivatalos találkozásokat, a közös bibliatanulmányozást és imádkozást, ám úgy véli, a testvériségnek egy másik oldalát tapasztalják meg a pályán. Szabó István elismeri: néha nehéz kiszakítani ezt az időt a család miatt, de a kisgyerekeseknek talán könnyebb este kilenc után eljönni, amikor már túlvannak a fürdetésen és az altatáson. „Örülök, hogy több generáció is képviselteti magát a fiatal teológusoktól az idősebb lelkipásztorokig” – teszi hozzá.
Utóbbiak közé tartozik Ablonczy Kálmán is, aki korát meghazudtoló lendülettel szalad a labda után vagy védi csapata kapuját – ez utóbbiból mindenki kiveszi a részét mindkét csapatban. „Itt az együttlét, a vidámság és az élmény egy másik oldalával találkozunk, mint a konferenciákon” – erősíti meg a Kispest-Rózsatéri Református Gyülekezet lelkipásztora. „A futball gyerekkori szenvedélyem, ma már felnőtt fiaim is gyakran velem tartanak.”
Péterffy György szintén veteránnak számít – legalábbis ami a lelkészfociban eltöltött éveket illeti. „Nagyon élvezem az együtt töltött időt, a játékot, de a szolgatársakkal való beszélgetéseket is, hiszen néhányukkal ritkán tudok találkozni” – számol be a Soroksár-Újtelepi Református Gyülekezet lelkésze. „Az egyetlen baj a késői időpont, így másnap nehéz felkelni!” – teszi hozzá egy félmosollyal az arcán.
A teljes erőbedobással végigjátszott másfél óra után nemcsak ő, mások is mosollyal konstatálják a kellemes fáradtságot. Hiszen ezért jöttek. Mindent beleadni a csapatért, a győzelemért. Akárcsak a szószéken, a lelki küzdőtér egyik ikonikus színhelyén. Ahol ugyan nem a gólokért zajlik a küzdelem, hanem Isten Igéjének a szívek hálójába való eljuttatásáért. Ép testben talán ez is hatékonyabban megy.
Fotók: Dezső Attila