A „már igen és a még nem feszültsége” naponkénti tapasztalatunk. Már itt van az Isten országa; hit által, az Úrban, benne élünk az Isten országában; miközben várunk annak maradéktalan kiteljesedésére; naponta azért könyörgünk, hogy jöjjön el az Úr országa.

Bármihez fogunk, ezt a „köztes időt” éljük meg, egyéni hitéletünkben, az egyházra tekintve, közösségi, közéleti léptékekben, világméretekben egyaránt. Luther mondása közismert: Egyszerre vagyok megigazult és még bűnös. Barth Károly ezt a kettősséget ekként fogalmazta meg a régi és új ember viszonyában: Emez régi ember voltam és még vagyok; amaz új ember vagyok, és egyre inkább lenni fogok! Kálvin kiemelte, hogy

Isten tisztának tekint bennünket, Jézus Krisztus érdeméért, miközben Lelke által vezet bennünket a megszentelődés útján, így láthatóan is egyre inkább megtisztul az életünk, mint Isten szentjeinek, naponta erőt nyerve a hit harcához.

A „köztes idő” lényege a reménység: nem múlik, hanem telik, kiteljesedik az élet, az Úrban, haladunk a megérkezés felé. Pannenberg szerint a múlt elrendezett, az üdvösséges jövő pedig megáldja a jelenünket, minden körülmények között. Isten népe mindenkor – a múlt, jelen és jövő összefüggését tekintve is – az Isten örökkévaló jelenében él meg minden percet, kegyelemben, üdvbizonyosságban.

Említettem, hogy ezt a „köztes időt” az élet számos konkrét terén megéljük. Mindegyik téma, amit ennek kapcsán ajánlottak a sorozat szerkesztői, azonnal megelevenedett bennem. Engedjék meg, hogy írásomban egy bibliai történet, egy teológiai téma és egy vers alapján gondoljam át ezt a „köztes időt”.

Amikor Jézus lecsendesíti a viharzó tengert (Márk 4,35–41), akkor előttünk áll az emberlét azon kettőssége, amit az „alulról hordozott”, vagy a „felülről megtartott” egzisztencia kettőségének nevezhetünk.

Az emberi egzisztencia sokféle viharnak van kitéve. A viharban a tanítványokat hordozta a hajó, segítette őket a hajózási tudományuk és az izomerejük; ami egy határon túl semmit sem ért. Rádöbbentek, hogy elveszhetnek, mert minden erejük kimerült az ellenerőkkel szemben. Az ember – ha nem mindig mer is szembenézni a ténnyel – tudja, hogy mi várhat rá, hogy egzisztenciája összeomolhat. Belerettenünk, amikor a bibliai kifejezést említjük ezzel kapcsolatban: elveszhetünk? Joggal jelenik meg ilyenkor a félelem (41).

A történet csodája – a vihar lecsendesítése mellett – az a jelenet, ahogy Jézus alszik a viharzó tengeren. Jézus Krisztus egzisztenciája másfajta egzisztencia. Ő többet tudott – amit mi csakis hit által ragadhatunk meg –, azt, hogy élete el van rejtve az Istenben, hogy élete nem alulról hordozott, hanem felülről tartott egzisztencia.

A megoldás akkor adatott, amikor a tanítványok felébresztették Jézust, aki lecsendesítette a tengert. Az Úr azonban, feltámadásával és Lélek általi jelenlétében, ma ennél sokkal többet ajándékoz nekünk: megtart a viharban, ráébreszt minket arra, hogy életünk Őbenne megtartott élet. Ez a tudás a hit bizonyossága: életünk nem alulról hordozott, hanem felülről megtartott élet, amely nem enged minket aláhullani.

Amíg csak annyit tudunk, hogy alulról hordozott az életünk – mint ahogy a tanítványokat hordozta a hajó –, addig jogos a félelem, hiszen minden szétroppan majd alattunk, ami itt hordoz: egészség, szépség, tehetség, javak, összeköttetések, hírnév.

Jézus mondja: Miért féltek ennyire, miért lesz úrrá rajtatok a félelem, miért nincs hitetek abban, hogy életetek az Úrban elrejtett, felülről tartott élet, megváltott élet! Boldog ember az, boldog nép az, aki erre ráébredhetett; aki felfedezhette, hogy kicsoda is Jézus Krisztus. Az ilyen ember nemcsak attól boldog, hogy élvezi a saját hitét, hanem attól is, hogy megtart másokat, mint Isten eszköze.

A másik téma, amiben ezt a „köztes időt” tapasztaljuk, az az egyház, a gyülekezet szemlélete.

Rudolf Bohren száz esztendeje született. Az Ő egyház- és gyülekezetszemlélete, amit többek között a homiletikájában is kifejtett, igen fontos, mert nem enged csak arra tekinteni, ami a látható egyházzal evilágban kapcsolatos – mindenben megbecsülve ugyanakkor a látható egyház létét –, hanem hitben szemléli az egyházat.

Bohren felszólít arra, hogy az egyházat merjük hitben szemlélni; annak, Aki valójában. Hiszen az egyház Jézus Krisztus teste, ezért nagykorú, Isten temploma, királyi papság, létével lelkigondozó.

Olyan prédikációra van szükség, amely hirdeti: Krisztus él a gyülekezetben. A gyülekezetben jelen lévő Krisztust kell hirdetni. Ez nem érzés dolga, ez adott, amit hirdetni kell, hogy hitté váljon. Erre az erőteljes emlékeztetésre azért van szükség, mert a gyülekezet elfelejtette titkát. A Megfeszítettet mint Feltámadottat és Lélekben jelen lévőt kell hirdetni. Krisztus a gyülekezetben – mint karizmatikus közösségben – egzisztálva lesz jelenlévő a világ számára.

A nagykorú gyülekezet – mint királyi papság – a Lélek által megajándékozott gyülekezet. Ez pedig a szolgálatok sokrétűségében mutatkozik meg, amelyek mind egymásnak szolgálnak, együtt pedig a világban.

Az egyház hitben és reménységben való szemlélete, mások erre vezetése, az egyházról szóló bibliai tanítás állandó meghirdetése és ennek megélése nélkülözhetetlen a „köztes időben”. Ez valójában hitkérdés. Még akkor is, ha a valóságban az egyház is sok nyomorúsággal terhelt a jelenben, a gyülekezetek kiskorúak, a lelkészi tisztség nem mindig felel meg a bibliai formának, a munkamegosztás bibliátlan lett. Bohren a nagykorú gyülekezet fogalmát is a pneumatológia felől értelmezi. Szerinte minden gyülekezeti tag karizmatikus, azaz megajándékozott. A gyülekezet vezetőjének, vezetésének az a feladata, felelőssége, hogy erről tanítson, a lelki ajándékokat felfedezze, felfedje, megnevezze, mozgósítsa, szolgálatba állítsa, az istentiszteleten is kifejeződésre juttassa.

Ez csak úgy lehetséges, ha nem nézzük, hanem hitben látjuk az egyházat, olyannak, ami, Aki lényegében. Bohren tudja, hogy az egyház a valóságban nem ilyen, Bohren azonban nem nézi az egyházat, hanem hiszi. Bohren hisz a Szentlélekben, mint aki ma is munkálkodik a gyülekezetben.

Ez a hitben való szemlélet ott kezdődne, hogy fontoljuk végre meg: nem mindegy, mit mondunk, mit kommunikálunk saját magunkról másoknak kifelé, mit viszünk ki konfliktusainkból, küzdelmeinkből. Gyakran rosszul vizsgázunk ebben. Nem kirakatpolitikáról, nem okos marketingről van itt szó, hanem arról, hogy a „köztes időben” bizonyossággal tekintsünk az egyházra, így szóljunk arról, ekként szolgáljunk az egyházban, hiszen az egyház, a legkisebb gyülekezetével együtt is, egy vágtatóan változó világban is, a feltámadott Jézus Krisztus teste, akinek a megtartatás ígérete adatott. Hitvallásaink, Isten Igéje alapján gyönyörűen szólnak erről. Ez a bizonyosság nem számok és látványos eredmények függvénye, de a hit szemlélete igenis áldottá teszi a látható eredményeket is, hiszen Isten cselekszik, még akkor is, amikor az egyház olykor kihaltnak látszik…

Végezetül egy gyönyörű vers a „köztes idő” kapcsán, minden magyarázat nélkül, és ahhoz egy festmény. A vers Pilinszky János Kegyelem című verse; a festmény: Csontváry Traui tájkép naplemente idején című festménye.

Kegyelem alatt vagyunk! Még a gürcölés és a harcok között is valóság, hogy már ott vagyunk, ahová tartunk. Szolgáló életünk minden percét az örökkévalóság teljességében éljük meg!

Bogarak szántják a sötétet
és csillagok az éjszakát.
Van időnk hosszan üldögélni
az asztalon pihenő lámpafényben.
Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.

A szerző Steinbach József dunántúli református püspök